Több részes cikksorozatunkban azok az édesanyák mesélik el történetüket, akik lelki traumákat éltek át a szombathelyi kórház szülészetén a nem megfelelő bánásmód miatt. Szeretném kiemelni, hogy az osztályon ott vannak a segítőkész, elhivatott nővérek, szülésznők is, akiknek sokat köszönhetünk, most viszont nem róluk szólnak a beszámolók.
Fontos még leszögezni, hogy a nekünk nyilatkozó anyukák vagy kísérők kizárólag a saját élményeiket, tapasztalataikat osztják meg és csakis a véletlen műve, hogy közben egyetlen személy került a történetek középpontjába, hisz a legtöbb sztorit az első cikk megjelenése után küldték az érintettek. Azzal, hogy folytatom a történetek közlését, az a célom, hogy az érintettek magukra ismerjenek és változtassanak a viselkedésükön, hozzáállásukon, ha ők nem, akkor viszont a kórház tegye meg a megfelelő lépéseket, mert tarthatatlan, ami jelenleg zajlik. 30-40 édesanya, kommentelő nem hazudhat egyszerre, pláne hogy nem is ismerik egymást
Több e-mailt is küldtünk az illetékeseknek, de sajnos még mindig nem érkezett válasz egyik kérdésünkre se, holott mi valóban szeretnénk megszólítani a másik felet és közzétenni az ő álláspontjukat. A történetek zömében szereplő szülésznőt is megkerestem, mivel szeretném, ha a másik fél is reagálna, ugyanis így tartom korrektnek, de egyelőre tőle sem érkezett válasz.
| Korábbi cikkeinket a témában itt olvashatják: 1.rész: Rémmesék a szombathelyi szülészetről - 1. rész |
Most pedig jöjjön Andrea története, akinek zavartalan, csodaszép várandóssága rémálomba is beleillő szülésélménybe torkollt. Andrea bízik benne, hogy a nyilvánosság ereje képes változást elérni:
"Kedves Petra!
A cikkeid hatására – melyeket az összes sorstársam nevében ezúton is nagyon köszönök Neked – úgy érzem, én sem maradhatok néma. Végzettségem szerint jogász vagyok (bár alternatív önismereti tanácsadással foglalkozok), szóval tökéletesen tisztában vagyok azzal, mik az eszközeink és milyen hatást, eredményt lehet elérni velük – szó szerint semmit. Illetve akár évekig tartó gyomorgörcsöt, többszöri meghallgatásoknak nevezett meghurcolást, aminek a végén nagyjából semmi lényeges, semmi igazán hatékony nem történik. Jogilag nem akadályozható meg, hogy újból és újból ilyen esetek megtörténhessenek. Köszönöm neked, hogy felvállaltad és lehetővé teszed számunkra a nyilvánosság erejét. Nagyjából csak ebben bízhatunk…. És abban, hogy ezek cikkek a megfelelő helyekre el tudnak jutni.
Az én szülésem története szép várandóssággal, problémamentes terhességgel kezdődött. A kiírás előtt egy hónappal költöztünk erre a környékre, előtte már tájékozódtam a környékbeli szülészetekről és végül úgy döntöttem, hogy mivel orvost nem lehet fogadni, szülésznők közül senkit nem ismerek, tapasztalt, a Markusovszkyt ismerő dúla segítségét kérem, hogy kísérjen. A férjem pedig a 2,5 éves nagylányunkra fog közben vigyázni. A környékbeli anyukáktól azt hallottam, hogy a kórház maga rendben van, nagyjából mindegy, kihez kerül az ember, készségesek, segítőkészek. Ezzel a bizalommal indultunk be, amikor elérkezett az idő.
Amikor beérkeztünk, már nagyon erős fájásaim voltak, a felvételi rendelőben éppen csak rámdobták a hálóinget és siettettek fel a szülőszobára. Siessek, siessek, mert még a végén itt fogok megszülni…. A fájásoktól alig tudtam lépni, de igyekeztem „sietni”. A szülészet folyosóján bemutatkozás és köszönés nélkül előrobbant egy szülésznő (mindenki Orsinak szólította) és mint egy hajcsár a lovát, úgy hajtott, miért nem sietek, itt akarok a folyosón megszülni?! A szóbeli „segítségen” kívül mást (pl. tolószéket) nem kaptam. Kérdeztem, hogy a dúlám miért nem lehet mellettem, mire a válasz: majd jön a doktornő, megvizsgál, azalatt a kísérőm nem lehet velem (halkan jegyzem meg, hogy ez ellentétes az egészségügyi törvénnyel). Féltem, valahogy nem erre számítottam, de még mindig próbáltam bízni abban, hogy itt igazi segítő szakemberek vannak, ez csak tényleg egy pillanatnyi ijedtség, amiatt, hogy gyorsan jön a baba. Végre bejöhetett a dúlám is, onnan megkönnyebbültem. Nem egyedül kell végigcsinálnom a mérges szülésznővel és az apró termetű, gúnyos fiatal doktornővel ezt az egészet.
