Tegnap volt a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja.
A zsidók kiirtásának módszereit megtárgyaló, a náci diktatúra által összehívott wannsee-i konferencia 80. évfordulójára közölt cikkünkben Karsai László, a Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézetének professzora, a téma egyik legismertebb hazai kutatója 2001-ben Holokauszt címmel a Pannonica Kiadónál megjelent könyvéből, valamint a Holokauszt és a történészek - historiográfiai vázlat címmel a Mozgó Világ 2020/7-8. számába írt tanulmányából, illetve annak kéziratban lévő, a szerző által rendelkezésünkre bocsátott folytatásából idézve kiderül: a zsidók megsemmisítése,az Endlösung sok tekintetben még a náci diktatúra szemszögéből is ellentmondott a józan észnek, a racionalitásnak.
80 éve egy konferencián beszélték meg a nácik, hogyan irtsák ki a zsidókat
Karsai László, a Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézetének professzora, a téma egyik legismertebb hazai kutatója a Holokauszt és a történészek - historiográfiai vázlat címmel a Mozgó Világ 2020/7-8. számába írt tanulmányában idézi Yehuda Bauer izraeli történészt, aki szerint „...a holokauszt egyediségét a célkitűzés jelenti.
Hisz a totális háború idején létfontosságú volt, hogy az iparban rendelkezésre álljon a képzett munkaerő. Ehhez képest, mivel a cél a kiirtás volt
„a zsidók munkaerejének alig tíz százalékát „használták fel” a nácik,
1942-1943-ban százezerszámra ölték meg a munkaképes zsidó férfiakat és nőket is.” Konkrét példát hozva: „1943 novemberében Lublin körzetében 42.000 zsidó munkást gyilkoltak meg, ezt sem előzték meg gazdaságossági megfontolások. Több, az SS felügyelete alatt lévő gyárat ezek után be kellett zárni, munkaerőhiány lépett fel a tömeggyilkosság következtében” – említi a Karsai-tanulmányban idézett szakirodalom.
Ha lehet, még irracionálisabb volt a zsidó származású magyar állampolgároknak az 1944. március 19-i német megszállást követő deportálása. Ugyanis mikor 1941-ben kezdetét vette a zsidók tömeges megsemmisítése a Németország által megszállt területeken, az utasításokat kiadó, illetve végrehajtó személyek a kezdeti győzelmek időszakában még reménykedhettek abban: Hitler megnyeri a háborút, de legalábbis a teljes megadás és vereség elkerülhető, így az elkövetett gyilkosságok miatt nem lesznek felelősségre vonva, a zsidóktól elrabolt vagyon hasznát pedig ők is élvezhetik majd.
1944 tavaszán viszont, a keleti fronton elszenvedett sztálingrádi és kurszki vereség, Rommel afrikai kudarca, a nyugati szövetségesek szicíliai partraszállása, Olaszország kiugrása, Mussolini bukása után, a küszöbön álló normandiai partraszállás előtti hetekben józan fejjel már nemigen lehetett abban bízni, hogy Európában hosszú életű lesz a náci típusú rendszer.
A magyar holokauszt, Randolph L. Braham, a téma egyik legnagyobb, Karsai László fentebbi művében is hivatkozott szaktekintélye szerint, „...tele van ellentmondásokkal. A magyar kormány akkor védte zsidó állampolgárait, amikor közvetlen szomszédai, a románok, szlovákok, és horvátok tömegesen gyilkolták, deportálták a zsidókat. 1944 tavaszán-nyarán, amikor Antonescu már jó másfél éve leállította a román zsidók deportálását, és Szlovákia sem folytatta zsidó állampolgárai kiűzését, a reménytelen katonai helyzetben a magyar hatóságok
fegyelmezetten, olykor kifejezetten lelkesen hozzáláttak az ország zsidótlanításához” – említi.
