Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk!
A jelenleg zajló eseményekre több ponton is hasonlító 1979-es kínai-vietnami háború arra is jó példa, amire a Putyin vezette Oroszország a jelek szerint nem képes.
Időben kiszállni egy háborúból, melyet nem fogunk tudni megnyerni.
Az utólagos értékelés szerint Kína célja nem csupán egy határmenti csetepaté volt, hanem a szovjet-kínai konfliktusban Moszkva mellé álló Vietnam megleckéztetése vagy akár átállásra kényszerítése. Ám az országot akkor ténylegesen irányító Teng Hsziao-ping felfogta: ezt a háborút nem nyerheti meg, így jobb kihátrálni belőle.
43 éve történt valami, ami több ponton emlékeztet az orosz-ukrán konfliktusra
A világ szeme hetek óta az orosz-ukrán határra tapad. A Putyin-rezsim erőfitogtatása háborús feszültséget okozott, s a konfliktus legfeljebb jegelve lett, de a kardcsörtetés folytatódik. A magyar külügy arra kéri az állampolgárokat: ne utazzanak Ukrajnába. Az izraeli miniszterelnök pedig hazautazásra szólította fel az ott tartózkodó honfitársait. Egyre nő tehát a háborús feszültség.
Teng Hsziao-ping „azzal indokolta a márciusi csapatkivonást, hogy a Kínai Népköztársaság elérte stratégiai célját, így a „büntetés” sikerrel lezárult.”
Viszont az egyik, (a fentebbi cikkben is hivatkozott) katonapolitikai szakíró úgy látja:
„...a nem várt, igen erős vietnami ellenállás, a Kínai Népi Felszabadítási Hadsereg magas veszteségei, és elégtelen logisztikai ellátása vezetett a visszavonuláshoz, és a haditervek elemzése, illetve a bevetett csapatok száma alapján azt is ki merem jelenteni, hogy az előzetes kínai tervek sokkal ambiciózusabbak lehettek, mint egy határmenti háború, ám a vietnami ellenállás megakadályozta ezen ambíciók megvalósulását”
– érvel a szerző, azt is megjegyezve:
Teng Hsziao-ping kijelentése tehát
a katonai vereség elhallgatására és a konfliktusból történő emelt fővel való távozásra tett kísérlet volt,
így véleményem szerint szó sem volt kínai győzelemről.
A kommunista Kína se azelőtt, se azután nem indított olyan háborút egy másik ország ellen, mint jelenleg Oroszország Ukrajnával szemben.
Testvéri tankok a testvérnép ellen?Fotó: MTI/AP
Mind az Indiával szembeni 1962-es úgynevezett himalájai háború, mind pedig a Vietnam elleni beavatkozás korlátozott maradt, nem lépett túl egy bizonyos szinten.
Teng – illetve elődje, Mao –, is felfogta, hosszú távon nem győzhetnek egy elhúzódó háborúban. Ezt példázza a vicc is, ami a konfliktus után született.
- Kína vagy India nyert a himalájai háborúban?
- Egyik sem.
- Miért?
- Mert a szovjet fegyverek legyőzhetetlenek.
Teng Hsziao-ping egy másik, ugyanebben az évben kitört háborúból is azt a következtetést vonhatta le, bölcs döntést hozott.
1979 decemberében a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, hogy aztán egy évtizedre beleragadjon egy olyan helyi konfliktusba, melynek anyagi, katonai és emberi költségei a hidegháborúval együtt a szovjet birodalom koporsójává váltak.
Egy 2018-as cikkemben részletesen áttekintettem az afganisztáni beavatkozás okait, illetve előzményeit. A párhuzamok néhol döbbenetesek.
A racionálisan gondolkodó politikusok, katonai és titkosszolgálati szakértők valószínűleg mindkét esetben pontosan tudták: ebbe így nem szabad belemenni, ez a háború megnyerhetetlen. Az 1979-es döntést megelőző tanácskozások iratai, továbbá a visszaemlékezések legalábbis erről tanúskodnak.