A szülőszobán, amikor végre beengedték, a dúlám mutatta, hogy van szülési tervem és tisztelettel kértük őket, hogy olvassák el, hangsúlyozva, hogy amennyiben orvosi indoka van bármilyen beavatkozásnak, természetesen nem ragaszkodunk mereven hozzá, de megköszönjük, ha lehetőséget biztosítanak a kéréseinknek. Erre volt egy gúnyos megjegyzés, hogy nnna, szülési terv….. És onnantól kínosan minden pontot betartottak tudod, olyan éles megjegyzésekkel, hogy „hát ez van benne a szülési tervben, éééén csak tiszteletben tartom…”
Mert a hölgyek szerint mindent „rosszul” csináltam, csináltunk: nem úgy vettem a levegőt, ahogy a szülésznő diktálta, egy-egy fájásnál bizony sikítottam, fájás közben nem voltam képes a személyi adataimat bediktálni. (Erre jött megint a szidalmazás. Két fájás közt a dúlám megkereste a papírjaimat és onnan diktálta a szükséges adatokat. Vagyis diktálta volna, de ehelyett kapta az ívet, hogy miért nem tudja ezeket fejből? Milyen kísérő az ilyen. És az aduász, amit a mondatok végén pont helyett kaptunk: „pffff, szülési terv….”) A dúlám nem jó helyen állt és nem jó helyre tette le a táskáját.
A szülőszobában Orsi jött-ment ki és be, hol a doktornővel együtt, hol külön. És minden egyes alkalommal, amikor már örültem, hogy van egy kis szünet a nagyon fontos adminisztráció közepette és végre tudok a testemmel kommunikálni, jött a kizökkentés: anyja neve? Ott van az igazolványomban. A kismamától akarom hallani, nem a kísérőtől. Nincs szája a kismamának? (Nem b…meg, fájásai vannak…)
Amikor magunkra hagytak végre, akkor megkönnyebbültem, de mindig féltem attól, hogy mikor fognak megint rám rontani valami irtó fontos kérdéssel, vagy paranccsal. Csak a dúlámat ne küldjék el mellőlem, akkor végem. És a kisfiamon is éreztem, hogy nem nagyon van kedve ilyen helyre kibújni, meg-megakadt a folyamat.
(Azt azért illik megjegyeznem, hogy tényleg tartották magukat a szülési tervemhez, az időnkénti szívhanghallgatáson és szükséges vizsgálatokon kívül tényleg nem csináltak mást. Fizikailag.)
Amire emlékszem, hogy nagyon nagyon jó volt (na, nem a kedves stílus), amikor végre beleegyeztek, hogy mivel a baba jól van, kapok fél órát, hogy eredményt produkáljak, mert különben nagy baj lesz. Ketten maradtunk a dúlámmal, aki nyugtatott (pedig láttam rajta, hogy nagyon nehezen állja már a támadásokat), biztatott, illóolajos borogatást tett a homlokomra, fogta a kezemet. És éreztem, hogy a kisfiam is megnyugodott, elindult szépen lefelé. Gyere drágám, ügyes vagy, nemsokára találkozunk végre!
A fél óra leteltével a hölgyek visszarobogtak, de ekkor már a külvilágot alig hallottam, sikerült befelé figyelni, tette a testem, amit kellett, szépen rendben. Egyszer csak hallom a dúlámat, hogy „hmmm, én már érzem a kisbaba illatot. Akkor szokott lenni, amikor már nincs sok hátra. Kitartás!” És valahol távolról hallottam a választ: mit szól bele? Akarja, hogy kiküldjük? Most csak az van, amit én mondok, különben nagy baj lesz!
