A James Bond-filmek koreográfiájának alapeleme, hogy a 007-es ügynök legalább egy, de inkább több nővel szexuális kapcsolatba kerül. Ezeket a nőket nem magánemberként, hanem szolgálatteljesítés közben ismeri meg. Általában valami, a küldetéséhez szükséges információt próbál megtudni tőlük, vagy rávenni akarja őket, hogy segítsenek a megbízása végrehajtásában.
A nők ezekben a filmekben önként bújnak őfelsége titkosügynökének ágyába, illetve közreműködnek a világot fenyegető rosszfiú ártalmatlanításában, melynek következtében ők maguk is veszélybe kerülnek.
James Bond gyilkol (néha határozottan önkényes, illetve önbíráskodó módon teszi ezt), de a néző előre megbocsát, hisz magasabb érdekek jegyében teszi. Mi több: hivatalos engedélye van az ölésre. De vajon mit szólnánk, ha kiderülne: James Bond szexuálisan zaklatta vagy egyenesen megerőszakolta a nőket, akikkel titkos munkája során összedolgozott? Nyilván változna a róla alkotott képünk.
Dan Fesperman A kód neve Helen című regénye ezzel a szituációval indul. Csak itt nem a brit MI6, hanem az USA kémszolgálata a cselekmény háttere. A CIA nyugat berlini rejteklakásait felügyelő CIA alkalmazott, Helen Abell tanúja lesz annak, hogy az amerikai hírszerzés egyik tartótisztje, Kevin Gilley szexuálisan bántalmazza az egyik helyi ügynököt.
A kémkedés eme mozzanatáról, mint az amúgy is árnyékban zajló hírszerzés ilyenfajta sötét oldaláról nemigen szóltak eddig a regények. A cselekmény persze ennél jóval bonyolultabb, szövevényesebb, van benne egy párhuzamos kémszál - illetve kettős gyilkosság, melynek egyik áldozata épp a kollégáját molesztálás közben rajtakapó ügynöknő. De nem lövöm le a poént. Nem is tudnám, én is csak most olvasom.
Fotó: Maxim Könyvkiadó
De a kiinduló helyzet önmagában is megérne akár egy szakdolgozati szintű misét is, hogy az egyik egyetemi oktatóm szavajárását idézzem. Lévén, hogy sanszos: közelebb áll mindez a valósághoz a James Bond-sztorik nőképe álltal sugallt szexfelfogástól.
James Bond kormányember, aki egy nagyhatalom érdekében lép fel, van fegyvere, befolyása, kapcsolatai és mozgástere.
A főnökei gyakran úgy gondolják, hogy túl messzire ment, visszaélt a neki adott hatalommal, ezért próbálják leállítani. Csakhogy ő Bond. James Bond. Így aztán megy tovább a saját feje, az öntörvényű belső iránytűje után. Ugyanakkor a nőket soha nem kényszeríti szexuálisan semmire, azok mindig önként tartanak vele.
De a valóságban is hasonlóképp lenne? Az utóbbi évek metoo-botrányhulláma révén fény derült arra, hogy komoly hatalommal rendelkező férfiak gyakran zaklattak, molesztáltak, kényszerítettek nemi aktusra nekik alárendelt, pozíciójuk miatt egzisztenciálisan kiszolgáltatott nőket. Tették mindezt a reflektorfényben, a nyilvánosság kereszttüzében álló filmiparban, színházakban, úgy hogy évtizedeken át megúszták, és jelenleg is csak hosszas jogi huzavona után tudták felelősségre vonni némelyiküket.
Ha pedig egy médiafigyelem által kísért szakmában megtehették ezt, százszorosan elkövethetik egy olyan munkahelyen, amelynek lényege a tikosság, a konspiráció, és pont akkor tud hatékonyan működni, ha a sajtó nem szerez róla tudomást.
Mivel az ügynökök jelentős részét zsarolással vagy más nyomásgyakorlással szervezik be, eleve kiszolgáltatottak a tartótisztnek. Valószínűleg az életben nagyon sokszor megtörtént az, aminek a 23 éves Helen Abell fiktív szemtanúja volt az 1979-es Nyugat-Berlinben. Ahol a munkahelyi zaklatásból, diszkriminációból már a legelső napon kijutott. Mint az a regényből is kiderül:
„Kétségtelen, hogy nem azt a munkakört kapta, amit szeretett volna. Meg sem közelítette az elvárásait. Mindig gyanította, hogy az irodavezető, egy Ladd Herrington nevű, kanos vén trotty megalázásból osztotta be így, hogy Helen tudja, hol a helye.
- Még csak huszonhárom? - kérdezte az első napon, szemüvege, kerete fölött, miközben Helen életrajzát taperolta. Tekintete megakadt a lány mellén, és éppen annyi időre állapodott meg rajta, hogy Helen kínosan érezze magát.”