A szovjet állampárt, az SZKP Politikai Bizottságának 1979. március 17-i rendkívüli ülésén (ahogy Sz. Bíró Zoltán feleleveníti a cikkében az eseményeket) még úgy tűnt, „a legfelsőbb szovjet vezetés kész akár a katonai segítségnyújtásra is.”
De ez hamar megváltozott.
„A következő napi tanácskozáson azonban Alekszej Koszigin kormányfő intervencióellenes álláspontja játszotta a főszerepet. A jegyzőkönyv tanúsága szerint mások is újragondolták a problémát, és mind a KGB elnöke, Jurij Andropov, mind pedig a PB informális hierarchiájában nagy tekintéllyel bíró Andrej Gromiko az intervenció ellen foglalt állást”
– fogalmaz a történész.
Gromiko akkori szovjet külügyminiszter „emlékeztetett a közelgő Carter-Brezsnyev találkozóra, illetve arra, hogy az ENSZ Alapokmánya szerint katonai segítséget csak akkor nyújthatna Moszkva, ha Afganisztánt külső agresszió érte volna.”
– teszi hozzá Sz. Bíró Zoltán.
Akkor még ez a józanabb álláspont kerekedett felül.
„A március 19-i ülés lényegében az előző napi álláspontot erősítette meg. Ismét elhangzott, hogy semmiképpen sem szabad kockára tenni bizonytalan kimenetelű akciókkal a Szovjetunió nemzetközi pozícióit és legfőképpen a befejeződéséhez közeledő SALT-II tárgyalássorozatot”
– említi a szakértő.
A katonai beavatkozásról szóló későbbi döntés megszületésének körülményei is arra utalnak: a szovjet csúcsvezetésben, illetve a Központi Bizottságban sem örült mindenki a végzetes elhatározásnak.
„A szovjet katonai intervencióra vonatkozó elvi döntés a politikai bizottság 1979. november 26-i ülésén, hosszú vita után született meg. A végleges, politikai bizottsági határozatként megfogalmazott döntést december 12-én hozta meg a PB néhány tagja. A Brezsnyev irodájában megtartott tanácskozáson a főtitkáron kívül Szuszlov, Andropov, Usztyinov és Gromiko vett részt”
– vagyis a legfőbb döntéshozó testület összes tagját nem hívták meg az ülésre. A PB előzetesen nem is szavazott az ügyben.
A PB többi tagját másnap, a testület soros rendes ülésén Brezsnyev tájékoztatta a döntésről. A politikai bizottság tagjai a határozatot tudomásul vették, anélkül, hogy szavaztak volna arról. A központi bizottság, illetve a Legfelsőbb Tanács Elnökségének tagjai csak a bevonulás után értesültek a döntésről.
– írja Sz. Bíró Zoltán, azt is hozzáfűzve:
„A szovjet katonai vezetés - a honvédelmi miniszter, Dmitrij Usztyinov kivételével - mindvégig ellenezte az intervenciót. (A vezérkar feltehetően ezért értesült oly későn a katonai beavatkozást elrendelő politikai döntésről!)”
Szovjet tankok az afgán hegyek között.Fotó: YouTube
Sanszos, hogy az ukrajnai beavatkozásról is hasonlóan szűk kör (Putyin elnök és környezete) döntött.
Mindkét esetben egy, évtizedek óta a hatalomban lévő politikai csúcsvezető égisze alatt hozták a végzetes döntést.
Leonyid Brezsnyev 1979-ben 73 éves volt, Vlagyimir Putyin idén ünnepli a 70. születésnapját.
Brezsnyev 1957-től a Politikai Bizottság tagja, 1960-tól a Legfelső Tanács elnöke, vagyis szovjet államfő, 1964-től 1982-ben bekövetkezett haláláig az SZKP első titkára volt.
Putyin 1998-ban került egykori KGB-tisztként az FSZB, vagyis az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat élére, 1999-től pedig hol miniszterelnöki, hol elnöki pozícióból Oroszország legfőbb vezetője.
Vagyis mindkét alkalommal egy nyugdíjkorhatáron túl lévő, évtizedek óta hatalomgyakorló, nem feltétlenül a legjobb fizikai és/vagy mentális állapotú politikus mondta ki az utolsó szót az ügyben.
