A világ szeme hetek óta az orosz-ukrán határra tapad. A Putyin-rezsim erőfitogtatása háborús feszültséget okozott, s a konfliktus legfeljebb jegelve lett, de a kardcsörtetés folytatódik.
Tüske mehet Ukrajnában az orosz medve mancsába
A magyar külügy arra kéri az állampolgárokat: ne utazzanak Ukrajnába. Az izraeli miniszterelnök pedig hazautazásra szólította fel az ott tartózkodó honfitársait. Egyre nő tehát a háborús feszültség. A Védelmi Stratégiák Központja nevű ukrán elemzőintézet szakértői vasárnap közzétette elemzésükben viszont arra a következtetésre jutottak, hogy Oroszországnak aligha érné meg megszállni az ukrán fővárost, Kijevet - írja az MTI.
A múltban is van számos példa rá, hogy egy, a szomszédjával való etnikai, nyelvi, kulturális vagy épp ideológiai rokonságot, testvériséget hangsúlyozó nagyhatalom rátámadt a kisebbik államra.
1979-ben, 43 évvel ezelőtt valószínűleg kevesen gondolták, hogy a kommunista Szovjetunió vagy Jugoszlávia két tagállama polgárháborús összeütközésbe keveredik majd egymással. A délszláv, az örmény-azeri, illetve az orosz-ukrán helyzettel azóta ez reálissá vált.
Pedig már akkor is lehetett tudni: a kommunista ideológia nem oldotta meg a nemzetek közötti vitákat, problémákat, sőt. A kommunista nagyhatalmak nem tekintettek egyenrangúként a kisebb testvérpártok által vezetett országokra, hanem
megszállóként, gyarmatosítóként léptek fel ott.
Már 1948 után is háborús szintű feszültséghez, határincidensekhez vezettett, hogy a Tito vezette Jugoszlávia (a szovjet csapatok által megszállt, szovjet tanácsadók által irányított többi Délkelet-, és közép-európai államal szemben) a partizánhadsereg ellenállásának köszönhetően önerőből szabadult meg a német megszállóktól, s utána nem akarta a szovjet megszállást is kipróbálni.
A titói diktatúra a szovjetektől függetlenül működtette az állampárti rezsimet. (Amely egyébként ugyanúgy kegyetlenül leszámolt a másként gondolkodókkal, az ellenzéki pártokkal, mint a sztálini rendszer.)
1948-ban Tito renitenskedése miatt Sztálin
kiközösítette Jugoszláviát a szocialista országok közül.
Ezután a szovjet titkosszolgálat merényleteket, puccsokat tervezett Tito ellen, sőt: a katonai beavatkozás lehetősége is felmerült. De ez végül elmaradt, mert az 1950 júniusában kitört koreai háború a Távol-Keletre tolta el a hidegháború legforróbb gócpontját.
1979-ben viszont két másik kommunista ország, Kína és Vietnam között a háború ténylegesen elkezdődött, sok tekintetben hasonló okokból, mint szovjet-jugoszláv viszonylatban.
Fotó: Filmhíradók Online
Vietnam bizonyos értelemben ugyanúgy önerőből vált kommunista diktatúrává, mint Jugoszlávia.
Bár mind a szovjet, mind a kínai „Nagy Testvér” támogatta Észak-Vietnamot a kezdetben Franciaország, majd az Egyesült Államok által segített Dél-Vietnam elleni harcában, de náluk (szemben hazánkkal, illetve régiónkkal) megszálló csapatok nem állomásoztak.
Így aztán Hanoinak nagyobb volt a mozgástere, autonómiája. Amit a térséget „hátsó udvarának” tekintő maói Kína egyre rosszabbul viselt.
A két kommunista nagyhatalom - a Szovjetunió és Kína - viszonylatában egyfajta hintapolitikát folytató Vietnam a háború vége, az USA hadseregének távozása, a déli országrész 1975-ös megszállása után már inkább a szovjetekhez állt közelebb.
Valószínűleg ugyanazért, amiért a renitens albán kommunista diktátor, Enver Hodzsa pedig a szovjetek helyett inkább a kínaiakkal barátkozott. A földrajzilag távolabb lévő „testvéri pártfogó” nagyobb önállóságot engedett (volt kénytelelen engedni) a helyi vezetésnek.
A casus belli, a viszály almája a Pol Pot vezette Kambodzsa volt.
„Vietnam 1975 után vezető szerepre készült az indokínai térségben.
Amerika kivonul - felszaba-dúlás vietnami módra
Amennyiben a Föld valamely pontján katonailag beavatkozik az USA, többnyire emberjogi jelentések tömegében részletezik az ennek során történt sérelmeket. Holott...
Laosz mellett Kambodzsában is növelni akarta befolyását, ehhez azonban útban volt Pol Pot rezsime. A Vörös Khmerek hatalomra kerülésükig szövetségest láttak a vietnami vezetésben, utána azonban már riválisként tekintettek az egyre nagyobb befolyásra törekvő Vietnamra, így Kínához közeledtek”
– írta 2011-es évfordulós visszaemlékezésében az Index.
„Vietnam és a Vörös Khmerek konfliktusa fokozódott, ráadásul Kambodzsa területi követelésekkel lépett fel szomszédjával szemben, és a hanoi vezetés szerint gerillacsapatokat is finanszírozott a közös határ vietnami oldalán. Pol Pot hatalmának megdöntését a háttérben a Szovjetunió is támogatta, hiszen ezzel Peking elveszíthette volna déli szövetségesét”
– szól a cikk, hozzátéve azt is:
Vietnam végül 1978 decemberében megindította az inváziót, hamarosan megdöntötte Pol Pot hatalmát, és 100 ezer katonával volt jelen Kambodzsában.
