Világszerte egyre többet foglalkoznak azzal, hogy a nőket a kórházakban miféle atrocitások érik szülés közben, után. Legtöbbször a szülőszobai erőszak van a reflektorfényben, de épp ugyanennyire fontosak a nem megfelelő bánásmódból fakadó lelki sérülések is, melyek tönkre tudják vágni a legboldogabb pillanatokat is. Több, mint két év telt el azóta, hogy megszületett a kisfiam, viszont életem legszebb élményébe 'belepiszkítottak', ezt a mai napig nem tudom megbocsátani. És ezzel nem vagyok egyedül. Rengetegen vannak, akik szeretnék elmesélni történetüket. Van aki névvel, még többen többen név nélkül, mert félnek a következményektől.
Több részes cikksorozatunkban azok az édesanyák mesélik el történetüket, akik hasonló traumákat éltek át a szombathelyi kórház szülészetén.
Az osztályon természetesen nem mindenki viselkedik így, vannak segítőkész, elhivatott nővérek és csecsemősök is, akiknek nagyon sokat köszönhetünk. Miért teszem közzé ezeket a történeteket? Bízom benne, hogy a nyilvánosság erejével sikerülhet elérni a változást és előbb-utóbb a születés csodája nem a rémtörténetekről fog szólni.
Horváth Éva egy koraszülött kisfiú édesanyja, aki már előtte is megjárta a poklot és úgy döntött, névvel vállalja a történetét, melyet e-mailben küldött el. Szó szerint összeszorult a szívem, miközben olvastam.
"Az első terhességem vetéléssel végződött. Ez lelkileg nagyon megviselt, de ezt szerintem nem is kell kifejtenem bővebben. Sajnos műszeresen kellett befejezni. Be kellett feküdnöm a kórházba. Már a felvételnél a fejemhez vágta az ambulanciára beosztott orvos, hogy miért pont ma megyek, hisz ünnepnap van, most már mindegy nem, várhattam volna. Már ekkor potyogtak a könnyeim, aztán miután közölte, hogy miből gondoltam, hogy ez normális terhesség lesz , zokogásban törtem ki és szó nélkül kijöttem. Egy nővér felkísért az osztályra, a szülészetre!!! Kérdeztem tőle, hogy ez most komoly?! A lelkiállapotomnak pont az hiányzott, hogy nagy pocakos és már megszült, babákat ringató, szoptató anyukákat nézegessek!
A férjemet be sem engedték, ami mindaddig nem is zavart, míg fel nem helyezték a beavatkozáshoz szükséges méhszájtágítót.Nekem ez elviselhetetlen fájdalmat okozott, mivel volt már 2 nőgyógyászati műtétem, ami nagyon szoros méhszájat eredményezett. 4 órán át kellett azt a fájdalmat tűrnöm , egyedül. Senki nem foglalkozott velem! Körülbelül 2 órán át bírtam, hol zokogva, hol hörögve, izzadva, aztán 10 percekre elájultam. Közben a férjem kint várt és kérdezte a nővéreket, hogy meddig kell várni, mikor visznek a műtőbe? A válasz az volt, majd ha lesz bent orvos! Erre több mint 4 órát kellett várni, majd iszonyatos fájdalmak közepette, félig ájultan besétálhattam a saját lábamon a műtőbe. Alig vártam, hogy elaltassanak, végre ne érezzek semmit.
A következő várandósságomra 2 évet kellett várnunk. Az első után szerintem természetes, hogy voltak félelmeink.
Az 5.hétben kezdődtek a problémák, már akkor kórházba kerültem, de Celldömölkre mentünk! Először 3 hetet, majd később 10 napot töltöttem bent. Aztán 16 hetes terhesen végleges lakója lettem a kórháznak. Kiderült, hogy Placenta Previa a diagnózis, ráadásul Centrális . Ez azt jelenti, hogy a méhlepény alul a méhszájon tapadt meg, azt teljesen lefedve . Tehát nem kelhettem fel. Mondjuk már otthon sem.
Itt hozzátenném , hogy a celli kórházban dolgozó szülésznők előtt le a kalappal, mosolyognak, kedvesek, figyelmesek! Igazi mintaképek! A főorvos pedig, én még nem láttam ilyen dokit. Szerintem, ha nem odamentünk volna, most nem lenne, aki azt mondja nekem, hogy ANYA!
De a történet itt nem ért véget! Két hónapja feküdtem bent, amikor vér öntött el, s ekkor átkerültem Szombathelyre, mert már biztos volt, hogy a babám koraszülött lesz. Este volt már ,mikor a rohammentő beért velünk. Felvittek a szülészetre, ahol a szülésznők első szava ez volt: " na, celli szeretetcsomag".
Az ügyeletes orvos megvizsgált, megnézte a babámat is, hogy jól van-e.
Sosem hittem volna, hogy ennyire erős tudok lenni! Nem sírtam, tudtam, hogy nem szabad, hogy nyugodtnak kell maradnom a baba érdekében! Imádkoztam! Ami meg is hallgattatott és elállt a vérzés.
Másnap levittek a patológiára, ahol még több mint egy hónapot feküdtem. Itt találkoztam kedves , kevésbé kedves, rideg és közönyös szülésznőkkel és Orsi szülésznővel is! Ő volt a legembertelenebb!
Ezt már nem hagytam, mert a babám életét kockáztatta volna. Itt sok vita és minden volt, nem részletezem, mert hosszú lenne. A vége az lett, hogy a férjem odahívatta az osztályvezető főorvost, hogy mondjon véleményt és írjon egy papírt, hogy vállalják a felelősséget, ha bármi történik. Természetesen nem vállalták! Így nem keltem fel! A szülésznő innentől minden műszakban beszólt, pofákat vágott, ahol tudott még odabökött.
Még abba is belekötött, hogy a férjem ott maradt látogatási idő után és lemosdatott. Hozzáteszem a szombathelyi kórházban senkinek sem jutott eszébe, hogy lefürdessen! Bentlétem alatt ötször kerültem szülőszobára vérzés miatt, a születésnapomat is fent ünnepeltem, 36 órát feküdtem egy vizsgálóasztalon. Kemény kiképzés volt a lelkemnek!
A 29. héten aztán nem tudta a főorvos elállítani a vérzést és császárral világra hozta a kisfiam.
Pici volt, nagyon korán kellett megszületnie, így az ezután következő hónapokban már senki bunkósága nem érdekelt, csak a gyermekemmel foglalkoztam, rá koncentráltam! 3 óránként mentem a PIC-re, ahol egész más világba csöppent az ember lánya. Csend, nyugalom, kedves nővérek, akik nem csak a pici életekért harcolnak, de az anyukákkal is foglalkoznak, van pár kedves, biztató szavuk! Köszönet és hála nekik és a főorvos asszonynak.! A szülésznők közül pedig Adélnak, akiben van emberség és törődés, Erikának, aki tudott kedvesen szólni és mosolyogni!"
