A II. világháború kirobbanása után nemcsak Németország, de a Molotov-Ribbentrop-paktum másik aláírója, a Szovjetunió is terjeszkedésbe kezdtett. Lengyelországot akkor támadta hátba, s foglalta el annak keleti területeit, amikor az ország már gyakorlatilag összeomlott a Wehrmacht csapásai alatt. Románia nem vállalta a katonai ellenállást, inkább átengedte a szovjeteknek Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A három kis balti állam sem tudott szembeszegülni a sztálini rezsimmel.
Egyetlen ország volt, amely nemet mondott, illetve fegyveresen ellenállt: északi rokonaink, a finnek, akiket 1939. november 30-án ért támadás. S érzékeny vereségeket mértek a szovjetekre. Így aztán Moszkva 1945-ben tartózkodott attól, hogy a Szovjetunió Hitler általi 1941-es lerohanásakor a németek oldalán harcoló, de aztán a háborúból sikeresen kiugró Finnországot a kelet-közép-európai államokhoz hasonlóan megszállják, illetve a pártállami rendszert ott bevezessék.
Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall, az 1939-40-es finn honvédő háború irányítója.Fotó: Wikipédia
A szovjet kormány évtizedeken át próbálta tagadni, illetve bagatellizálni a Finnországban 1939-40-ben elszenvedett veszteségeket. Bár a Sztálin halála utáni enyhébb légkörben ezt már teljesen nem lehetett eltitkolni. Ránki György a II. világháború története című 1973-as művében is elismer annyit a szovjet-finn háborúról, miszerint:
A szovjet vezetés viszonylag gyengén kiképzett és felszerelt erőket vetett be igen rossz időjárási viszonyok közepette, s a Karélia-földszoros sajátos terepviszonyai a szovjet haderő számbeli túlsúlyát nem engedték érvényre jutni.
Valamint:
Az első hónapok ismételt szovjet katonai kudarcai miatt a háború elhúzódott, s ez egyesek szemében a nyugati "furcsa háború" megismétlését csillogtatta meg.
Nyikita Szergejevics Hrucsov, aki a szovjet-finn háború idején az SZKP Politikai Bizottsága (vagyis akkori nevén Politbüro, Politikai Iroda) tagja, az ukrajnai pártszervezet első titkára, majd Sztálin halála után az SZKP első titkára, szovjet miniszterelnök volt, 1964-es puccsszerű leváltása után írt emlékirataiban próbálta rekonstruálni a kudarcokhoz, embervesztségekhez vezető folyamatot.
Egy ízben, amikor Moszkvába érkeztem – szerintem ez már 1939 késő őszén történt – Sztálin meghívott a lakására:
– Jöjjön el hozzám, ebédre. Molotov és Kuusinen is itt lesz.
Kuusinen akkor a Kominternben dolgozott.
– írja Hruscsov. (Otto Ville Kuusinen a Szovjetunióban élő finn kommunista politikus volt.)
Beszélgetni kezdtünk, és eközben éreztem, hogy ez egy korábbi beszélgetés folytatása. Voltaképp már annak az elfogadott döntésnek a megvalósításáról van szó, hogy ultimátumot kell intézni Finnországhoz
– említi Hruscsov.
A jelenet feltárja a szovjet döntéshozatali módszert, ahol még a legfelsőbb pártvezetés, a kormány tagjai is csak az utolsó pillanatban értesülnek a már bevégzett döntésről. Sanszos, hogy az ukrajnai beavatkozásról is hasonló módon, Putyin legszűkebb környezetében született döntés, arra az állam, a hadsereg szakértőit, illetékeseit nem készítették fel.
Már megállapodtak Kuusinennel, hogy ő lesz a létrehozandó Karél–Finn SZSZK kormányának a vezetője
– írja a korábbi első titkár a memoárjában. Vagyis Putyinhoz hasonlóan Sztálin célja is az volt, hogy Finnország területének egy részén Moszkva fennhatósága alá vont bábállamot hozzon létre.
S mint napjainkban Putyin, úgy akkor Sztálin is azt gondolta: a nála jóval kisebb szomszédja a fenyegetésre rögtön behódol majd.
Elegendő hangosan megmondani – ha pedig nem hallják meg, akkor el kell sütni egy ágyút, és a finnek fölemelik a kezüket, elfogadják követeléseinket
– mutatja be Hrucsov a Sztálin környezetében uralkodó elbizakodott hangulatot.