Fotó: Flickr
S mindkét esetben szankciók, embargó-, és bojkottintézkedések tömege zúdult az országra, melybe annak az eleve rossz állapotban lévő gazdasága belerokkant.
De hogy ne csak a kelet háborúiról szóljunk, terítékre kerülhetnek itt a nyugati beavatkozások is. Mely háborúkat nyert meg a nyugat, azon belül az Egyesült Államok, s melyeket vesztett el?
Elvesztette az 1964 és 1973 között zajló vietnami háborút, ahogy a 2001-ben indított afganisztáni, valamint a 2003-ban elkezdett iraki háborút is.
S mi az amit megnyert? Az 1990-91-es első Öböl-háborút, valamint az 1999-ben a koszovói etnikai tisztogatások miatt Jugoszlávia ellen indított légiháborút. Miért nyert ott? Azért, mert korlátozott, megnyerhető célokat tűzött ki.
1991-ben a Szaddam Huszein által megszállt Kuvait felszabadítását. 1999-ben pedig a népirtástól fenyegetett Koszovó NATO-védnökség alá helyezését.
Az USA akkori elnökeinek eszük ágában sem volt az, ami most Vlagyimir Putyinnak Ukrajna esetén. Hogy Irak, valamint Szerbia egészét reguláris katonai erővel megszállják, az ottani kormányt megdöntsék.
Nyilvánvalóan felmérve, hogy ez lehetetlen, sőt megnyerhetetlen küldetés volna. Ami 2003-ban Irak esetén be is bizonyosodott.
A hamis indokkal, nem létező tömegpusztító fegyverekre hivatkozva megindított támadás rémálommá vált az USA számára. Konszolidáció helyett az Iszlám Állam felemelkedését hozta magával.
Amerikai haditechikával sem bírt az iszlamista ellenállókkal az USA támogatta iraki kormányhadsereg.Fotó: Wikipédia
Sokan nem értik, miként hoznak politikusok olyan irracionális, saját bukásukhoz, kudarcukhoz vezető döntéseket, mint George W. Bush vagy most Vlagyimir Putyin. Akik ezt nem értik, azoknak talán tudok segíteni egy kicsit.
Az ilyen megnyerhetetlen háborúk úgy törnek ki, hogy a csúcsvezető és legszűkebb környezete meggyőzi magát róla, hogy ez nemcsak életszerű, kivitelezhető, racionális, de szükségszerű, illetve elkerülhetetlen is.
Aztán meggyőzik erről híveiket, támogatóikat, a hozzájuk közel álló véleményformálókat. Ilyenfajta hamis tudatnak, tömegpszichózisnak áldozatául eshet nemcsak egy párt, kormány, de az adott ország lakosságának széles rétegei is éppúgy.
Nem tagadom, 2003-ban engem is sikerült beetetni azzal, hogy Irak megtámadása az egyetlen helyes döntés. Mint ifjú titán publicista lelkesen követeltem a beavatkozást, fölényesen, mi több arrogánsan söpörve le minden ellenérvet.
Erre szokták mondani:
Akkor jó ötletnek tűnt.
Ha pedig egy, akkor éppen az Unióhoz csatlakozó közép-európai demokráciában élő liberális értelmiségi (mármint jómagam) áldozatul eshet a háborús propagandának, akkor miért ne eshetne jóval nagyobb eséllyel áldozatul neki az orosz társadalom, mely sokkal jobban el van zárva a szabadon áramló információktól, mint én voltam 2003-ban?
Vlagyimir Putyin, s az orosz lakosság jelentős része (ha nem is az elsöprő többsége) valószínűleg elhiszi (pontosabban: elhitetik önmagukkal és egymással), hogy Ukrajnában neonáci gyilkosok tizedelik az orosz nemzetiségű lakosokat és voltaképpen a kijevi kormányerők támadtak rá az orosz hadseregre.
Ha az iraki tömegpusztító fegyvereket el lehetett hinni, ezt miért ne lehetne?
