Karsai László, a Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézetének professzora, a téma egyik legismertebb hazai kutatója a Holokauszt és a történészek - historiográfiai vázlat címmel a Mozgó Világ 2020/7-8. számába írt tanulmányában idézi Yehuda Bauer izraeli történészt, aki szerint
„...a holokauszt egyediségét a célkitűzés jelenti. Először fordult elő a történelemben, hogy egy állam vezetői egy egész embercsoport valamennyi tagjának a lemészárlására parancsot adtak.”
(A lentebbi idézetek Karsai László 2001-ben Holokauszt címmel a Pannonica Kiadónál megjelent könyvéből, a fent hivatkozott Mozgó Világ-tanulmányból, illetve annak kéziratban lévő, a szerző által rendelkezésünkre bocsátott folytatásából származnak.)
Mivel a cél a kiirtás volt „a zsidók munkaerejének alig tíz százalékát „használták fel” a nácik, 1942-1943-ban százezerszámra ölték meg a munkaképes zsidó férfiakat és nőket is.”
Holttestek a nordhauseni koncentrációs táborban.Fotó: Wikipédia
Ám a tömeggyilkosságról nem a Wannsee-konferencián döntöttek, hanem hónapokkal korábban.
„Ellentétben még a szakirodalomban is gyakran olvasható állítással, miszerint a wannseei konferencián döntötték volna el, hogy kiirtják az európai zsidókat, mint látható, itt már a hónapokkal ezelőtt meghozott döntés megvalósításának módozatait vitatták meg.”
– írja Karsai.
De mikor döntötte el Hitler, hogy a zsidókat ki kell irtani?
Az 1933-ban létrejött náci diktatúrában a zsidó származású állampolgárokat faji törvényekkel diszkriminálták, állásukból elbocsátották, vagyonuktól megfosztották, elüldözni próbálták, zaklatták, s nemegyszer (például az 1938. november 9-i Kristályéjszakán) bántalmaztak, megöltek zsidókat, de tömeges kiirtásról ekkor még nem volt szó.
A haláltábor bejárata.Fotó: Wikipédia
Sokan egy 1939. január 30-i Hitler-beszédből vezetik le a népirtási szándékot:
„Ha a nemzetközi zsidó finánctőkéseknek Európában és Európán kívül sikerül a nemzeteket ismét egyszer világháborúba taszítaniuk, akkor az eredmény nem a Föld bolsevizálása, tehát a zsidóság győzelme lesz, hanem az európai zsidó faj megsemmisítése”
– mondta a náci diktátor a hatalomra jutásának hatodik évfordulóját ünneplő gyűlésen.
Viszont a történészek jelenleg már inkább vitatják ezt.
„1939 január 30-án Hitler még nem az európai zsidóság kiirtására irányuló tervét jelentette be, hanem megpróbálta megzsarolni Angliát és Franciaországot: ha szembeszállnak a keleti Lebensraum meghódításának tervével, akkor megöli a zsidókat”
– mutat rá Yehuda Bauerre hivatkozva a könyvében Karsai László.
Azt is leírva: a zsidók kivándoroltatása „1939 elején mindennél fontosabbnak tűnt a náci vezetők számára” vagyis ekkor még nem a likvidálás, hanem az elüldözés volt a cél.
Csakhogy a nácik saját téveszméik csapdájába estek, hisz kiderült: a szerintük az egész világot irányító, a propagandában mindenkinél befolyásosabbnak feltüntetett zsidókat a legtöbb ország nemigen akarta befogadni.
Mint a Holokauszt című könyvben a történész leírja:
„A nácik zsidópolitikája már 1938 nyarán zsákutcába vezetett.”, mivel "feloldhatatlan ellentmondásoktól volt terhes. Eichmann minél több zsidót tudott elüldözni, annál nehezebb volt befogadó országot találni. Göring minél több zsidót tudott kifosztani, annál nehezebb volt az elszegényített zsidóknak vízumot szerezni. [...] A nácik számára is kezdett világossá válni, hogy a külvilág csak igen mérsékelt érdeklődést tanúsít az üldözöttek sorsa iránt, és az antiszemita propaganda által „világhatalmúnak” kikiáltott zsidók vajmi keveset tudnak tenni németországi hitsorsosaikért.”
– említi Karsai László.
De még a II, világháború kitörése után se a kiirtás volt a deklarált cél. Ezt bizonyítja, hogy:
„1939 szeptemberében a lengyel értelmiségiek kiirtását azonnal megkezdték a nácik, a zsidókkal eleinte nem sokat törődtek.”
(Illetve már a zsidók kiirtásának terve előtt a náci eutanáziaprogramban számos mentális vagy testi fogyatékossággal élő embert öltek meg. Valamint homoszexuálisokat, politikai foglyokat, antiszociálisnak minősített személyeket a világháború előtt is koncentrációs táborba hurcoltak. A haláltáborokban folytatott orvosi kísérleteknek, tömeggyilkosságoknak pedig a zsidók mellett később romák is áldozatul estek.)