Egyszerre csak telefonon jelentették, hogy a mieink ágyúlövést adtak le. A finnek tüzérségi tűzzel válaszoltak. Ténylegesen elkezdődött a háború. Azért mondom ezt, mert másféle magyarázat is létezik: a finnek lőttek először, és mi kénytelenek voltunk viszonozni a tüzet
– utal a történteknek arra a részére Hruscsov, hogy Sztálin utasítására 1939. november 26-án az egyik határ menti szovjet alakulat (a gleiwitzi rádióadót megtámadó lengyel egyenruhás német ügynökök provokációjának mintájára) leadta a „mainilai lövést”, amikor is a szovjet katonák a saját hazájuk területét vették tűz alá a finn határtól alig néhány száz méterre.
Ezen a napon a szovjet kormány közölte a finn kormánnyal, hogy finn oldalról tüzérség lőtte Mainila falut
– említi egy tanulmány.
Sítalpas finn alakulat a fronton.Fotó: Wikipédia
Szilárdan bizonyosak voltunk benne, hogy ha a finnek elfogadták a kihívásunkat és kirobbant a háború, akkor, mivel a két fél nagysága nem hasonlítható össze, ez az ügy gyorsan megoldódik, számunkra kis veszteség árán. Így akartuk gondolni– ennek a háborúnak a története azonban egészen mást mutatott. Nem tudom, hány, de nyilván sokkal több katonánk esett el ott, mint amilyen szám az előirányzatban szerepelt
– emlékezik a szovjet politikai elitet is sokkoló veszteségekre. A finn ellenállás ugyanúgy meglepte Sztálint, mint Putyint, hogy az ukránok ilyen eredményesen szálltak szembe vele.
A finn háború tehát igen nagy gyöngeségeinket tárta fel, megmutatta, hogy nem tudjuk megszervezni a hadműveleteinket
– ismeri el Hruscsov.
A később mind nagyobb erőket bevető szovjetek végül is ki tudtak csikarni egy megegyezéses békét a finnektől, de a bábkormányról és bábállamról le kellett mondaniuk, s 1944-45 után már nem is próbálkoztak olyanfajta szovjet típusú rezsimek létrehozásával, mint nálunk a Rákosi-korszakban.
Géppuskás finn katonák.Fotó: Wikipédia
A finn háború súlyos meghasonláshoz vezetett a szovjet politikai és katonai csúcsvezetésben, amint arról a Hruscsov-memoár is beszámol:
Emlékszem, amikor egyszer Sztálin a főváros közelében lévő nyaralójában kirobbant, heves vita során dühbe gurult, és nagyon élesen bírálta Vorosilovot. Roppantul ideges lett, felugrott, és rátámadt Vorosilovra. Az is felfortyant, elvörösödött, felállt, és Sztálin bírálatára válaszul, így vádolta őt.
– Te vagy ebben bűnös! Te irtottad ki a katonai kádereket!
Sztálin természetesen válaszolt. Vorosilov erre felkapott egy tányért, amelyen főtt malachús volt, és az asztalhoz vágta. Ez volt az egyetlen ilyen eset, amit láttam
– írja Hruscsov. A hadügyi népbiztos pozícióját is betöltő PB-tag, Kliment Jefremovics Vorosilov a Vörös Hadseregen belüli 1937-38-as tisztogatásról beszélt, amikor a helyettesét, Mihail Tuhacsevszkij marsallt és számos más, a szovjet polgárháborúban edződött katonai vezetőt koholt vádakkal letartóztattak és kivégeztek.
Egy újabb ironikus egybeesés: a cári hadseregben tiszti rangot szerző, a katonaiskolát kiválóan elvégző, hadászati zseniként számon tartott, Vörös Napóleonnak hívott Tuhacsevszkij, mint a hadügyi népbiztos helyettese, főnökét, Vorosilovot gúnyosan úgy emlegette: a mi luhanszki lakatosunk - így utalva annak eredeti foglalkozására, illetve arra, hogy katonai szakkérdésekben járatlan „munkáskádernek” tekinti. Vorosilov a luhanszki területen született, amit később a szovjet korszakban ő tiszteletére neveztek Vorosilovgrádnak. (A rendszerváltás után újra Luhanszknak hívták, de a Moszkva-barát szakadárok „visszakereszelték” Vorosilovgrádra.
Ha ilyen letartóztatás-, és kivégzéshullám Putyin államának hadseregében nem is volt, de bizonyára súlyosan érvényesültek a kontraszelekció, a szaktudást, a szakértelmet felülíró politikai szempontok, illetve hogy háttérbe szorították az elmúlt években azokat, akik kétségeiket hangoztatták Putyin előtt, illetve vitatkozni mertek vele.
Vagyis a történelem, ha más formában, más országban is, de gyakorlatilag ismétli önmagát.
