Korábban már közzé adtunk egy részletet abból az interjúból, amit Jordán Tamással készítettünk. Most itt a beszélgetés teljes egészében.
Január 28-án, nyilvános társulati ülésen búcsúzott el az általa alapított színháztól Jordán Tamás. A megható pillanatokban gazdag esemény másnapján a színházban fogadott minket. Az alapító igazgatóval régi ismeretségünk okán tegeződve társalogtunk.
Hogy vagy ma, a búcsúzó társulati ülés másnapján?
Nagyon fáradtan. Zűrös, hosszú és emóciókkal teli volt a tegnapi nap. Három évem volt felkészülni a búcsúra, de amikor eljött a pillanat, nem is vettem észre, mégiscsak a hatása alá kerültem.
Nagyon véglegesnek tűnt az elköszönésed.
Mint igazgató búcsúztam el. A lakást, amit bérlünk, még tartjuk, jövök még a premierekre, és máskor is, ha kell. De mint igazgató, a munkát befejeztem.
13
Nem pályáztál, miért nem?
Amikor még csak hatvanéves voltam, már akkor mondták nekem az igazgató barátaim, hogy miért nem adom át a székemet. Én, ha most 78 évesen 5 évre megpályázom az igazgatást, akkor 83 évesen, 2028-ban igazán nevetséges lennék igazgatónak. 13 év; valamivel több, mint két és fél ciklus van mögöttem. Én azt hiszem, minden megtörtént, amit szerettem volna, sok jó eredménnyel. Ideje, hogy ezt a feladatot más csinálja.
Segítették a döntésed azok a folyamatok, amik a színházi világban elkezdődtek és egyfajta kultúrpolitikai harc színterévé tette azt?
Biztos, hogy menet közben befolyásoltak volna ezek a szélsőséges események, ha én nem döntöttem volna el már korábban, hogy nem pályázok. Így azt tudom mondani, hogy jól döntöttem. Amikor kineveztek három évre, én már akkor eldöntöttem, hogy befejezem. Az események ezután pörögtek fel.
Ugorjunk vissza 2001 környékére. Ettől az évtől kezdve - kisebb megszakítással, de erről majd később beszéljünk - te vezetted a karneváli felvonulást mint Claudius császár, illetve a karneválszínházban is részt vettél, ekkor kerültél kapcsolatba Szombathellyel. Hogyan lett aztán ebből egy kőszínház?
Aminek nincs köze a mostani színház alapításhoz, az is egy érdekes szál. Amikor átadták a Weöres Sándor Színház mostani épületét, volt itt egy színháztörténeti kiállítás, én magam is akkor fedeztem fel, hogy 1969 januárjában a Sportházban, az egyetemi színtársulat tagjaként játszottam a Piszkos Fred, a kapitány című darabban. Én ezt teljesen elfelejtettem azóta. De nem csak itt játszottam, hanem felléptem az MMIK-ban is. Legalább három alkalom volt, amikor Czenki Zsuzsáék meghívásának eleget téve szórakoztattuk a szombathelyieket.
A szoros szál akkor képződött, amikor - ahogy te is mondtad - a Savaria Karnevált a város újraindította. 2001-től kezdve minden évben itt voltam, vagy rendeztem, vagy játszottam a karneválszínházban. Ez azt jelentette, hogy három hetet én minden nyáron itt voltam. Sokakat megismertem, sokakkal összebarátkoztam. Megtapasztaltam, hogy mennyire akarnak itt színházat az emberek. 2003-tól azonban lekötött a Nemzeti, ott voltam igazgató. Aztán 2006-ban döntöttem el akkori párommal, Papp Krisztával, hogy Szombathelyen kellene színházat csinálni. Mindig vágytam arra, hogy legyen egy olyan hely, ami egy agora, egy találkozó. Hatalmas hátszele volt az ötletnek.
13
Magamat fogom idézni, mert ezt egyszer már olyan jól megfogalmaztam: ha a színházat a művészet templomának tekintjük, és maradva a hasonlatnál, a Nemzeti Színház igazgatója az esztergomi érseknek felel meg, akkor én egy olyan szerzetes lettem, aki ugyan lehetne érsek, de sokkal jobban vágytam arra, hogy misszionáriusként hittérítő legyek és azon dolgozzak, hogy minél kevesebben maradjanak pogányok.