S még Nyugat-Európa német megszállását követően is valamiféle deportálás, letelepítés volt a terv a zsidók esetén.
1940. május 25-én az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler Gondolatok a keleti idegen népekkel való bánásmódról című, Hitler elé terjesztett memoranduma szerint „az összes zsidó Afrikába vagy más egyéb gyarmatra való kivándorlásának lehetősége révén a zsidók fogalma teljesen megszűnik.”
Hozzátéve:
„Bár minden egyéni eset kegyetlennek és tragikusnak tűnhet, de ez a módszer finomabb és jobb, legmélyebb meggyőződésünk szerint, ha elvetjük, mint lehetetlen és nem német, bolsevik módszert egy nép fizikai megsemmisítését.”
– mondta Himmler.
Vagyis a kiirtás ekkor még nem volt opció, ehelyett:
„részletes tervet készítettek 4 millió európai zsidó Madagaszkár szigetére történő deportálására”, ahol
„A zsidók széles körű autonómiát élvezhettek volna, az SS birodalmi Führerének felelős német rendőr-kormányzó (deutsche Polizeigouverneur) teljhatalmú irányítása alatt. A zsidóknak lehetett volna saját rendőrségük, postájuk, vasúti adminisztrációjuk, stb.”
A Madagaszkár-memorandum „biztosítani akarta, hogy a zsidók a németek kezében maradjanak, egyfajta biztosítékul, túszként „amerikai faji társaik jövőbeli jó magaviseletére”.
S Lengyelország megszállása után született a NISKO-terv, mely a nácik irányította Lengyel Főkormányzóságban egyfajta zsidó rezervátumot hozott volna létre.
Félmillió lengyel és francia állampolgárt telepítettek ki a Németországhoz csatolt területekről, de ezeknek csak 10 százaléka volt zsidó, a balti németek hazatelepítése ekkor még fontosabb volt, mint a zsidók deportálása.
Nem tudni, Hitler pontosan mikor döntött az európai zsidóság megsemmisítéséről.
Az biztos, hogy a kutatások szerint a náci Führer 1941 februárjában (amikor már javában zajlott a háború) „még mindig azon tűnődött, hová lehetne több millió zsidót telepíteni.”
Annyit tudunk, hogy 1941. július 31-én (vagyis több mint egy hónappal a Szovjetunió megtámadása után) Hermann Göring porosz miniszterelnök, légügyi miniszter, a rezsim második embere megbízta az RSHA vezetőjét, Heydrichet „a zsidókérdés végső megoldásának előkészítésével.”
Reinhard Heydrich, a náci RSHA vezetője.Fotó: Wikipédia
Mi volt pontosan az RSHA (Reichssicherheitshauptamt, vagyis a Birodalmi Biztonsági Főhivatal)?
A náci pártállami diktatúra titkosszolgálati, rendőri, belbiztonsági erőit - Gestapo, (Geheime Staatspolizei, titkos államrendőrség), Kripo, (Kriminalpolizei, bűnügyi rendőrség), SD (Sicherheitsdienst, biztonsági szolgálat) és a SIPO (Sicherhaitspolizei, biztonsági rendőrség) - felügyelő, irányító, összehangoló csúcsszerv.
1941. szeptember 22-24 között Heydrich és az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler többször is találkozott Hitlerrel. (Ekkor nevezték ki Heydrichet a Cseh-Morva Protektorátus élére.)
Bizonyíthatóan volt egy olyan találkozó 1941. szeptember 24-én, melyen csak Hitler, Himmler és Heydrich volt jelen, „és egyikük sem készített feljegyzést arról, miről beszéltek. Nem lehetetlen, hogy ekkor döntötték el: meg kell ölni minden zsidót.” – említi a holokauszt-történeti kötet.
Valószínűsíthetően 1941. október 23. előtt született meg a döntés, mivel ezen a napon Himmler „titkos rendelettel tiltotta meg a zsidók emigrálását.”
Azonban Hitler
„valószínűleg írásban soha nem adott parancsot a zsidókérdés „végső megoldására”.
Ha esetleg létezett valamilyen átfogó parancs az RSHA IVB4-osztályán, mondjuk Eichmann páncélszekrényében, a háború utolsó két évében, amikor már az ukrajnai, belorussziai és lengyelországi zsidó tömegsírokból is egymás után ásták ki, és égették el, zúzták porrá a zsidók hulláit, és 1945 tavaszán a berlini „illetékes” irodákban is mázsaszám égették el a kompromittáló iratokat,
ezt a dokumentumot bizonyára az első között tüntették el.”
– említi a Karsai-tanulmány.
Magát a Wansse-tanácskozást 1941. november 29-re hívták össze, de először december 9-re, aztán január 20-ra halasztották.
