Több részes cikksorozatunkban azok az édesanyák mesélik el történetüket, akik lelki traumákat éltek át a szombathelyi kórház szülészetén a nem megfelelő bánásmód miatt. Szeretném kiemelni, hogy az osztályon ott vannak a segítőkész, elhivatott nővérek, szülésznők is, akiknek sokat köszönhetünk, most viszont nem róluk szólnak a beszámolók.
Fontos még leszögezni, hogy a nekünk nyilatkozó anyukák vagy kísérők kizárólag a saját élményeiket, tapasztalataikat osztják meg és csakis a véletlen műve, hogy közben egyetlen személy került a történetek középpontjába, hisz a legtöbb sztorit az első cikk megjelenése után küldték az érintettek. Azzal, hogy folytatom a történetek közlését, az a célom, hogy az érintettek magukra ismerjenek és változtassanak a viselkedésükön, hozzáállásukon, ha ők nem, akkor viszont a kórház tegye meg a megfelelő lépéseket, mert tarthatatlan, ami jelenleg zajlik. 30-40 édesanya, kommentelő nem hazudhat egyszerre, pláne hogy nem is ismerik egymást
Több e-mailt is küldtünk az illetékeseknek, de sajnos még mindig nem érkezett válasz egyik kérdésünkre se, holott mi valóban szeretnénk megszólítani a másik felet és közzétenni az ő álláspontjukat. A történetek zömében szereplő szülésznőt is megkerestem, mivel szeretném, ha a másik fél is reagálna, ugyanis így tartom korrektnek, de egyelőre tőle sem érkezett válasz.
| Korábbi cikkeinket a témában itt olvashatják: 1.rész: Rémmesék a szombathelyi szülészetről - 1. rész |
Most Korándi Zsanett történetét tesszük közzé, aki elmondta, hogy miközben olvasta a "szebbnél szebb sztorikat" , szépen lassan megérett benne, hogy leírja a saját történetét is, ami esetünkben rendhagyónak mutatkozik , hisz Zsanett, mint "mellékszereplő" élte át egy új élet érkezését. Bár ő maga is megjárta a "hadak útját", hisz két gyermeknek adott életet a Markusovszkyba, de kísérőként, tiszta fejjel egész máshogy látja az ember az ott zajló dolgokat.
"Az élet úgy hozta, hogy egy számomra nagyon kedves ismerősöm bizalmat szavazott nekem és megengedte, hogy részese legyek életének talán legintimebb, legcsodálatosabb óráinak, pillanatainak.
Mire a szabályzatnak megfelelően, a magamra öltött, kék szerelésben megérkeztem, az én kismamám már javában vajúdott. Dél előtt járunk, 10 óra magasságában. Őt már a hajnali pirkadat erős fájdalmakkal kínlódva találta. Az arcán nem csak a fájdalom, hanem a fáradtság is tükröződött. Ezzel szembesülve, hirtelen nem tudtam, hogy túltengő anyai ösztönömre hallgatva, ugorjak hozzá és terítsem be a gyógyító öleléssel, puszival, amitől minden fájdalom hopp eltűnik, vagy küzdjek meg a démonjaimmal, amik a helyiségbe lépve ott repkedtek körülöttem, előrántva a tudatalattim legmélyebb bugyrában elásott emlékeket, amiket itt kellett átélnem. Azt a kiszolgáltatottságot, a félelmet, a magányt, a megalázottságot..
Segítőszolgálatos voltam..azon kívül, hogy pár csepp vízzel, simogatással, kedves szavakkal próbáltam nyugtatni a leendő anyukát, nem sok mindent tudtam csinálni. Mivel most nem én voltam a főszereplő, és így nem homályosította el a tudatomat a fájdalom, a kimerültség, tanúja voltam az ott dolgozók között zajló, olyan párbeszédeknek, "összepillantásoknak",gúnyos grimaszoknak, amivel az éppen élete talán legnagyobb "fizikai küzdelmét" átélő EMBERT minősítették, hogy azt hittem valami filmforgatás kellős közepébe csöppentem... Az egyre erősödő fájdalom okozta, néha horrorisztikus hangot, sikolyt eleresztő kismamám térített észhez,hogy ez itt a valóság!!! Mi nem forgatunk.. Mi szenvedünk.
Mások forgatnak. Forgatják a szemüket. Ha esetleg egy-egy hangosabb kiabálást hallottak kiszűrődni a szobából, olyankor mindig előkerültek.. (mert volt úgy két órát is várnunk kellett, hogy valaki bejöjjön) De nem azért, hogy segítsenek, hogy egy bátorító, kedves szót útjára engedjenek.
