Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk!
Az utóbbi hetekben több ügy által ismét reflektorfénybe került a szexuális, illetve családon, munkahelyen belüli erőszak, zaklatás, bántalmazás.
Az úszó Szilágyi Liliána azt állította: édesapja szexuálisan bántalmazta. Az ügyben nyilatkozott a megvádolt szülő, és az úszó húga is.
Az úszó Szilágyi Liliána azt állítja, hogy édesapja szexuálisan bántalmazta
Elsőként a WMN Elviszlek magammal sorozatának friss epizódjában beszélt arról a sportoló Szilágyi Liliána, hogy édesapja szexuálisan és fizikálisan is bántalmazta. Majd az ATV Egyenes beszéd című műsorában is beszélt erről. A tévében arról is beszélt, hogy több nyomozás is folyamatban van a feljelentései következtében. Az úszó Facebookon posztolta történetét: Bántalmazott vagyok.
Szintén a tavalyi év végén robbant ki az ügy, melyben egy rendőrnő feljelentést tett, mivel szerinte két férfi kollégája megerőszakolta őt. A eset miatt nyomozás indult, az ügyészség szerint nincs bizonyíték a cselekményre.
Ugyancsak 2021 utolsó napjaiban derült ki, hogy szexuális zaklatás vádja merült fel Chris Noth, a Szex és New York című sorozat, illetve az az alapján készült mozifilm sztárja ellen.
A Noth ellen felhozott vádak eredetileg a Hollywood Reporter magazinban jelentek meg, két nő azzal gyanúsítja a színészt, hogy megerőszakolta őket. Az egyikük 22, a másikuk 25 éves volt, amikor Noth megerőszakolhatta őket.
Minden ilyen ügyben rögtön az a kérdés fogalmazódik meg az emberben, mint bármilyen más, nyilvánosság elé került súlyos bűnügynél.
Igazak a vádak vagy sem? Bűnös vagy ártatlan?
Ha nem voltunk szemtanúi az esetnek, s nem készült róla kép-, vagy hangfelvétel, akkor a vádat megfogalmazó állítására, illetve a megvádolt személy cáfolatára tudunk csak hagyatkozni.
A steril objektivitást követelő jogállami válasz erre az: ne higgyünk zsigerből, kritikátlanul se a feljelentőnek, se a gyanúsítottnak, várjuk meg a nyomozás eredményét, a bíróság ítéletét.
Csakhogy társadalmi szinten ez az (amúgy helyes) kívánalom soha nem valósul meg. Az emberek jelentős része már az ügy kirobbanásakor állást foglal, ítéletet alkot: kinek hisz, szerinte kinek van igaza.
A szexuális erőszak, illetve családi, munkahelyi bántalmazás gyakorlatilag egyidős az emberiséggel.
S évszázadokon, évezredeken át az emberek nagyobbik része, a közvélemény hangadói inkább a vélelmezett tettes pártját fogták. Főképp, amennyiben befolyásos, népszerű, hatalommal rendelkező (szinte mindig hímenemű) személy volt a feltételezett elkövető.
Fotó: Pixabay
A legtöbben kétségbe vonták az áldozat szavait, igyekeztek relativizálni, hitelteleníteni.
A panaszt tevő, nyilvánossághoz forduló sértettet hibáztatták:
minek ment oda,
miért viselt úgymond kihívó ruhát, miért szállt be a gyanúsított kocsijába, miért ment fel a lakására, miért nem akkor szólt, miért csak jóval később tett feljelentést, miért nem védekezett, tiltakozott jobban, miért nem utasította vissza rögtön, még az erőszak előtt a tettes közeledését?
Ez az áldozathibáztató hozzáállás nem tűnt el, máig jelen van. Újságíróként magam is tapasztaltam például a Győr-Moson-Sopron megyei gyógyszerészkamara akkori elnökének szeméremsértési ügyében írott riportom után született kommentekben.
Eddig hat nő került elő a győri gyógyszerész szeméremsértési ügyében
A korábbi riportjainkban megszólaló nők lényegében ugyanazt mondták, amit feljelentést tevő, az ügyet kirobbantó sértett: a patikus a gyógyszertárban olyan vizsgálatot ajánlott nekik, amelyben közös volt, hogy le kellett vetkőzniük hozzá, szabaddá téve a melleiket. Ezt a gyógyszerész hol allergiavizsgálatnak, hol terhességi tesztnek, hogy gyógyszerérzékenység kimutatásának „adta el".