Pedig a magyar vezetés (így az államfővé válása előtt katonai vezetőként, flottaparancsnokként szolgáló Horthy Miklós) már a megszállás előtt pontosan tudta: a háborút a németek elvesztették, ezért is próbáltak az olasz királyhoz hasonlóan kiugrani, a másik oldalra átállni. Ehhez képest a megszállás után Horthy hetekig, hónapokig szabad kezet adott a megszállóknak, illetve az általa kinevezett, Hitlert kiszolgáló Sztójay-kormánynak.
„Június közepéig jelét sem adta annak, hogy ne törődött volna bele abba, hogy magyar állampolgárok százezreit fosztották meg emberi jogaiktól, vagyonuktól, majd deportálták őket a biztos halálba. Horthy lemondott a törvényben nem rögzített jogáról, hogy a kormányrendeleteket kibocsátásuk előtt hozzá előzetesen be kell terjeszteni. Nem minden kormányrendeletet nem akart látni, csak a zsidóvonatkozásúakat”
– említi Karsai László. Aki szerint szó sincs arról, hogy Horthy nem tudta (vagy csak 1944 nyarán tudta volna meg) mi történik a deportált zsidókkal. „A magyar politikai vezetés, Horthy Miklós, Kállay Miklós miniszterelnök, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter „már 1942-1943 folyamán pontosan tisztában voltak azzal, mit jelent a nácik zsidópolitikája.”
Deportálásra váró zsidók KistarcsánFotó: Wikipédia
Ungváry Krisztián történész szerint sem igaz, hogy Horthy ne tudott volna arról, mi történik a zsidókkal, illetve hogy azt csak hónapokkal a megszállás után tudta volna meg.
A haláltábor működését dokumentáló auschwitzi jegyzőkönyvet “…Horthy 1944 májusától kezdve több úton és több verzióban is megkapta. Csakhogy korántsem ez az egyetlen forrás, amelyből Horthy megtudhatta, mi történik a deportáltakkal. Bizonyítható, hogy 1944 áprilistól kezdve több olyan beadvány is eljutott hozzá, amelyek beszámoltak a deportálások szörnyűségeiről.” – írja Ungváry.
De Horthy emlékiratának szövege is “…egyértelművé teszi, hogy Horthy “végleges megoldáson” már 1944 februárjában is a fizikai megsemmisítést értette – anélkül, hogy az auschwitzi jegyzőkönyvet olvasta volna.” Vagyis már a német megszállás előtt tudott róla, sőt: valószínű, hogy jóval korábban. A Szovjetunió megtámadása utáni kamenyec-podolszkiji mészárlásról a New York Post “1941. október 23-ai száma is beszámolt egy terjedelmes cikkben, amelyben a riporter a frontról visszatérő magyar katonatisztekre hivatkozva írt az ukrajnai és galíciai tömeggyilkosságokról.”
– áll az Ungváry által Horthy felelősségéről írt kötetben. A Horthy Hitlerrel való 1943 áprilisi első klessheimi csúcstalálkozóján szintén jelen lévő német külügyminiszter, Ribbentrop “…nyíltan kijelentette, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni vagy koncentrációs táborba kell zárni őket, Hitler pedig leszögezte, hogy
a zsidóságot úgy kell kezelni, mint a tuberkulózis kórokozóit.”
Horthy ezek után a megszállást követő hetekben, 1944. április 14-én “…dokumentáltan hozzájárult 50 000 magyar zsidó “munkás” kiszállításához, anélkül, hogy bármilyen érdeklődést tanúsított volna kiválasztásuk, illetve sorsuk iránt – tehát még az sem igaz, hogy nem vette tudomásul a zsidóellenes intézkedéseket.” – írja Ungváry.