De a lepényem úgy gondolta, ragaszkodik még hozzám, erre elmondtam, hogy a lányom születésekor volt hasonló probléma, de most készültem homeopátiás szerekkel, kérem, hogy a dúlám hadd adhassa nekem ide ezeket. Nem lehet, mert itt valószínűleg műtét lesz, tilos bármit enni (a bármi 5 db, nyelv alatt elolvadó, gombostűfej méretű cukorgolyó lett volna), testhelyzetváltást hogy képzelek, már miért segítene ilyesmi, jön az altatóorvos, elaltatnak, megműtenek, de vegyem tudomásul, hogy akár még el is vérezhetek. Közben a babát elvitték, a dúlámat megkértem, hogy menjen vele, én már megleszek itt, őt viszont ne hagyjuk magára.
Kérdeztem, hogy mi ez a műtét, mennyire rutindolog, szerettem volna pár megnyugtató szót, ehelyett jött az ív, hogy így jár, akinek szülési terve van, minden műtétnek megvan a kockázata, amibe az is beletartozik, hogy egy irtózatos vérzés közepette a méhemet is ki kell venni. Közben jött az altatóorvos, szép, fiatal hölgy, vastag, szőke hajfonatokkal, ő nyugtatott meg, hogy vigyázni fog rám és ő sem csinálta volna máshogy, szülési terve tutira lenne neki is.
Ébredés után újra jött Orsi, kicsit enyhébb hangnemmel, de nem kevésbé lefitymálóan közölte, hogy milyen férjem van nekem, még csak megvárni se volt képes, hogy felébredjek. Ő ugyan szólni akart neki, de mire kiment, a férjem már elszelelt. Valójában a 2,5 éves kislányunkkal drukkoltak nekünk a folyosón, többször is próbált érdeklődni, hogy mi történt velem, egy óra múlva közölték vele, hogy a műtét sikerült, ébresztenek, és bevágták az ajtót az orra előtt. A babát se láthatták, még üvegen keresztül sem. A kislányom pedig a sok várakozásban elfáradt, nyűgösködött, így hazamentek.
Lekerültem végre az osztályra. Itt tényleg le a kalappal az ápolónők előtt, segítettek, ahol tudtak, próbálták a lehető legkényelmesebbé tenni a bentlétünket, 10 percenként kérdezték, van-e szükségem valamire és segítettek, hogy találkozhassak a férjemmel és a lányommal. Mert a látogatás is megérne itt egy misét. (15 perc, kint az osztály előtti előtérben, székek nélkül, baba nélkül…).
Hazamentünk végre. Két nappal később rosszul lettem, visszakerültem a kórházba. Kimerültséggel társult mellgyulladás. Pár napig bent tartanak, de kapok külön szobát, ahol együtt lehetek a kisfiammal. Ez jó volt. Az annál kevésbé, hogy ügyeletes szülésznőnek megint Orsit kaptam meg. Természetesen emlékezett rám, ezt jóóóól ki is hangsúlyozta olyan infúzióbekötés közben, hogy azt hittem, az ágy másik végén fog kijönni a tű. Mikor kiment, a folyosón egyre távolodva hallottam, ahogy telekürtölte, illetve aki szembe jött vele annak odakiabálta: „így jár az, akinek szülési terve van!” Csendesen kérdezném, hogyan függ össze a szülési terv a mellgyulladással?
Ami viszont érdekes, és az arra nyitottak még összefüggést is felfedezhetnek benne, hogy a szülés után fellépő fertőzések lelki okairól ezt mondja a germán új medicina és a recall healing rendszere:
„A Streptococcus akkor van jelen a szervezetben, amikor helyre kell valamit állítani. Sajnos a mai világ a megfélemlítésről szól. Olyan élethelyzetet kell keresni, ahol valakit könnyen meghajlítanak, mint egy láncot. Amikor meg kell hajolni egy tekintély személy előtt. Például mondanak valamit, amit nem akarunk meghallani és le kell nyelni a szavakat, amit mondanánk válasznak, de nem mondunk például egy orvosnak. Azt akartam mondani, hogy „b… meg”, de a számban tartottam ezeket a szavakat, tehát meghajoltam a tekintély előtt. A szülés után pedig jön a helyreállítási szakasz. A gyermek pedig, amit a várandósság alatt vagy a születése közben letöltött stresszt, a megnyugvás, megoldási szakasz után kifuttat magán. Azok az emberek, akiktől segítséget várok, nem kapom meg.”
A következtetéseket mindenki vonja le."