Mint Pintér Bence kollégám leírta: a cikkek alatti kommentekből úgy tűnik, hogy a közönség és a közvélemény szerint a lehető legfontosabb dolog nem az, hogy mi visz rá erre egy szakmájában és magánéletében kívülről nézve legalábbis sikeres embert, hogy ilyesmit csináljon, hanem az, hogy ugyan már milyen hülye az, aki bedől ennek a trükknek
– említette cikkében.
Fotó: Pixabay
Számolatlanul érkeztek az olyan jellegű kommentek különböző cikkeink alatt, amelyek azt firtatták, hogy az áldozatok legalábbis hiszékenyek és naívak, még inkább hülyék, hovatovább – ez a klasszikus – valamiért valójában ők maguk is akarták, hogy egy random idegen pár percig a melleiket bámulja
– tette hozzá.
Ráadásul más (akár jóval súlyosabb, a fenti ügytől eltérően nem csupán szeméremsértéssel, hanem tevőleges nemi erőszakkal járó) múltbeli eseteknél a közvélemény egy része nem is állt meg ott, hogy az áldozatokat lehülyézze.
A feljelentőket gyakran állították be bosszútól, anyagi érdektől, munkahelyi kudactól, családi sérelemtől motivált embernek, aki így, a hamis váddal akar törleszteni a másik félnek. Netán politikai, üzleti okból történt lejáratást, szakmai vagy magánéleti féltékenységet láttak mögötte.
A tettest azzal védelmezve: köztiszteletben álló rendes ember, akinél képtelenség, hogy ilyesmire vetemedne. Gyakori érv, hogy egy jóképű, vonzó, gazdag, körülrajongott híresség ugyan miért fanyalodna erőszakra, mikor szinte bárkit megkaphat?
A fenti társadalmi légkör miatt hosszú időn át egy megerőszakolt, bántalmazott embernek (pláne, ha a tettes jóval fölötte állt a társadalmi ranglétrán) alig volt esélye rá, hogy valódi elégtételt kapjon.
A családban vagy munkahelyen történt esetekre ez különösen igaz.
Nemegyszer maguk a hatóságok is cinkosai, sőt aktív résztvevői voltak az áldozathibáztatásnak.
A kihallgatás során olyan légkört teremtve, hogy a sértett úgy érezte: inkább őt tekintik gyanúsítottnak, védekezésre, magyarázkodásra kényszerítik, és diadalmasan lecsapnak minden nyelvbotlásra, rosszul felidézett mozzanatra, jóhiszemű tévedésre: lám, lám, hazudik!
Fotó: Pixabay
A MeToo-mozgalomnak köszönhető, hogy az arányok változni kezdtek. Manapság jóval többen adnak hitelt az áldozatoknak, mint korábban. A régebben szinte kizárólag „tettespárti” nyilvánosság egyre inkább „áldozatpárti” lett.
Természetesen annak is vannak rizikói, s az is éppúgy ellenjavallt, ha ugyanolyan kritikátlan, parttalan vak bizalommal fogadjuk a sérett verzióját, mint korábban a gyanúsítottét. Nyilván előfordulhatnak hamis, koholt vádak, ami ugyanúgy elítélendő, mint amikor egy valós bűncselekményt próbálnak eltussolni.
Mint minden mozgalomnak, a nők elleni erőszak ellen küzdő szervezeteknek is megvannak a bigottjai. Akik szerint a férfival szemben mindig, mindenhol csak és kizárólag a nőnek lehet igaza.
De azért ne tévedjünk, lássuk az arányokat: az erőszak- , és zaklatásvádak túlnyomó része nem koholmány, nem valamiféle zsarolás, összeesküvés vagy férfiellenes előítélet terméke.
Ahogy például bizonyára létezhet olyan határon túli magyar, aki elvakult, általánosító nacionalizmustól vezetve minden románt, szerbet vagy szlovákot utál, s őket lejáratandó, a kisebbség ellen irányuló támadásról, zaklatásról szóló hamis vádat kohol.