Putyin és hívei nemcsak ebben jártak túl a saját eszükön, nemcsak ezt hitették el önmagukkal. De azt is, hogy az illiberális, autokratikus rendszer nem csupán hatékony, sikeres, de lassacskán a nyugatiakat is lekörözi, felülmúlja.
Az ukrajnai invázió mindennek napnál is világosabb cáfolatát adja. A hidegháború évtizedeitől kezdve máig élt a közvélekedés, hogy a hadsereg az oroszoknál akkor is megkapja, amit kell, ha a civilek nélkülöznek és sorban kell állniuk. Az elmúlt napok viszont egy rosszul szervezett, ellátási és utánpótlási gondokkal bajlódó katonai szervezetről tanúskodnak.
S itt az újabb párhuzam Afganisztánnal: ott is már a legelső napokban kiderült, a valóság nagyon más, mint amit a terepasztal előtt elképzeltek. S a megszállni készült ország ellenállása jóval hevesebb.
A kabuli elnöki a palotát a különleges szovjet Alfa-, és Zenit-egység rohanta le azután, hogy Hafizullah Amin (egyébként kommunista) afgán elnök rájött: az életére törnek, s az angol nyelvű kormánypárti lap, a Kabul Times 1979. december 26-i vezércikke így zárult:
“Le a megszállókkal!”
A parancs szerint nem hagyhattak túlélőket, Amint is meggyilkolták. Próbálva olyan látszatot kelteni, mintha az afgán Titónak nevezett, de inkább Nagy Imre sorsára jutó kommunista politikust afgán elvtársai buktatták volna meg, s helyi “népbíróság” ítélte volna “törvényesen” halálra. De ezt persze már szinte senki nem hitte el.
Hogy a renitens elnök számíthatott a támadásra, az is jelzi, hogy a palotaőrség keményen ellenállt. A 700 fős szovjet egységből több mint száz KGB-elitkatona halt meg (köztük Grigorij Bojarinov ezredes, a titkosszolgálat balasihai kiképzőbázisának parancsnoka is.) A szovjetek már az elején leckét kaptak abból, hogy mekkora véráldozattal jár majd az “internacionalista segítségnyújtás.”
Putyin azért mert Ukrajnára rátámadni, mert az utolsó pillanatig tárgyalgatni, egyezkedni próbáló nyugati magatartásban éppúgy a gyengeség jelét látta, mint Hitler az 1938-as müncheni konferencia után. Csakhogy a támadással önnön gyenge pontjait, saját rendszerének Achilles-sarkát fedte fel.
Hogyan tudjuk garantálni azt, hogy Ukrajna a putyini Oroszország sírjává váljon, s ez az autokratikus rezsim keservesen megbánja a döntését?
Semmiképpen nem úgy, hogy a NATO nyíltan belép a konfliktusba, hadosztályokat küldve Ukrajnába. A nyugatnak ugyanazt a stratégiát kell alkalmaznia,
mint az 1979-es afganisztáni szovjet beavatkozás után.
Az első kör megvolt. Egységes, határozott fellépés, példátlanul kemény szankciók, amelyekre a putyini vezetés éppúgy nem számított, ahogy a brezsnyevi sem.
A hidegháborús nyugati embargópolitika olyan technológiai hátrányt okozott, amit a szovjet gazdaság nem tudott behozni. A nyugati észjárással vívott „okos háború” második hulláma is hasonló kell legyen az afganisztánihoz.
A korabeli szovjet helikopterek valóságos repülő erődök voltak, gépágyúval, bombákkal. Afgán falvakat tettek a földdel egyenlővé.
Aztán az afganisztáni földműves megkapta élete első Stinger-rakétáját,
amellyel szemben a rubelmilliárdokból épített légierődök tehetetlenek voltak.
A legendássá vált Stinger-rakéta.Az SZVR és a GRU tábornokai közül, akinek esze van, nem egy nyílt NATO-csapástól fél, hanem a magyar kormány által szabotált fegyverszállítmányoktól, illetve a CIA-ügynökök és katonai tanácsadók által kiképzett ukrán hadseregtől, a félkatonai ellenállástól. A vállról és drónról indítható rakétáktól.