Nekem fontos volt az, hogy egy 2000 éves múlttal, ám színházzal nem rendelkező város színházat kapjon. Két olyan megyei jogú város volt a 2000-es évek elején, ahol nem volt színház: Szombathely és Salgótarján. Akkor nekem már volt kapcsolatom Szombathellyel így kérdés sem volt, hogy melyik települést választom.
A vidékinek még mindig van egy pejoratív kicsengése, így a vidéki színháznak is. Sikerült az elmúlt 13 évben olyat alkotni, ami teljesen rácáfol erre a beidegződésre?
Picit összetettebb lesz a válaszom annál, mint amit ez a kérdés igényel. Amikor egy vidéki színházról van szó, akkor olyan intézményről beszélünk, mintha egyetlen étterem lenne egy városban. Ennek az étteremnek minden igényt ki kell elégítenie: kell, hogy legyen az étlapon pacal, de kell bélszín is. Azok, akik az MMIK-ba jártak, az a 400 ember olyan kifinomult ízléssel nézte a színházat, mint amilyen a Katonának vagy az Örkénynek a törzsközönsége. Volt 1000 olyan ember, akik elmentek a Sportházba a nagy zenés darabokra, alig százan voltak azok, akik lejártak Zalaegerszegre színházba, vagy elmentek Győrbe, esetleg a fővárosba. Egy 80 ezres városban 1500-an voltak tehát, akik jártak már színielőadáson, de többségében voltak azok, akik először voltak nálunk. Olyat kellett csinálni, amivel meghozzuk a kedvüket, hogy eljöjjenek hozzánk; be kellett a szombathelyieket szoktatni a színházba. Mindenféle közönségnek megpróbáltunk megfelelni.
Akkor kezdtem el nagyon büszke lenni, amikor a kaposvári “nagy” generáció tagjaitól azt hallottam vissza, hogy ez már kezd olyan lenni, mint az volt. Sokakat felfedeztek nálunk. Olyanokat, mint Kelemen Barna, Bánfalvi Eszter, Sodró Eliza, Hartai Petra, Bajoni György. Ezek jó részét pedig el is vitték más színházak.
Van kedvenc korszakod?
A legeleje. A 9700. Az átépítés. A színház átadása. Inkább nem is korszakokról beszélnék, hanem arról, hogy kiket sikerült megnyernem, hogy jöjjenek hozzánk rendezni. Olyan szerencsém van, hogy rögtön a hívásomra jött a Mohácsi, az Alföldi, Valló Péter, a Béres, Réthlyi, Horgas Ádám, a Zsótér. Az fontos, hogy kik rendeznek, ugyanis kialakul a rendezői hatásokra egy elvárás, egy ízlés, egy színészi jelenlét, egy mentalitás. A kedvenc korszakom az, amikor úgy álltak a csillagok, hogy nagy előadások jöhettek létre.
Találkoztál azzal a kritikával, hogy kevés az a fajta könnyen fogyasztható, nagy zenés darab, ami mainstream és amivel az igazi tömegeket be lehet vinni a színházba?
Néhány ilyen volt: a Kabaré, Az anconai szerelmesek, A dzsungel könyve, A padlás, a Pál utcai fiúk. Az idei évadban szerettük volna bemutatni a My fair ladyt, de nem tudtuk megoldani. Anyagilag nem bírtuk el, így le is kellett mondanunk róla. Többször is egyeztettünk a szimfonikus zenekar igazgatójával, Kiss Barnával, de horribilis összeget emésztett volna fel. Rettentő drága a zenekar, ugyanis a zenészeknek próba pénzt kell fizetni, az előadások után természetesen megint kell fizetni, és mi ehhez szegények vagyunk. Ez akkor tudna kis veszteséggel működni, ha a terem nem 280 fős, hanem 480-as. A bevételből így a veszteség egy része megtérülne. Mi kis színház vagyunk ehhez.
13
Ebben teljesen igazad van, és ez a fajta anyagi korlát kezdetektől fogva megvolt. Olvastam egy régi cikket a kezdetekről, ahol azt írták, hogy a szombathelyi színház kirakatemberét, Szabó Győzőt szintén ezért nem tudtátok megtartani.