De ettől még a szomszédos országokban élő kisebbségi magyarokkal szembeni többségi sovinizmus, előítélet és diszkrimináció létező jelenség. És a legtöbb magyar, akit atrocitás ér, nem csak kitalálja azt, hanem tényleg megtörténik vele.
Fotó: Pixabay
A MeToo nem tökéletes, egyetlen mozgalom sem az. Tagadhatatlan érdeme viszont, hogy felülírta, megváltoztatta azt, amit a szexuális, illetve családon, munkahelyen belüli erőszakról gondolunk.
Korábban ugyanis nemcsak a társadalom, a közvélemény gondolt erről mást, de maguk az áldozatok is. Az őket hibáztató, eltussolásra törekvő, a cselekményt mentegetni, védeni vagy kidumálni próbáló közeg a sértettekben fixálni, rögzíteni tudott egyfajta Stockholm-szindrómát.
Meggyőzve őket is, hogy rosszul emlékeznek, félreértettek valamit, nem is volt ez olyan súlyos dolog.
Hosszú időn át a családi, munkahelyi erőszak félrenézéssel, hallgatással, belenyugvó rálegyintéssel volt elintézve.
Ugye, mindnyájan ismerjük a rutinszerű fordulatot, hogy az otthon történt bántalmazás ügyében nem érdemes feljelentést tenni, mert a rendőrök
„csak akkor intézkednek, ha már vér folyik”?
A „férfias” szakmákban (rendőrség, katonaság) macsó összekacsintással fedezték egymást, védték a mundér becsületét. A filmes, színházi világban, értelmiségi műhelyekben pedig a szereposztó dívány jelzős szerkezettel majdhogynem adottságnak vették a dolgot annak haszonélvezői, cinkosan hunyorítva.
A társadalom pedig jórészt elintézte azzal: hát istenem, művészek! Meg ugye a tévés, színpadi kedvencünkről nehéz elhinni, hogy sorban zaklatja, erőszakolja a kollégáit. Ahogy a sport bálványainál is.
S lehetne sorolni a hivatásokat, ahol hangadó figurák majnemhogy jópofa dolognak tekintették a szexuális zaklatást. Ennek vetett véget a MeToo.
S mint korábban leírtam A kód neve: Helen című feminista kemregény aporopóján: a Hollywoodban kirobbant zaklatási ügyek dekonstruálták a gondosan felépített múltat. Számos olyan népszerű, elismert, körülrajongott színész, rendező, producer van, akikre másként nézünk, mióta tudjuk róluk.
S tegyük hozzá: számos olyan regény és film van, amire másképp tekintünk azóta,
nem tudjuk úgy olvasni, nézni, mint azelőtt.
A kém, aki megerőszakolt engem - MeToo a CIA-ban
A James Bond-filmek koreográfiájának alapeleme, hogy a 007-es ügynök legalább egy, de inkább több nővel szexuális kapcsolatba kerül. Ezeket a nőket nem magánemberként, hanem szolgálatteljesítés közben ismeri meg. Általában valami, a küldetéséhez szükséges információt próbál megtudni tőlük, vagy rávenni akarja őket, hogy segítsenek a megbízása végrehajtásában.
A nyugati történelmet évszázadokon át fehér, heteroszexuális férfiak mondták tollba.
A metoo, a Black Lives Matter ugyanarról szól. Deheroizál, legendákat zúz szét, bálványokat dönt a porba. Nem egy esetben bebizonyosodik: a hősként ünnepelt rendőr és mesterkém figurája (meg az őket filmvásznon játszó színész) mégsem olyan jó fejek, ahogy gondoltuk róluk.
Fotó: Pixabay
Ezért is rettegnek annyira a hagyományos értékek támogatói a női illetve kisebbségi szempontból újraíródó történelemtől. A nyugati civilizáció ereje viszont pont abban van, hogy képes leleplezni önmagát, feltárni a legvisszataszítóbb vonásait is.
S az igazi csatatér persze a hagyományos család, melyből épp bálványt, megkérdőjelezhetetlen tabut igyekszik faragni a NER.
Szó szerint csatatér. A tavaly közölt rendőrségi adatokból kindulva szűkebb pátriánkban mondjuk nőtt a családon belüli erőszak.