Horthy a lezajlott deportálásokra visszatekintve 1944. június végén maga is elismerte, hogy “több történt nálunk, mint maguknál a németeknél”. Illetve azok a jelentések, amelyek korábban a kormányzóhoz is eljutottak, “…azt részletezték, hogy a magyarországi deportálások szigorúságukkal és kegyetlenségükkel túltesznek még azon is, amit Németország más megszállt országokban művelt.” – mutat rá Ungváry Krisztián.
Horthy Miklós tudott róla, mi zajlik a haláltáborokban.Fotó: Papp László Tamás, szalagfüggöny-installáció: Trianon 100 kiállítás Győr
Mi lehet az oka annak, hogy a korábban „vonakodó csatlós” hírében álló, a háborúból is kiugrani próbáló Magyarországon ilyen készségesen deportálták a zsidókat, ráadásul akkor, amikor már tudhatták: ennek rossz vége is lehet, a háborút el fogják veszíteni?
Ugyanis gyakorlatilag azt történt, hogy amikor 1942-43-ban a nyugati hatalmak sürgették a kiugrást, azt azzal próbálta a magyar vezetés leszerelni, hogy amennyiben nem harcolunk Hitler oldalán, a nácik ide is bevonulnak, s nálunk is kiirtják a zsidókat. Utána viszont Horthy a deportálásokhoz való hozzájárulását épp azzal indokolta, hogy ezen az áron a németek megszüntetik megszállást, az ország visszanyerheti függetlenségét. De végül zsidók tömegeit gyilkolták meg, s az ország az utolsó percig megszállás alatt volt.
Hogy lehet ezt a katasztrofális végkifejletű politikát sikerként eladni, Horthyt hősként ünnepelni? – tettem fel a kérdést Ungváry Krisztiánnak a vele készített interjúban.
A kérdésben felvetett ellentmondás nem válaszolható meg, csak akkor, ha a tényeket szelektív módon kezeljük. Nevezetesen úgy, hogy mindent, ami a magyar zsidóknak hasznára vált, kizárólag Horthy érdemének tudunk be, míg mindent, ami nekik ártott, kizárólag a németek nyakába varrunk – felelte a történész.
Természetesen az, ami akkor történt, nemcsak a politikai vezetők felelőssége, de a társadalomé is, melynek jelentős része támogatta az intézkedéseket. Karsai László írja: „A közvélemény jelentős része, nem utolsósorban a harsogó propaganda hatására is, elveszítette józan belátóképessége maradékát is” A történész az akkori légkör bemutatására idézi Márai Sándor naplóját: „Az emberekkel nincs mit beszélni. Mint ahogy részeggel vagy őrültekkel nem lehet vitatkozni:
a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől.
Az oroszok Kőrösmezőnél, az angolok és amerikaiak Pest fölött, s ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar, nem tud másról beszélni, csak a zsidókról” – írta Márai. De idézhetjük Radnóti Miklóst is: „...az ország megvadult s egy rémes végzeten/vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.”
Márai Sándor kemény ítéletet mondott az 1944-es magyar társadalomról.A kutató pedig hozzáteszi: „Hogy ebben a kollektív tébolyban, részeg, vérengző, rabló ámokfutásban mennyi volt a nyereségvágy, mennyi a megrögzött antiszemitizmus, nehéz eldönteni.”
