Sokáig úgy nézett ki, hogy a kém-, maffia-, és/vagy terrorszálat (de legalábbis ezek valamelyikét) magában foglaló, politikai témájú - világnézeti bukével is rendelkező - bűnügyi történet hazánkban sírba szállt Berkesi Andrással. Aki még az '56-ot követő megtorlás éveiben írt Kopjások című regénnyel indult el a pályán, mely a szocialista lektűrirodalom állócsillagává, a diktatúra irodalmi kedvencévé tette. Természetesen nemcsak Berkesinek voltak ideológiai korlátai, de az általa szolgált rendszer is állított az író elé ilyeneket.
Így aztán az '50-es évek koncepciós pereit kémtörténetbe ágyazó Szerelem három tételben, a szélsőbalos terrorizmus nyugat-európai merényleteit hazai cselekményszál bevitelével feldolgozó Fekete mappa vagy a hírszerzés egy prominens disszidens író hazacsalogatására irányuló, tragédiával végződő akcióját fiktív háttérbe rejtve bemutató Hihetetlen történet már csak a '80-as évek derekán, a glasznoszty éveiben, illetve a rendszerváltás után jelenhettek meg.
Berkesi 1997-ben bekövetkezett elhunytáig aktív krimiíró maradt. De úgy látszott, halálával a politikai témájú bűnügyi regény, mint műfaj szinte eltűnt a köztudatból. S ahogy ilyen regények nemigen születtek, úgy filmek se nagyon, sőt. Az aktuálpolitikát gyakorlatilag száműzték például a népszerű sorozatokból. A pártállam utolsó éveiben indult Szomszédokban Bőhm bácsi, Sümeghy művész úr, Vágási Feri, Mágenheim doktor, Etus, Julcsi, Taki bácsi, Lenke néni és Kenéz elvtárs, meg Bakonyi elvtárs még harsányan politizálgattak, meghányva-vetve egymás között a rendszerváltás, a választások, a privatizáció vagy a NATO-csatlakozás eseményeit.
Fotó: Pixabay
A Barátok köztben azonban már nagyítóval sem lehet közvetlen politikai utalásokat felfedezni. Arról pedig végképp szó nem lehetett, hogy mondjuk az RTL Klub műsorra tűzzön egy, a magyar politika történéseire úgy reflektáló szériát, mint az ott futó Az elnök emberei. Joggal tettem fel hát a kérdést lassan egy évtizede: Hol a magyar Aaron Sorkin? Az pedig végképp nem jöhetett szóba, hogy mondjuk a Sakál napjának magyar változatát filmre vigyék. Attól eltekintve, hogy nem is született ilyen regény, a magyar kereskedelmi tévécsatornák sem igen mertek volna műsorra tűzni egy olyan filmet, melynek témája egy hazai célpont elleni politikai merénylet.
Főképp nem bátorkodtak ilyet csinálni Frei Tamás botrányba fulladt „(ál)bérgyilkos-riportja” után. Amelyben megszólaltatott egy állítólagos bérgyilkost, „aki egymillió dollárért vállalná el Orbán Viktor meggyilkolását.” A riport után az RTL Klub programigazgatója és vezérigazgatója távozni kényszerült. Ezek után szakmai öngyilkosság lett volna olyan hazai sorozatba belevágni, mint a 24, melynek első évadában az amerikai elnökjelöltet próbálják meggyilkolni. Vagyis korábban még akadtak próbálkozások, mint Jancsótól a Kék Duna keringő. Melyben:
„...a (képzeletbeli) magyar miniszterelnök lesz merénylet áldozata....”
Aztán váratlanul újra a film eleje pereg: nem volt itt semmiféle merénylet, a miniszterelnök él, amit láttunk, rémálom volt csupán. És akkor az álombeli bérgyilkos utoléri az álmodozót, hősünk átlőtt homlokkal zuhan a szenvtelen videókamerák elé. A hatalom mindig lépéselőnyben van – írja a filmről Schubert Gusztáv.