A személyes nexusom sokat számított, amikor Győző Szombathelyre jött. Ő ezt a kezdetektől fogva egy kalandnak szánta. Hosszú távon ezt nem tudta vállalni, annyi felkérése volt akkor is, és ezek mind a fővároshoz kötötték. Most, hogy a Tháliában van, ezt sokkal könnyebben meg tudja oldani.
De ha már itt tartunk és említettem azt, hogy Győző gyakorlatilag miattam jött a városba, akkor hadd említsek még valamit. 2020-ban nagyon sokan, hatan elmentek a Weöres Sándor Színházból. Kevesebb, mint egy év volt hátra az igazgatói mandátumomból. Akkor azt nem lehetett tudni, hogy ki lesz az új igazgató, azt azonban igen, hogy én egészen biztosan nem leszek az. Akinek Pesten vagy valahol máshol sikerült találnia egy biztonságos helyet, azok éltek a lehetőséggel és elmentek. A 2017-es nagy cirkusz nagyon sok negatív eredménnyel járt.
Folytassuk itt. 2008 volt az első év, amikor politikai célkeresztbe kerültél a Jordán-villával.
Amikor 2007-ben eldöntötték, hogy lesz színház Szombathelyen, a város megbízta a SZOVÁ-t, hogy keressen nekünk lakást. Megnéztünk nagyon sok ingatlant, többek között azt a Gagarin utcai házat is, amiben akkor komfort nélküli lakásokban laktak szociálisan rászorulók. Az egykori étterem épülete egyébként rajta volt a cég felújítandó épületeinek a listáján. Ebből aztán az kerekedett, egyébként teljesen tévesen, hogy Jordánhoz hozzávágtak egy villát.
Ezzel szemben az volt az igazság, hogy a város akkori baloldali vezetése úgy gondolta, hogy a színház mindenkori igazgatójának keresnek egy lakást. Örültek is neki, hogy egy ilyen méltó helyet találtak. Amiről aztán nem beszéltünk, de én úgy gondoltam, hogy ez egy szolgálati lakás, tehát nem kell majd lakbért fizetni. Aztán 2008 nyarán az önkormányzat képviselői összetétele megváltozott, és hiába volt Ipkovich a polgármester, már a jobboldal vezette a várost. A lakás ügye többet elő sem jött, így az sem, hogy ez szolgálati lakás legyen.
Amikor aztán kézhez kaptam az első számlát a bérleti díjról, azon 195 ezer forint szerepelt, ami 2008-ban rettentő magas összeg volt. Ezután úgy döntöttünk, hogy inkább elköltözünk onnét.
Említetted a 2017-es “nagy cirkuszt”. Fel is írtam magamnak egymás után azokat, amivel az akkori fideszes városvezetés megtalált: több klasszikus darabot akartak, nem lehettél császár a karneváli felvonuláson, nem mutathattad be azt a darabot, amivel a 20 éves karnevált köszöntötted volna, 2019-ben kikapcsolták a szavazógépet a fideszes politikusok akkor, amikor a díszpolgári címedről kellett volna dönteniük. Mi változhatott meg a szombathelyi jobboldalban, hogy egy színházalapítót, egy többszörösen elismert színházi embert ők így kezelnek? Személyes?
Abszolút személyes. Ha egyszerűen le akarnám rázni a kérdést, akkor azt mondanám, hogy erről őket kellene megkérdezni, de nagyjából sejtem.
Ez már a kultúrharc egy csatája?
Igen. Úgy kezdődött eleve, hogy a baloldal hozta létre a színházat. Ezzel a városnak egy régi vágya teljesült, de mivel nem ők hozták létre, így ez bosszantotta őket és ezt egyszerűen nem bocsátották meg! Ráadásul, hogy ezt azzal a Jordán Tamással valósították meg, akiről már akkor köztudott volt, hogy nem az ő kutyájuk kölyke!
13
Aztán jöttek azok a rendezők, akik éltek az alkotói szabadságukkal és komoly kritikát fogalmaztak meg az általuk rendezett darabokban. Ilyen volt például a Gucci táska megjelenése a színpadon, vagy amikor vasutat építettek, meg a bányákról beszéltek a darabban, akkor én már tudtam, hogy a tűzzel játszok. De hát végülis a színház tükröt tart. Arról kell beszélnie, amiről a társadalom beszél. A Rokonokban bemutattuk, hogy milyen az összefonódás a hatalom és a hozzá közel álló érdekcsoportok között, és, hogy milyen a korrupció. Beszéltünk olyan dolgokról, amikről a hatalmon lévők szerint nem kellene.