A propagandának biztosan jelentős szerepe volt abban, hogy a társadalmat az ellenséges hadviselő felek, illetve az ellenséggel való együttműködéssel, árulással (a frontokon küzdő katonák hátbadöfésével) vádolt zsidók ellen hangolják. Sokan talán hittek (hinni akartak) a csodafegyverben. A szövetséges bombázások pedig épp fordított hatást váltottak ki: nem demoralizálták a lakosságot, hanem olyan dühöt, gyűlöletet, félelmet idéztek elő, amelyet a propaganda remekül kihasznált. Győr 1944. április 13-i bombázása után a kormánysajtó (független média akkor már nem létezett, az ellenzéki politikusokat és újságírókat a Gestapo és a Hain Péter vezette magyar titkosrendőrség letartóztatta) ezt írta:
„A tüzek lassan kialusznak, a halottakat eltemetjük, de Győr lakosságának szívében igen sokáig benn marad a keserűség és a vád a lelketlen, kegyetlen angolszász vezetők iránt. Asszonyokat, gyermekeket ölnek ezek a bombák, miket Amerikából szállítanak át. Nagyon ostoba az angolszász hadvezetőség ha azt hiszi, hogy a terrorbombázással térdre kényszerít minket. Ez az angolszász düh, mely ellenünk is fordult, csak keményebbé edzi lelkünket és azt az elhatározásunkat, hogy bármi áldozatok árán is, de a győzelemig kell harcolnunk, mert nem lehet hogy a sok könny vér szenvedés ne a győzelmet hozza meg” – szólt a cikk.
Győr az 1944. április 13-i bombázás után.Fotó: Fortepan, Pannon-Víz Zrt, Rómer Flóris Múzeum, Régi Győr, Boldogulj Győrben, Konok Tamás, Dobos Vilmos
Ezek a stratégiai bombázások valóban sok jogos kritikát kaptak a szövetségesek oldalán is. „Katonai célpontok bombázásánál talán nem lehet elkerülni - mondta a brit felsőház 1944. február 10-i ülésén George Bell chichesteri püspök -, hogy polgári egyének is meghaljanak de Hamburg és Berlin bombázása,
amely bevallottan e városok elpusztítására irányul,
többé már nem igazolható háborús cselekmény. Hozzátéve azt is: Róma bombázása a régi római kultúremlékek elpusztításával az összes katonai és politikai cselekményeket túlélő gyűlöletet váltana ki.
A náci rezsimben és a vele szövetséges országokban működő, államilag irányított propagandagépezet azt is felhasználta, hogy a nyugati demokráciákkal a Hitler elleni küzdelemben szövetséges szovjet diktatúra ugyancsak követett el tömeggyilkosságokat. Josef Goebbels náci propagandaminiszter ezt írta a naplójába 1943. április 9-én:
„Rávettem semleges újságírókat, hogy Berlinből utazzanak el a lengyel tömegsírokhoz. A lengyel értelmiség képviselőit is odahívatom. Lássák csak a saját szemükkel, mi vár rájuk, ha teljesülne az a gyakori kívánságuk, és a bolsevikok legyőznék a németeket” – így reagálva a szovjet állambiztonság által elkövetett katyni mészárlásra.
A gyűlöletpropaganda sötét géniusza: Josef Goebbels.Fotó: Wikipédia
Sokan gondolhatták, részben a propaganda, részben az ellenséggel szembeni valós negatív tapasztalatok, a háborús szenvedések hatására: a terrorbombázásokat végrehajtó szövetségesek, a tömeggyilkosságokban bűnös szovjetek (illetve a velük a propagandában összemosott hazai zsidók) semmivel nem jobbak, ha ők győznek ugyanazt teszik majd velük, mint a nácik a zsidókkal.
A lakosság túlnyomó része persze nem volt fanatikus náci vagy szélsőjobboldali, de elkötelezett, bátor zsidómentő, illetve általában embermentő sem. Bibó István szerint a segíteni akarás „...csepp volt a tengerben, és nem is az ellenségesség tengerében, hanem ami ennél is rosszabb, a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem akarás és a segítés előli kitérés tengerében.”
A félrenézés, a tagadás, a hárítás már csak azért is könnyű volt, mert a korabeli magyar kormány és titkosszolgálat persze tudta, mi történik a zsidókkal, de esze ágában sem volt erről felvilágosítani a magyar lakosságot. (Mint a hitleri Németország szövetségese, ezt nyíltan nem is tehette.) Mi több: maguk a zsidók se tudták, (vagyis: többségük nem akarta tudni) mi vár rájuk.
