Április 15, vagyis tegnap volt a határideje annak a miniszteri utasításnak, amit az Emberi Erőforrások Minisztériuma adott ki, és amelyben felszólítottak minden kórházi vezetőt, hogy tegyék szabaddá a kórházak közfinanszírozott ágykapacitásának minimum 60 százalékát. Mindezt a koronavírus járványra való felkészülés érdekében.
A hirtelen intézkedés pedig megtette hatását: magatehetetlen betegek ezreit hurcolják az intézmények falain kívülre, az egészségügyi dolgozók pedig hol a döntéshozatal miatt érzett felindultságukban, hol a sírás határán közölték telefonon a hozzátartozókkal a hírt, hogy a mama vagy a papa állapota mától már nem az ő felelősségük, kezdjenek velük, amit akarnak.
Segítséget és útmutatást persze nem kapnak a kormánytól, nekik csupán az üres ágyak kellenek, az se baj, ha emberéletek árán is – itt pedig felmerül a kérdés, hogy miért hoztak ennyire sürgető és szigorú intézkedést? A hivatalos adatok szerint jelenleg 1579 koronavírusos beteget regisztráltak – vonatkoztassunk el egy pillanatra attól, hogy ennél minden bizonnyal jóval több a tényleges fertőzöttek száma -, szóval akkor mégis miért kellett rohamtempóban felszabadítani 36 ezer kórházi ágyat országszerte? Félreértés ne essék, nincs azzal semmi gond, ha a kormány felkészül egy hatalmasabb betegtömegre, ám azt azért nem kéne elfelejteni, hogy élnek még más betegségben szenvedők is a koronavírusosokon kívül.
Olvasónktól kaptuk a következő levelet, melyben személyes tapasztalatait írja le a radikális rendelet kapcsán:
Tegnap délelőtt kaptunk hívást a rehabilitációs osztályról, hogy a kormányzati rendelet értelmében sajnos idő előtt haza kell küldeniük nagymamámat. Február végén bokatörés miatt került kórházba, ott rárakták a gipszet a lábára és hazaküldték, mondván, hogy nem indokolt a benntartása. Négy hétig ápoltuk otthon édesanyámmal, mivel a lábán lévő gipsz és a csípőprotézise miatt alig tudott felkelni, egyedül még a vécéig sem jutott el. Március közepén végül sikerült elhelyezni egy rehabilitációs központban, azóta ott viselték gondját. A vírushelyzetre való tekintettel nem látogathattuk, a portánál kellett leraknunk a heti adag élelmiszert és ruhát, de az ottani dolgozók mindig készséggel segítettek és tájékoztattak minket a fejleményekről. A nagymamám is jól érezte magát, mi pedig próbáltunk felkészülni arra, hogy néhány héten belül felépül és hazavihetjük a vidéki otthonába.
Ám a mostani intézkedés felborította minden elképzelésünket. Mivel a nagymamám egyedül él, mi pedig tőle távolabb egy albérletben, gondoskodnunk kell a napi szintű ellátásáról, amihez szociális gondozó segítsége szükséges. Bizonyára nem kell ecsetelnünk, hogy ilyen rövid idő alatt találni valakit szinte lehetetlen vállalkozás: a szociális hálózat kapacitása véges - különösen most, a hirtelen rájuk zúduló betegmennyiséggel -, tudomásunk szerint jelen esetben egy gondozóra hárul a feladat, hogy ellássa a falubelieket. Ez az állapot így rendkívül megterhelő a családra nézve, pedig tisztában vagyunk vele, hogy mi még szerencsésebb helyzetben vagyunk, hiszen rengeteg olyan esetről hallani, hogy a páciens állandó felügyeletre szorulna, végstádiumban lévő rákos, amputáción átesett, vagy éppen mentális problémákkal küszködő betegek ezreinek kezét engedték el az ő gondozásukra felesküdött orvosok és intézmények – akaratukon kívül természetesen, hiszen ezt a felháborító döntést egy ember hozta, illetve írta alá, aki már rég elfelejtette esküjét és hivatalának kötelezettségeit.
A kiürítés hajrájában a legtöbb hozzátartozót váratlanul érte az intézkedés, a kórházak pedig tehetetlenek az ügyben, felsőbb utasításra cselekszenek – ennyit ér felsőbb utasítás szerint a magyar ápoltak és rászorulók élete. Kár, hogy ilyen szélsőséges esetekben sem gondolnak az egészségügy fejlesztésére és támogatására, inkább utcára szórják az embereket, akik a legkevésbé sem tehetnek a helyzetről, ezáltal bűnbakká címkézve az egészségügyi dolgozókat, akik a legtöbbet tesznek ezekért az emberekért.
De hát nincs mit tenni, a hely az kell – nem baj, hogy évek óta súlyos problémát jelent az állandó helyhiány és a várólista -, a statisztikát mi így javítjuk, egész Európában egyedülálló módon, később pedig Brüsszelben verjük majd a mellünket, hogy bezzeg nálunk milyen pazar a kilátás. Így épül a haza, így dübörög a magyar kisvasút előre, de ha csökkenteni kell a terhet, a kalauz szívbaj nélkül dobja ki az utasokat a vonatból. Magyarország 2020, itt meglepetés már nem érhet bennünket. Boldog karácsonyt!
