Április óta „társadalmi egyeztetés” folyik a győri színház épületéről, aminek egészen addig a felújítását várta a város, azóta azonban a polgármester víziója mentén változott a problémafelvetés:
a kérdés most már az, hogy megmaradjon-e az 1978-ban átadott épület, vagy ne, és ha nem, mi épüljön a helyére.
Tegyük most félre, hogy a „társadalmi egyeztetés” kissé féloldalas, hiszen az egyelőre nem merült fel igazán opcióként a városvezetés részéről, hogy a színház épülete színházként maradjon meg felújított formában. Én ennek ellenére sem gondolom, hogy az ügy eldöntött kérdés lenne.
Tekintsünk el attól is, hogy egyelőre úgy tűnik: adatokkal nem lehet alátámasztani, hogy az épületet nem éri meg felújítani, mivel ilyen adatokkal sem a színház, sem a városháza nem tudott szolgálni, hiszen az ilyen irányú szakmai felmérések nem kerültek elő.
Ne vitatkozzunk most arról se, hogy esztétikailag ki mit gondol az épületről. Vannak, akik szerint csúnya az épület, és vannak, akik szeretik azt, vagy legalábbis hozzánőtt a szívükhöz 42 év alatt – az biztosnak tűnik – két közvélemény-kutatás bizonyítja –, hogy kétharmados többségben vannak egyelőre azok, akik megtartanák az épületet.
Akkor miről akarok beszélni? Leginkább arról, hogy mit jelképez a színház épületének 42 évvel ezelőtti felépítése, és ezzel szemben mit jelképez majd az új kulturális negyed. Jegyezzük meg már itt, hogy ne legyen félreértés: a kulturális negyed, ha jól átgondolt koncepció mentén készül, hasznos fejlesztés lehet a városnak és kifejezetten Városrétnek – és szerintem még úgy is kivitelezhető, hogy a belvárosi színházépületet színházként tartjuk meg.
Egy dolog viszont biztos: a színház épülete a győriek küzdeni akarásának szimbóluma.
Ez pedig fontosabb annál, hogy egyébként a szibériai Omszk városában is van-e hasonló színházépület, vagy nem.
Ahogy azt a Modern Győr vonatkozó cikkei mentén az Azonnalin összefoglaltam júniusban: a Győri Nemzeti Színházért meg kellett ugyanis küzdeni – a városnak, a megyének és a helyieknek, akár téglajegyekkel, akár saját két kezükkel vették ki a részüket az építkezésből. Az országban akkor már évtizedek óta nem épült vidéken színház, és az is volt a budapesti álláspont, hogy nem kell vidékre színház.
Války István, a Győr-Sopron Megyei Beruházási Vállalat akkori igazgató főmérnöke így emlékszik vissza a véleményklímára: „A győri új színház építésének mondhatni, hogy az egész megye lakossága lelkes híve volt. Nem úgy, a budapesti »szakértők«. Budapesten óriási ellenszél kerekedett. Mondták, írták, rádióban üvöltötték: Győrnek – egyáltalán: a vidéknek nem kell színház. Még olyan érv is elhangzott, hogy minek Győrnek új színház, hisz a meglévő színművészi törekvéseket is »elnyomja a gyárak füstje«.”
Ugyanebből az írásból derül ki, hogy a központi költségvetésből akkor csak az építkezés öt százalékát finanszírozták. A többit – pénzt, munkaórát – helyben kellett összerakni: magyarán szólva ez az épület előszöris egy – mára felújításra szoruló – modern színházépület, a kultúra szentélye, másodsorban építészeti alkotás, harmadrészt viszont – és erről nem beszélünk eleget – annak a szimbóluma, hogy egy organikus helyi igényt akár a központi akarattal szemben is keresztül lehet vinni, ha igazán hiszünk benne és küzdünk érte. Ez az utolsó pont az, ami megmagyarázza szerintem, hogy miért vannak ellene még a helyi fideszes szavazók is: az ilyenfajta közös eredményekre ugyanis emlékezni szokás.
A tervezett kulturális negyed mindeközben ezen a szimbolikus síkon homlokegyenest ellentéte az 1978-ban átadott épületnek, hiszen a Modern Városok Programon keresztül, tehát központi forrásból valósul meg valójában nem igazán létező, vagy annyira azért nem sürgető igények kielégítésére – olyan erős társadalmi mozgalom legalábbis nincs mögötte (egyelőre), ami, ha kell, akár saját forrásból is megépítésre méltónak tartja a beruházást.
Ettől persze még lehet hasznos, jó és szép épületegyüttes, amit örömmel használnak majd a győri művészek és művészetkedvelők, és ami beindítja Városrét fejlődését – legyen így. De egy dolog biztosnak tűnik:
ha megépül, akkor a szimbolikus-történelmi síkon nem a helyiek közösségi összefogásának és küzdésének állít emléket, hanem a központi kormányzat kegyének,
hiszen a Modern Városok Program lényege az, hogy a gazdaságilag kivéreztetett, és hónapról hónapra tovább gyengített önkormányzatok saját erőből már alig tudnak nagyobb beruházásokat megépíteni, a hatalomnak pedig (legyen bármilyen színű) mindig kényelmes pozíció az, ha tőle függenek (az éppen bármilyen színű) önkormányzatok.
A színházépítésnél látott helyi aktivitás, összefogás és küzdelem megelőzte és meg is alapozta az önkormányzatok létrehozását és megerősítését, megerősödését a rendszerváltás idején. Ez a fajta decentralizáció és helyi érdekérvényesítés azonban egyre inkább eltűnt az elmúlt húsz évben: a Modern Városok Program remek példája ennek, nem elvitatva, hogy fontos fejlesztések is megvalósulnak általa.
Ezzel persze valójában a két épület(együttes) – az esetlegesen lebontandó belvárosi színházépület és az esetlegesen felépülő kulturális negyed – együtt pont annak az ívnek lesz a szimbóluma, amit a helyi közösségek és a központi kormányzat befutott az elmúlt negyven évben.