De ezt leszámítva komoly művek, melyek cselekményében valós szereplőkre ismerhettünk volna, éveken át alig születtek. Aztán jöttek ígéretes alkotások, mint Andrássi György 2006 őszének hangulatát fél évvel korábban megjósoló, krimiszálba ágyazó Polgárháborúja. Illetve az akkor még Marcus Meadow szerzői álnéven publikáló Réti László A halál háromszöge című szövevényes, generációkon és földrészeken átívelő, végül a magyar államfőválasztásba kifuttatott politikai thrillere. Vagy Szalai Tamás Lajos Kampányguru című, a NER-korszak elején született „pártnoir” regénye. Miként Adam LeBor Budapest protokollja is a Fidesz-győzelem előtti hónapokban csempészte vissza Magyarországra a politikai krimi ízét.
Mi több: a politikai televíziózásból épp egy „álmerénylő” miatt visszább szorult Frei Tamás is elkezdte szorgalmasan írni a jelentős részben hazánkban játszódó politikai krimijeit. Melyek kétségtelenül olvasmányosak, izgalmasak, nehezen letehetőek. Bárdos András pedig jóval a koronavírus előtt rukkolt elő Ítélet címmel egy járványtémájú politikai regénnyel.
Az X - A rendszerből törölve pedig a mozivászonra is újra elhozta a politikai krimithrillert.
Nézzük ennek cselekményét! A közeljövő Budapestjén egy rendőrtiszt gyanakodni kezd: az utóbbi időben a statisztikai átlag fölé ugró öngyilkosságok egy részénél idegenkezűség történt. A rejtélyes haláleseteknek látszólag semmi közük egymáshoz. Az áldozatok valamennyien idősebb, nyugdíjkorhatárt elérő, visszavonult emberek.
Akikről viszont utána kiderül: a rendszerváltás előtt egy titkos belügyi egység tagjai voltak.
Amely öngyilkosságnak, balesetnek álcázott kivégzéseket hajtott végre. A tízfős halálosztagból kilencen már nincsenek az élők sorában. A gyilkosságok megrendelője pedig a legfelsőbb politikai körökbe bekerülni akaró tizedik, aki hatalomra jutása előtt el akarja tüntetni a múltjáról szóló nyomokat. (Hosszabban itt értekeztem a filmről.)
A rendszerből törölve - a valóságban is létezhetett a titkos halálosztag?
Figyelem, spoiler-riadó, elolvasni csak saját felelősségre! November 1-én mutatták be az X - A rendszerből törölve című - a műfaj hazai terméséből kiemelkedő nívójú - politikai thrillert. Ha ez a film néhány héttel később jut el a mozikba, úgy tűnt volna, kísértetiesen hasonlít a valóságra. Netán az élet utánozza a rendező alkotását?
Persze bizonyos értelemben leginkább olyanok merészkedtek a magyar ugaron zajló politikai krimi csúszásveszélyes terepére, akiknek már (vagy még) nincs vesztenivalójuk. A katpolos, majd ávós Berkesit élete utolsó éveiben politikai páriaként már aligha érdekelte, hogy mit mondanak róla. Frei Tamás a bérgyilkosügy után némiképp légüres térbe került, és Bárdos is a tévézésből kifelé haladva nyergelt át a műfajra. Adam LeBor pedig mint nyugati kívülálló élvezett bizonyos felszabadult, következményekkel nem számoló attitűdöt. De az X - A rendszerből törölve készítői fölött is ott lebeghetett Andy Vajna védőernyője, hisz a nívós alkotást a filmalap támogatta.
Az X - A rendszerből törölve rendezője, Ujj Mészáros Károly is fontosnak tartotta elmondani:
„Sem személyeskedni, sem aktuálpolitizálni nem szerettem volna, mert az könnyen elavulttá válhat. Az X nem egy valós történetet dolgoz fel, mint például Az elnök emberei, hanem egy fiktív történetet, ami valamilyen szinten kötődik a reális viszonyokhoz.”