Milyen érzés egy olyan társaságnak a tagjának lenni (és most itt a szombathelyi díszpolgárok társaságára gondolok), aminek tagja az a Puskás Tivadar is, aki nem akart kinevezni igazgatónak?
Dr. Nemény András polgármesterként nyilván azt gondolta, hogy két elődje, Ipkovich György és dr. Puskás Tivadar, akik két cikluson át voltak Szombathely vezetői a választópolgárok akaratából, megérdemlik ezt a megtiszteltetést. Dr. Puskás Tivadarral én igyekeztem jóban lenni. Ő mint polgármester, képviselte a hatalmat, nyilván teljes meggyőződéssel. Szörnyű volt, amit akkor velem tettek a képviselők. Egymásra licitálva kígyót-békát kiabáltak rám.
Amíg fel nem álltál és nem mondtad azt, hogy bizonyos szint fölött nem megyünk bizonyos szint alá.
Esterházy mondása volt ez, tőle idéztem.
De visszatérve a rendezőkhöz: a rendezőnek tudnia kell mind a két fél igazságát. Akkor nagyon jó egy darab, ha az ember nem tudja eldönteni, hogy kinek van igaza. A szereplők összecsapnak, vitáznak és a néző hol az egyik félnek ad igazat, hol a másiknak, a végén pedig minden megoldódik.
A mai belpolitikai életünkben nem hangzanak el érvek, helyettük indulatok feszülnek össze. A választópolgárok azoknak hisznek, akiknek az oldalán álltak már korábban is. Ez már olyan, mint egy vallásháború.
Meggyőzhetetlen protestánsok és katolikusok, egymást gyilkolják, de nincs érv. Én tudtam, hogy egy vallásháború részeként nekünk el kell viselnünk azt, hogy a velünk egyet nem értő másik tábor, miután hatalmon van, nyugodtan szórhatja ránk a lángot, a fáklyát, a kézigránátot. Bármilyen eszközt használhat, mi nem nagyon tudunk védekezni.
Ha háborúnak tekintjük, akkor időnként kidugtad a fejed a lövészárokból. Hogy látod, és most csak szavakat mondok: SZFE, Vidnyánszky, Teátrumi Társaság, hová tart ez a háború, ki áll nyerésre?
Hogy melyik oldalon állok, azt tudták rólam akkor is, amikor nem szólaltam meg. De van, amikor nem lehet némának maradni.
Amikor a színházi törvény módosításának tervezete volt, és ezt megtudta a szakma, akkor jó magam is felszólaltam a Madách téri tüntetésen. Megírtam a Teátrumi Társasággal és az SZFE-vel kapcsolatban a Vidnyánszky pápa című bejegyzésemet. Ezek tulajdonképpen határátlépések. Nem lehet szó nélkül hagyni bizonyos dolgokat! Még ha úgy is tűnik, hogy ezeknek semmi pozitív következménye nem lesz. Fel kell szólalni!
13
Akkor is, ha felteszik a kérdést, hogy mit érsz el vele? Azt válaszolom, hogy semmit. De akkor is, muszáj megszólalni. Nagyon sok embernek kellene ezt éreznie. Nem azt kellene mondani, hogy minek dumálni, úgyse tudnak... Mert az az „úgyse” még nem biztos.
13 év a színház élén, 20 év Szombathelyen. Összesúgnak még a hátad mögött a szombathelyiek, hogy itt a Jordán, vagy teljesen a város részévé váltál?
Ha összesúgnak, azt nagyon halkan teszik, mert én nem hallom. (De.) Ahogyan bánnak velem, ahogyan felismernek, ahogyan köszönnek, amilyen előzékenyek, azt nagyon nagy tisztelettel és szeretettel teszik és ez hihetetlen öröm számomra. Akár az utcán vagy a boltban szólítanak meg, mindig szívesen beszélgetek velük. Sok szeretetet kapok a szombathelyi emberektől és ez a szeretet kölcsönös.