Karsai 2001-es kötete szerint „1944-ben az Auschwitzba deportált magyar zsidók 99 %-a még csak nem is hallott a zsidókérdés „végső megoldásáról”, Auschwitzról sem tudtak, néhányan legfeljebb annyit sejtettek, hogy az valamiféle munkatábor.” Az igazság ennyél persze bonyolultabb: az, hogy „nem akartak túl sokat tudni arról, mi is történt hitsorsosaikkal Európa-szerte”, mert ugyan „információk, hírek, híresztelések bőséggel álltak az Endlösunk iránt érdeklődők rendelkezésére Magyarországon is”, de „a magyar zsidók körében általános volt a meggyőződés, a bizakodás, hogy
„nálunk” ez nem történhet meg, „mi jó hazafiak vagyunk”
– írja Karsai László.
Ugyanakkor a propagandára, az össztársadalmi elhallgatásra és elfojtásra sem lehet mindent ráfogni. Finnországban, illetve Romániában ugyanúgy jelen volt a propaganda, Mannerheim és Antonescu szintén Hitler szövetségese, a Szovjetuniótól a korabeli finn és a román politikai elit se remélt túl sok jót (a románoktól a szovjetek 1940-ben elvették Besszarábiát és Észak-Bukovinát, a finneket pedig 1939-ben megtámadta a szovjet hadsereg.) De ez a két ország, illetve társadalom mégis képes volt a kiugrást eredményesen végrehajtani, a szovjetek előtt a frontot megnyitni.
Sok tekintetben ennek is köszönhető, hogy ez a két ország más elbánásban részesült a Szovjetunió részéről. A finnekkel a csaknem elvesztett téli háború, illetve a sikeres kiugrás után Moszkva sem akart nagyon kekeckedni, ott nem vezették be a szovjet típusú diktatúrát. A románoknak pedig jobban elnézték, hogy különutas politikát visznek a Varsói Szerződésen belül, onnan már 1958-ban kivonták a szovjet csapatokat. Nyilván nem ennyire direkt az összefüggés, de a kiugrás és a zsidómentés kudarca valahol összefügg. Ha a magyar elit, a társadalom önmagát sem tudta megmenteni, akkor hogyan tudta volna az önmagából kitaszított zsidókat? Mert hogyan is végződött a kiugrás?
Elhagyott cipőkkel a Duna-parton.
Cipők a Duna-parton.Fotó: Wikipédia
Ha nem ilyen tragikus a végkifejlet, akár burleszkbe illő jelenet lehetne: Horthy a minisztereinek egy részéről maga is tudta, hogy német ügynökök, mégis nyíltan beszélt előttük kiugrási terveiről. Mikor pedig testőrparancsnoka, Lázár Károly azzal vádolt több főtisztet, hogy kapcsolatban állnak a német követséggel, Horthy azt mondta: rákérdezett az érintetteknél, akik tagadják ezt. “Akkor hazudtak!” – válaszolta Lázár. “Tábornokok? A Legfelsőbb Hadúrnak? Az nem lehet!” – felelte Horthy.
Ez a vágyvezérelt gondolkodás, az önbecsapás példája – mondta erre Ungváry Krisztián, akitől azt is megkérdeztem:
Hogy lett a magyar kiugrás így “eltolva”? Mi az, amit a román, a finn, az olasz államfő tudott, de Horthy nem?
– Erre nem szívesen adnék egy mondatos vagy bekezdéses választ. Amennyiben mégis muszáj, akkor a konzekvens magatartás hiányát említeném, ebben Horthy különbözött a román és a finn államfőtől – felelte Ungváry.
A sikertelen kiugrás után: letartóztatott zsidó nők a budapesti Wesselényi utcában.Fotó: Wikipédia
Jócskán van ennek tanulsága napjainkban, amikor az országunk ismét nehezen szánja el magát, hogy kiugorjon egy háborút kirobbantó, népirtást elkövető autokrata gyilkosan baráti öleléséből.