De mondjuk aktív, praktizáló újságíró ennél jóval nagyobbat rizikózik egy aktuálpolitikai témájú, a közeljövőben vagyis inkább a "közeljelenben", szinte valós időben zajló krimithrillerrel. Kockáztatva akár a gyors elavulást. Hisz miért is ír egy sajtómunkás politikai krimit? Természetesen, hogy megfogalmazhassa azokat az (akár horrorisztikus) sejtéseit, gyanúit, képzeteit, hipotéziseit, prekoncepcióit (s igen, szubjektív műfaj lévén: rokon-, és ellenszenveit, elő-, és utóítéleteit) melyeket egy riportban, de még egy publicisztikában is bajosan tehet.
Pont azért nem teheti, ami az újságírót (még az elkötelezett, pártos újságírót is) megkülönbözteti a propagandistától. Hogy a politikai krimibe (vagy sci-fi-be) illő feltételezéseit nem maszkírozza újságcikké. Hanem ott önti szavakba azokat, ahol annak műfajilag helye van: a valóság ihlette kitaláció, a tényfantázia műfajában.
Itt viszont nyugodtan szabadjára engedheti a baljós képzelőerejét, mert ő is nyugodtan védekezhet azzal, mint Graham Greene A Csendes amerikai előszavában:
"Regényt írtam, nem történelmet... "
Persze ez a védekezés a legkevésbé sem hatja meg azokat, akik a mű lapjain önmagukra ismernek. Mert egy, a jelen Magyarországán történő fiktív politikai cselekményben hiába változtatjuk meg a neveket, helyszíneket, karaktervonásokat, nyilván mindenki a valóságot próbálja dekódolni belőle.
S az is mindig tudható volt, ha az ember például az ősei, a rokonai által ihletve családregényt ír, a kedves rokonok ezt nem feltétlenül fogják neki megköszönni. Mert a kitalált, ugyanakkor az élet szülte regényalak, akiben magukra vélnek ismerni, nem feltétlenül olyan, amilyennek magukat látni szeretnék. Ezt a kockázatot magam is bevállaltam, amikor politikai krimithriller írásába fogtam, amelyhez olyan művek csináltak kedvet, mint a Sakál napja vagy a Szentjánosbogár-akták, melyről az elnöki beiktatás apropóján írtam:
Vákuumcsomagolt lesz-e idén az elnöki beiktatás? - Könyvkritikánk az esemény apropóján
A Capitolium halálos áldozatokkal járó ostroma sokkolta a világot. Aligha van hát aktuálisabb Peter T. Deutermann Szentjánosbogár-akták című művénél, amely egyszerre politikai krimi, hírszerzési thriller és társadalmi metszet. E mű Nelson DeMille szerint „...nem marad el a műfaj nagy klasszikusa, A Sakál napja mögött." Egyet kell értsek vele, sőt: megállapítása esetemben telitalálat.
Gyanítom, sokaknak nem fog tetszeni ez a sötét jövővízió, miként az sem, ahogy a hazai belpolitikát ábrázolom. Van rá egy fogadásom, hogy nemcsak a világnézeti ellenfeleim tetszését nem nyeri el, de talán azokét sem, akiknek a gondolkodása jóval közelebb áll hozzám. Ugyanis pont ez a lényeg. Egy igazán szuverén költő, festő, szobrász, fotós vagy rendező, aki a világ kritikai reflexiójára törekszik, nincs tekintettel politikai modelljei és múzsái érzékenységére. Hogy nekik tetszik-e vagy sem a műalkotás.
Nem lehet ezzel másképp a politikai krimiíró sem. A képzelet - a mi lett volna, illetve mi lenne ha fantáziavilága - ellen ugyanis nem lehet sajtópert indítani. De pont ezért veszélyes műfaj a jó politikai krimi. Kulturális startupként egyfajta körforgást indít el. A valóságot fikcionalizálja, majd az így létrejött képze(le)t hatni kezd a realitásra, átformálva azt. Hogy ez nekem sikerült-e, döntse majd el az olvasó.