Nőtt a családon belüli erőszak Győrben
A hozzátartozók közötti erőszak tekintetében megállapítható, hogy Győr város területén növekedett azon rendőri intézkedések száma, melyek családi erőszakkal voltak kapcsolatosak, emiatt az intézkedő járőrnek vizsgálnia kellett az ideiglenes megelőző távoltartás alkalmazásának feltételeit - írja a győri rendőrkapitány a tavalyi évről szóló, az önkormányzatnak tett beszámolójában. (Lásd a dokumentum 13. oldalán.)
Persze, ahhoz, hogy felvegyük a harcot ezzel, pontosan kell tudnunk definiálni, ugyanakkor kerülve az árnyalatvakságot.
Az erőszak mindig is jelen volt a családon belül.
Nem gondolom, hogy ez csak és kizárólag a férfiak, az apák és férjek bűne lenne.
Gyermekeit bántalmazó nőkre is van példa, mint ahogy (ami persze nyilván a szülők felelőssége) testvérét lelki és fizikai erőszakkal terrorizáló gyerekre is.
Illetve van olyan eset, ahol az erőszak kölcsönös, az elfajuló házastársi vita alkalmával a két fél úgy alkalmaz tettlegességet, olyan erővel vágja a másikhoz, ami a keze ügyében van, hogy a végén már ők maguk se tudják, ki kezdte az egészet, ki ütött nagyobbat.
Miként létezik olyan, rendszerint látenciában maradó szituáció, mikor a nő kezdi az erőszakot, ő okoz sérülést partnerének. Aki ezt szégyellve, férfiatlannak tartva nem jelenti a rendőrségen.
Igen, a világ sokszínű, az erőszaknak is számos árnyalata, fokozata van, rengeteg különböző élethelyzetből fakadhat, hogy a család, a munkahelyi kollektíva, a sportklub, a filmes stáb egyik tagja szexuális vagy más okból kezet emel a másikra.
De azért az esetek túlnyomó részében ma is a fizikai (s gyakran anyagi, egszisztenciális, hierarchikus) erőfölényben lévő férfi az elkövető.
S persze nemegyszer igencsak bonyolult egy nyomozásban rekonstruálni: két felnőtt, egyenrangú fél közötti (utólag az aktus résztvevői által gyökeresen másképp látott) szexuális együttlét vajon kényszer (netán valami tudatmódosító) hatására vagy együttes hozzájárulással jött-e létre?
Hogy a nagykorúak közötti rámenős udvarlás, ismerkedés mikortól tekinthető zaklatásnak? (Az mondjuk mindenképp annak tekinthető - ideidézve a társkereső csoportokban, fórumokon, oldalakon lévő nők egyik leggyakoribb panaszát - ha az illető a másik beleegyezése nélkül, kértelenül fotót küld a nemi szervéről.)
Számos későbbi vita, eljárás, panasztétel megspórolható, ha az ember odafigyel partnere jelezéseire, képes meghallani és elfogadni a visszautasítást.
Ám rengeteg ügy jóval egyértelműbb: a gondjaira bízott kiskorú, fiatalkorú, a neki alárendelt beosztott, a tőle függő előmenetelű tanítvány, a kiszolgáltatott páciens bizalmával élt vissza az elkövető, használta ki az aszimmetrikus, egyenlőtlen helyzetben rejlő lehetőséget. (Ami önmagában is bűncselekmény.)
Illetve nem egyszeri esetről, kisiklásról, felnőttek közötti randevú után, illuminált állapotban elkövetetett, s rögtön megbánt szexuális határincidensről, családi veszekedés közben elcsattant pofonról van szó.
Hanem arról, hogy az illető józanul, hideg fejű ragadozóként évtizedeken át bántalmazza, molesztálja, zaklatja gyermekkorú, de legalábbis nála jóval fiatalabb, tapasztalatlanabb vagy kiszolgáltatottabb rokonait, diákjait, kollégáit.
Olyan hosszú időn át, annyiszor, és annyi áldozatot hagyva maga után, amennyit már nem lehet ésszerűnek tűnő magyarázattal kidumálni.
Hogy gyakran az utóbbi esetekben sem történt éveken át semmi, az megmagyarázza, miért is volt szükség a MeToo-ra ahhoz, hogy feltáruljanak az erőszak legsötétebb árnyalatai.