Teng Hsziao-ping „a kambodzsai akció miatt büntetéssel fenyegette meg a hanoi kormányzatot”
Filmhíradók Online / Kínai-vietnámi háborús riport
1979. február 17-én a kínai hadsereg támadást indított a Vietnámi Szocialista Köztársaság ellen. A kínaiak félmillió katonát vonultattak föl az agresszió során. Szárazon szólnak a hírügynökségi jelentések. Alig néhány évvel Dél-Vietnám felszabadítása után az ország újra önvédelemre kényszerült. Az összecsapásokról, a mozgósításról nemcsak telexszalagok, hanem a frontról Budapestre érkezett vietnámi operatőrök filmtekercsei is tudósítanak.
Emelett pedig azzal vádolta őket Kína, hogy „a vietnamiak hétszáznál is többször hatoltak be fegyveres erőkkel Kínába, és háromszáznál is több kínai katonát és civil öltek vagy sebesítettek meg.”
Így aztán 1979. február 17-én kínai csapatok nyomultak be Vietnam határ menti területeire.
„A huszonkilenc napig tartó háború alatt mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett, százezernél is többen halhattak meg a harcokban Vietnam északi részén”
– emlékeztet az Index.
És végül ki nyerte a háborút?
Arról megoszlanak a vélemények.
Az alig kéthetes küzdelmet követően mindkét fél győztesnek vallotta magát, és a háború kutatói is mind a mai napig megosztottak arról, vajon melyik fél diadalmaskodott
– írta egy katonapolitikai blog vendégszerzője 2010-es posztjában.
Sokan azt állítják, Peking katonai vereséget szenvedett, de stratégiailag erősebb pozíciókkal zárta a háborút, és maga Teng Hsziao-ping [...] is azzal indokolta a márciusi csapatkivonást, hogy a Kínai Népköztársaság elérte stratégiai célját, így a „büntetés” sikerrel lezárult.
– említi a kínai álláspontot.
Vele szemben én azon az állásponton vagyok, hogy a nem várt, igen erős vietnami ellenállás, a Kínai Népi Felszabadítási Hadsereg magas veszteségei, és elégtelen logisztikai ellátása vezetett a visszavonuláshoz, és a haditervek elemzése, illetve a bevetett csapatok száma alapján azt is ki merem jelenteni, hogy az előzetes kínai tervek sokkal ambiciózusabbak lehettek, mint egy határmenti háború, ám a vietnami ellenállás megakadályozta ezen ambíciók megvalósulását.
– érvel a szerző, azt is megjegyezve:
Teng Hsziao-ping kijelentése tehát a katonai vereség elhallgatására és a konfliktusból történő emelt fővel való távozásra tett kísérlet volt, így véleményem szerint szó sem volt kínai győzelemről.
Valószínűleg hasonló veszteségekre számíthatna Oroszország, ha Ukrajnában a határkonfliktust az ország és annak fővárosa elfoglalását célzó háborúvá szélesítené.
Mint a fentebb már hivatkozott, a Védelmi Stratégiák Központja ukrán intézetől származó elemzés leírja:
„...egy több mint hárommillió lakosú, az ellenségnek ellenállni kész nagyváros feletti ellenőrzés megszerzése nehéz és irreális feladat, tekintettel a szükséges létszámú csapatokra, amelyek még a megfigyelések alapján nem állnak erre készenlétben”
Továbbá:
„Kijevet bonyolult domborzatának köszönhetően nagyon nehéz elszigetelni az ország többi részétől. Ezen felül minden bizonnyal érkeznének ellenálló csoportok Ukrajna egész területéről a fővárosba”
S miként Ukrajna mögött is ott áll Amerika és az Unió, úgy mikor az 1979. februári kínai támadás elindult Vietnam ellen,
„a Szovjetunió katonai nyomást gyakorolt Kínára, hogy tehermentesítse Vietnamot.
Egy légideszant elithadosztályt telepített Mongóliába, másfél órányi repülőútra Pekingtől, csapatokat vont össze a kínai-szovjet határ mentén és mintegy 30 hadihajóval védőblokádot vont Haiphong, Vietnam legfontosabb kikötője köré”
– említi egy 2019-es összefoglaló.
S ahogy orosz-ukrán konfliktusból sem ez volt az első, Kína és Vietnam között szintén kis híján háború tört ki 2014 májusában, amikor
„kínai és vietnami hajók ütköztek össze a Dél-kínai-tenger vitatott hovatartozású területén. A kínai hajók szó szerint nekimentek a vietnamiaknak, s vízágyúkkal lőtték őket”
„A vietnami felségjelzésű hajók azt akarták megakadályozni, hogy a kínaiak olajfúrótornyot létesítsenek a területen, ahová Vietnam 29 hadi- és őrhajót vezényelt. A vietnamiak erődemonstrációja azonban végül teljességgel hatástalan maradt, a kínaiak ugyanis nagy túlerőben voltak, jelentős katonai haderőt vonultattak fel a fúrótornyot szállító hajó védelmében”
– számoltak bel róla, idézve Ngujen Tan Dung vietnami kormányfőt, aki „veszélyes és súlyos” incidensről beszélt.
Szóval lehet találni párhuzamokat a jelenlegi orosz-ukrán szituációval.
Címlapkép: Filmhíradók Online