Persze az nem kérdés, hogy rövidtávon az orosz hadsereg erősebb, mint az ukrán és Putyin katonái legyőzhetik a reguláris véderőket. Ahogy 2003-ban az USA hetek alatt szétzúzta Szaddam Huszein csapatait, és 1979-ben a szovjet hadsereg is legyőzte az afgán elnök, Hafizullah Amin alakulatait. De ami utána jött, azt már nem tudták kontrollálni.
Oroszország megszállhatja Ukrajnát, na de azután mi lesz? Megölik, elfogják vagy elüldözik az ukrán elnököt, feloszlatják a kormányt és a parlamentet. És ki fog elismerni egy orosz fegyverek árnyékában lezajlott választást?
Ki fog szóba állni egy ilyen bábkormánnyal?
Ukrajna a háború előtt sem volt túl jó gazdasági helyzetben. A megszállás után ez Oroszország gondja lesz. Horribilis összegekbe kerül az újjáépítés, a költségvetés rendbe tétele, a közigazgatás, a közszolgáltatások újraszervezése. Mindezt úgy, hogy az ukránok döntő része passzív ellenállással szabotál minden ilyen intézkedést.
Sanszos, hogy az orosz csapatok hátában ugyanúgy gerillaháború kezdődik, mint Afganisztánban a szovjetek, Irakban az amerikaiak, Koszovóban a szerbek ellen.
A szovjet megszállók ellen harcoló mudzsahedek.Fotó: Wikipédia
Minden kivégzett, túszul ejtett, megerőszakolt, kifosztott ukrán civillel nő a partizánháború esélye. Mi több, annak is, hogy létrejön az az ukrán terrorizmus, melyet Frederick Forsyth a Sakál napja után talán legjobb, 1979-es regényében, Az ördög alternatívájában bejósolt.
S ne feledkezzünk meg arról:
ez világnézeti háború, amit nem csak fegyverekkel vívnak.
Itt az alkalom, hogy demonstráljuk a nyugati életforma, társadalmi berendezkedés fölényét a keleti autokráciával szemben. Illetve azt, hogy ezek önpusztító rendszerek, amik beléjük kódolt életképtelenségük miatt előbb-utóbb önmagukat is felszámolják, szakadékba rántva a haszonélvezőiket.
Vannak feltételezések arról, hogy 1979-ben a szovjetellenes afganisztáni felkelőket már akkor támogató CIA provokációja ugratta volna bele a szovjeteket az afganisztáni beavatkozásba, a fegyverkezési verseny csúcsrajáratásába.
Nem tudjuk, volt-e ilyen akció (én a magam részéről nem vagyok erről meggyőzve, hisz a mudzsahedek komoly, érdemi támogatása csak a szovjet beavatkozás után vette kezdetét) de az kétségtelen, hogy az amerikai stratégia a 80-as években már nyíltan a Szovjetunió “halálra fegyverkeztetése” volt. Melynek titkosszolgálati szinten akár már korábban is része lehetett, hogy mind több fejlődő világbeli kalandorakcióba ugrassák bele Moszkvát.
S az is biztos, hogy a szovjetek és orosz jogutódaik jó alanyok az efféle provokációra. A Politikai Biztottság fentebb idézett 1979-es ülésein is voltak józanabb hangok, hogy ne üljünk fel a provokációnak, ne menjünk bele olyan háborúba, amelyet nem nyerhetünk meg. Aztán mégis ezt tették, saját rendszerük sírját ásva meg.
Most sem az a kérdés, amit az orosz propaganda szajkóz. Hogy úgymond a nyugat provokálta-e Oroszországot? Hanem az: ha volt provokáció, (amire egyébként semmilyen bizonyíték nincs) akkor miért ugrottak be neki? Ha ugyanis volt ilyen provokáció, akkor az annak való beugrással Putyin hasznos idiótaként épp a nyugat állítólagos, az orosz kormánymédiában hangsúlyozott törekvéseit szolgálja ki.
Egy megnyerhetetlen háborúval ácsolva az általa létrehozott illiberális Oroszország koporsóját.
Címlapkép: Marienko Andrii/UNIAN