- Ne kiabálj! - ismételgettem én ezt egy olyan embernek, aki már szinte alig reagált.. Aki a már egyre rövidülő fájásszünetekben pillanatokra is képes volt bealudni. Ekkor én útra keltem.. Kértem ezeket a "kedves" embereket, hogy hát nézzenek már oda. Jött is nemsokára a doktornő az addig is már pattanásig feszült "lenéző" hangulatot überelni..
Előtte párbeszédet folytatott a folyosón a leendő nagymamával, aki meg merte kérdezni, hogy rendben zajlik-e minden (ekkor már több, mint fél napja vajúdott a kismama - a szerk.). Három gyermeknek az édesanyja, tehát tisztában volt azzal, mi zajlik odabent. A válasz idegbetegen, félvállról odavetve érkezett :"meg fog születni.. “ .
Na, mi ott bent ennek az információ cserének a hatásait többszörösen is megéreztük. Az addig sem épp galamblelkű egészségügyi gardedám turbó üzemmódra kapcsolt. A tisztánlátás végett, közölték is velünk, hogy köszönjük meg anyukának ott kint. Köpni-nyelni nem tudtam. EMBER az ágyon, aki mindjárt megszül, hellóó!! Azaz... Lesz itt még egy EMBER!!! Tudod, kicsi, pici Életke…
Szedjük össze magunkat, előkaptam a legjobb modoromat - bár egy lapátot szívesebben kaptam volna elő - és elindítottam a békítő hadjáratot.. Utáltam magam, de a szenvedő kismama látványa és a felfedezés, hogy ha ezt nem teszem nagyobb bajba kerülünk, elég volt hozzá.
Elhangzott egy kérés: Hozz valakit légyszíves, jön a gyerek! - Futottam, kerestem, kiabáltam, míg egy szoba rejtekében megtaláltam a sokat emlegetett, ”jólelkű” szülésznéninket, aki közölt, hogy várjon. Mármint a kismama! Azonnal sarkon fordultam, rohanva vittem a hírt. Aki már járt ebben a cipőben.. Tudja mekkora feladat előtt állt a kismama. Ne nyomd ki a gyereket, aki csak úgy mellékesen nagyon ki akar már jönni...
Abban az idilli helyzetben talált minket a műszakváltás, hogy én - a mai napig sem tudom miért - összezárva tartottam a kismama lábát, miközben folyamatosan kántáltam, hogy: Ne nyomj!!! Kérlek, ne nyomj!! Miközben ő szinte sírva: Ne haragudj, nem megy... Senki nem foglalkozott velünk, ha igen, csak alpári, hányaveti stílusban. Na, de talán a másik műszak, de bár maradt volna az előző..
Katonásan, rólunk előre felkészülten megérkezett a szülésznők gyöngye. Megjelenésekor minden vezényszó nélkül vigyázba vágtam magam, még a leendő anyuka is ezt tette volna, ha lett volna ereje. Lehorgonyzott az ágynál a kedvesség és gyengédség legkisebb jele nélkül felkapta a "terhes nőt" és leparancsolta az ágy mellé. Nem írom inkább le a közben elhangzó jelzőket. A jelenetet figyelve eszembe jutott, hogy gyerekkorom ifjúsági filmjeiben ilyenek voltak az intézeti nevelőnők, akik megkeserítették a gyerekek életét. Mondtam a szülésznőnek, hogy oké, hogy ott áll az ágy mellett, de a lába meztelen, fel fog fázni.
A szülés pillanatáig ebben a pozícióban maradtunk. Ellenőrzés csak az ügyben történt, hogy nem-e változtattunk a pózon, persze mindezt “szép” szavakkal megfűszerezve. A picurkánk érkezése közben doktornénink, ujjai között a gátmetsző ollót pörgetve, A szülésznő és a jelenlévők a Facebook által nyújtott információkat vitatták meg, majd a házimunka rejtelmeibe nyertünk betekintést.
Este 8 óra, annyi erőnk sem volt már, hogy szavakkal kommunikáljunk. A nézéséből és a pillantásából tudtam, mikor jön a fájás, mikor kell befeküdnöm a háta mögé, hogy ereje legyen felhúzni magát, hogy nyomni tudjon. Ők néha odapillantottak a rakott krumpli és a messenger között. Végre megszületett!
Örök emléket, csodás pillanatot kaptam ettől a családtól, azáltal, hogy én lehettem ott, akkor és én pillanthattam meg először a baba kis buksiját.
Gratulálunk!"