Heydrich a meghívólevelében csak a zsidók deportálását említette, de nem mondta meg világosan, mi lesz a deportáltak sorsa.
A konferencián annak jegyzőkönyve szerint a külügyi, belügyi, igazságügyi tárcák, a Birodalmi Kancellária (a Führer hivatala) a Négyéves Terv Hivatala, a Lengyel Főkormányzóság, a Megszállt Keleti Területek Minisztériuma, a náci párt, a Faji és Települési Hivatal mellett az RSHA, az SS, a náci Biztonsági Rendőrség és a Biztonsági Szolgálat illetékesei is ott voltak.
De itt nem a kiirtásról, a deportálásról, hanem csak annak módjáról döntöttek, hiszen ekkor:
„Chelmnóban már jó másfél hónapja működött a halálgyár. 1941 októberétől folyamatosan deportálják Kovnóba, Rigába, Minszkbe a német zsidókat, ahol többségüket azonnal agyonlőtték. Hónapokkal korábban kezdték el Auschwitzban kipróbálni a ciklon-B mérgező gázt.”
– tanúskodnak a kutatások.
Az Auschwitzba vezető sínpár.Fotó: Wikipédia
Uwe Dietrich Adam német történész ismerte fel először, hogy a végső döntés az európai zsidók megsemmisítésére „nem 1941 tavaszán-nyarán született meg, hanem valamikor 1941 szeptembere és novembere között” születhetett.
De miért határozott így a náci diktatúra vezetője?
Korábban, amikor a vélt időpont tágabb sávban volt elhelyezve, több kutató úgy vélte, „Hitler 1941 nyarán-őszén a hadi sikerek hatására döntött a zsidók kiirtásáról, akkor, amikor úgy hitte, már mindent megtehet. Azok, akik 1941 késő őszére teszik a döntés időpontját, éppen ellenkezőleg, úgy érvelnek, hogy Hitler mindenki másnál hamarabb értette meg, hogy nem nyerheti meg a háborút, tehát bosszúból szánta rá magát a leggyűlöltebb ellenség, a zsidóság halomra gyilkolására.”
Mementó a győri Dugonics utcábanFotó: Papp László Tamás
Az biztosnak látszik,hogy Hitler politikájában „a radikális fordulat akkor következett be, amikor felfogta, hogy a zsidók védtelenek, tehetetlenek, és a sorsuk nem érdekli a külvilágot”
– szögezte le Israel Gutman, a téma egyik szaktekintélye.
A nácik még azokat a zsidókat is megölték, akik kényszermunkásként hasznukra válhattak volna a hadiiparban.
„1943 novemberében Lublin körzetében 42.000 zsidó munkást gyilkoltak meg, ezt sem előzték meg gazdaságossági megfontolások. Több, az SS felügyelete alatt lévő gyárat ezek után be kellett zárni, munkaerőhiány lépett fel a tömeggyilkosság következtében”
– említi a Karsai-tanulmányban idézett szakirodalom.
Azt a kérdést is feltehetjük: végül miért épp gázkamrában ölték meg a haláltáborokban a zsidókat, mikor korábban a tömeggyilkosság egyszerűbb módszerével élve gépfegyverrel, sortűzzel tömegsírba lőtték őket?
Az egyik ok a kutatások szerint az, hogy keleti megszállt területeken nap mint nap nők, gyerekek, öregek halomra gyilkolásával „foglalkozó” rendőrök, katonák, tisztek között
„nagy számban voltak azok, akik nem élvezték „munkájukat”. Sokan lettek közülük alkoholisták, voltak, akik idegösszeroppanást kaptak.”
Vagyis még az erre kiképzett, antiszemita propagandán nevelkedett SS-katonák egy része sem bírta gyomorral, idegekkel védtelen, fegyvertelen emberek szemtől szembe való legyilkolását. Ezzel szemben a gázkamrák kezeléséhez, felügyeletéhez jóval kevesebb ember kellett, a halálgyár szinte gépesítve, futószalagon működött.
Erich Haberer történész szerint a kutatók jelenleg „az ideológiai és strukturális okok különféle fokozatú kombinációjával magyarázzák a náci népirtást.”
Antiszemita gúnyrajz a német frontkatonát hátba döfő zsidóról, 1919, Ausztria.Fotó: Wikipédia
Melyben szerepet játszottak az antiszemita, rasszista ideológia mellett az egyre inkább radikalizálódó, egyre militánsabbá váló náci diktatúra logikája, belső törvényszerűségei is.
Sokan elhihették azt az I. világháború után népszerű mítoszt, hogy azért vesztette el Németország a háborút, mert a hátországban lévő zsidók hátbadöfték a fronton harcolókat.
Ennek legjobb cáfolatát egyébként pont a holokauszt adja: hiába deportálták, gyilkolták meg a zsidókat, Németország éppúgy elvesztette a második világháborút, mint az elsőt.