A Hollywoodban kirobbant zaklatási ügyek dekonstruálták a gondosan felépített múltat. Számos olyan népszerű, elismert, körülrajongott színész, rendező, producer van, akikre másként nézünk, mióta tudjuk róluk. S valószínűleg a titkosszolgálatoknál is végbemenne ez a folyamat, de pont lényegükből fakadóan zajlik ez sokkal nehezebben. A nyugati történelmet évszázadokon át fehér, heteroszexuális férfiak mondták tollba.
A kémkedésben is változnak a női szerepek.Fotó: Pixabay
A metoo, a Black Lives Matter ugyanarról szól. Deheroizál, legendákat zúz szét, bálványokat dönt a porba. Nem egy esetben bebizonyosodik: a hősként ünnepelt rendőr és mesterkém figurája (meg az őket filmvásznon játszó színész) mégsem olyan jó fejek, ahogy gondoltuk róluk. Ezért is rettegnek annyira a hagyományos értékek támogatói a női illetve kisebbségi szempontból újraíródó történelemtől. A nyugati civilizáció ereje viszont pont abban van, hogy képes leleplezni önmagát, feltárni a legvisszataszítóbb vonásait is.
Szemben mondjuk a feminista oldalakat cenzúrázó Kínával. El tudjuk képzelni, hogy Pekingben megjelenik egy könyv, amelyben a kínai hírszerzőtiszt megerőszakolja az ügynökét? De még Oroszország vagy Törökország esetében is nehéz ezt elképzelni. Ott mindezt a dicső múlt bemocskolásának tartanák.
Nekünk viszont egyáltalán nem szabad elájulni saját múltunktól. Mert a szabadság ára, hogy bármelyik hősről kiderülhet: egyben szörnyeteg is. Persze, ha Ian Fleminget értő szemmel olvassuk, már ott is felsejlik James Bond személyiségének árnyékos oldala. Bond a munkája által kiváltott stressz miatt súlyos neurózissal küzd. Emiatt pszichiáterhez küldik, sőt a Gömbvillám-akció című regény elején még elvonóra is. De hiába: ahogy kijön a szanatóriumból, visszaszokik a cigire és a piára.
Ezt a világot párhuzamosan jellemzik a szexizmus és bizonyos függőségek. Blofeldnek valahol igaza van, mikor a Csak kétszer élsz címet viselő Fleming-regény végén ezt mondja Bondnak:
„Maga egy közönséges orgyilkos, puszta eszköz, akit a magas pozíciót betöltő tökfilkók mozgatnak. Miután valamiféle rosszul értelmezett hazafiságból vagy kötelességtudatból megtette, amire utasították, alkohollal, nikotinnal és szexszelel elégíti ki állatias ösztöneit, a következő bűnös portyájáig.”
Ha ebből levesszük a személyes ellenszenvet, a világnézeti különbséget, akkor Blofeldnek annyiban kétségtelenül igaza van. hogy Bond a munkája (a gyilkosságok lelki terhe) miatti stressz oldására van szüksége a dohányzásra és az italra. Olyannyira, hogy függővé vált tőlük. De akkor nem lehet, hogy James Bond szexfüggő is?
A szexfüggőség nem azt jelenti, hogy valaki nagyon szereti a szexet. Még csak nem is azt, hogy az átlagnál jóval több aktusban és/vagy partnerben van része. Hanem azt, amikor a szexualitás kényszerré válik. S az illető (az alkoholtól, drogtól vagy szerencsejátéktól végletesen függőkhöz hasonlóan) bármire képes, hogy hozzájusson a következő adaghoz. Hazugságra, zsarolásra, csalásra, manipulációra, erőszakra is - a nemet, a visszautasítást pedig képtelen elfogadni.
A Csak kétszer élsz első felében James Bond az egyik hírszerző kollégájával egy mulatóban szórakozik, társa nagyon berúg, másnap alig emlékszik valamire.
De nem ütöttem meg senkit? – kérdezi Bondot.
- Csak azt a lányt. Akkorát vágtál a fenekére, hogy elesett – feleli az.
- Ó, hát ő volt - sóhajtott fel Dikko Henderson megkönnyebbülten. - Csak megpaskoltam. Egyébként is, mire való egy lány feneke? És amennyire emlékszem, mindenki dőlt a nevetéstől. Beleértve őt is. Így van?
Fotó: Pixabay
Azt hiszem, ez kulcsmondat. Mire való egy lány feneke, ha nem arra, hogy megpaskoljuk? Mire való egy nő teste, ha nem arra, hogy fogdossuk? Ez persze a regényben viccesnek tűnik, olyan dolognak, ami nem nagy ügy. A hatalommal rendelkező, a világot évszázadokon át uraló, női beosztottjaikra szexuális megjegyzéseket tevő férfiak szemszögéből valóban nem volt az.
Most azonban láthatjuk ennek az elviccelt dolognak a sötét oldalát a szenvedő alany, a nő perspektívájából. Erről is szól a Kód neve Helen. Meg egy izgalmasan kezdődő történetről, amit talán érdemes végigolvasni.
