Ez a novella a Győr 750 pályázatra íródott, melyet a városban 50 év múlva játszódó sci-fi művekre írtak ki.
A tetőn szundikált, abban az ébrenléten túli, álmodáson inneni fázisban, amikor nem tudni, honnan jön, s mit jelent az, ami épp a fejében cirkulál. Külön problémát okozott, hogy úgy tűnt, ez a valami direkt elszökött az agyából. Pedig épp őhozzá kapcsolódott, illetve ahhoz, amit momentán csinált. De hiába erőlködött, az egykori gondolatnak mintha csak a bottal üthető lábnyoma maradt volna meg szürkeállományának domborzatán.
Kezdte feladni, s elszenderedni. Igaz, ha ébren marad, akkor sem láthatná azt, ami pont felé közelít. Ráadásul ez a szó itt nem fejezi ki a lényeget. Az a valami nem térben közelített. Nem a távolságot kellett leküzdenie ahhoz, hogy fejébe jusson. És bár nemhogy az arcát, a koponyáját borító szőrzet, de a csont sem lett volna akadály a számára, de mégsem kívülről került be oda. Hanem egyszer csak ott volt bent. Újra. S ettől nemcsak a zölden fénylő szemei pattantak fel.
Hanem megindult a tető pereme felé. Nem állt meg a tízemeletnyi mélységbe nézve: azonnal levetette magát onnan. Az Adyvárost borító erdőrengeteg őrült gyorsasággal közelített felé, de mielőtt az ágak felnyársalhatták volna, az esése úgy lelassult, hogy szinte ráereszkedett a lombkoronaszőnyegre. Amivel önmagában nem is keltett volna feltűnést.
Senkit nem lepett meg, ha a lakók valamelyike az antigravitációs propellerövet felcsatolva szó szerint kiugrik valahová az ablakon át. Változatlanul így hívták, pedig a bőrhöz tapadó nanopropellerek nem is emlékeztettek a hajdani légcsavarra, de ugyanúgy magasban tartották a viselőjét, és a beléjük programozott sztatikus taszítómező megelőzte a többi övhasználóval, illetve a madarakkal való ütközést.
Ennek köszönhetően szűnt meg a földfelszíni közlekedés, bontották fel az aszfaltot, s vált a Szigethy Attila, a Tihanyi Árpád, a Török István, a Szent Imre és a Kodály Zoltán utcák határolta terület egyetlen összefüggő zöld takaróvá. A járdák is feleslegessé váltak, mert a testet övező sztatikus mezőről a sár, a por, a víz is lepergett. De nála mégis furcsa lett volna, ha ilyet visel.
Azok, akik olyanok, mint ő, nem szoktak ilyen övet hordani. És nem is volt rajta. Az adottságai, és az, ami a tudatába jutott, együtt tették lehetővé, hogy anélkül se zuhanjon le. Csakhogy az adyvárosi közlekedők ebből nem sokat láthattak. Mindössze annyit, hogy fent volt a tetőn, aztán az ágak közt mászik lefelé. A kettő közti részt az emberi szemnek kivehetetlenre gyorsította az, ami beleköltözött.
Így aztán simán gondolhatták, hogy a tetőn látott és a talajra ereszkedő valaki nem is ugyanaz. Az emberek többsége e téren nem igazán jó megfigyelő. Ha nem magáról van szó, a hasonlóságokat veszi észre, nem a különbségeket. De jelen esetben paradox módon épp ezért gondolhatják, hogy ő nem az, mint akit a tetőn láttak.
A panelek közti erdőben haladt, lábait a propellerövekkel szemben csak milliméterekkel emelte a talaj fölé az ott lakóknak ismeretlen erő. Így, ha ránéztek, simán azt gondolták, a földön jár. Ami nem volt azért ritka a járókelők között sem: kikapcsolták az övet, érintkezésbe lépve a klímaváltozás elleni háború jegyében burjánzó természettel. Őnála pedig pláne nem volt ez meglepő. Azt lett volna az, ha nem így tesz. Persze nem ezért küldték ide. A szája mosolyra húzódott. Ami nála egyébként nem volt jellemző, nem is igen volt képes rá.
De most az ajkai önkéntelenül széthúzódtak. Ide küldték? Hisz ő mindig is itt volt. Ide született, a győri Adyvárosba. Azt a dolgot küldték ide, ami most benne volt. Nem mintha bánta volna. Ilyenkor tudott gondolkodni önmagáról, hogy ki is ő tulajdonképpen? Ki akkor, mikor csak ott fekszik a tetőn, s ki most, amikor beleköltözik az a láthatatlan valami? Amit meg is nevezhetett volna, de önmagának mi végre is?
Úgyis tisztában volt vele. Más pedig itt körülötte úgyse tudhat róla. Azon pedig igen meglepődnének, ha beszélni kezdene. Nem az volt, aki, ha kinyitja a száját, akkor ilyen céllal teszi. Még jó, hogy ilyenkor képes sokfelé figyelni. Fejét a lombkorona irányába mozdította, amely eltakarta a házakat.
De ő simán keresztüllátott a leveleken, s egyelőre nem volt ok az aggodalomra. Még nem sanszos, hogy a fejére esik valami. Ugyan ezek a panelek már több mint százévesek, de a legújabb generációs nanobeton-kezelés ezt a problémát megoldotta. Nanobeton már fél évszázada létezett, de jó néhány éve már az „óbetont” is képesek voltak nanósítani. Az új típusú panelbeton nemcsak statikailag lett újabb évszázadra biztonságos, de szivacsházakká változtatta a lakótömböket.
Vagyis, ha eső zúdult Adyvárosra, a beton lakótértől elszigetelt külső rétege magába szívta, aztán kiköpte, vagyis szétpárologtatta. Így csatornázásra jóval kevésbé volt szükség. De ő tudta: nem lesz ez mindig így. Hamarosan jön az, ami mindent átváltoztat itt. S nem jó irányba. 37 másodperc, s bekövetkezik. Izmai megfeszültek, hogy elrugaszkodhasson a talajtól.
A lakótelepi vadon remegni kezdett, mintha csak délibáb lenne. A fák elfonnyadva szertefoszlottak. Arcát a szőrzeten át is gyilkos hő csapta meg, lábait pedig a kavargó homok izzása égette, amivé a nedves erdőtalaj degradálódott pillanatok alatt. Ugyanazt tette, amit az előbb a tetőről, csak ezúttal nem a mélybe zuhant, hanem ágyúgolyó gyanánt a magasba lőtt ki.
A faágak útvesztője már nem képezett gátat előtte. Jobb is volt felemelkedni a magasba, ugyanis a panelházak, melyeket immár csak sima vasbeton tartott össze, düledezni kezdtek. Olyan gyorsan repült, hogy nemcsak őt nem lehetett odalentről meglátni, de ő se látott volna sokat az alant suhanó tájból. A koponyájában folyó belső vetítés azonban lelassította a villámsebességgel pörgő képeket.
Úgy, ahogyan az elmúlt évtizedekben a világot is próbálták lelassítani, hisz az eszeveszetten növekvő fogyasztás úgy zabálta fel a természetet évtizedek alatt, mint az, ami itt körülötte - akár egy timelapse-felvétel - ezt pillanatok alatt megtette. Ám ő odafent tudta: ez nem timelapse. Hanem valami egész más.
Épp az Erzsébet-liget körül létesült Balogh József Ökopark fölött kellett volna lennie, csakhogy a fák helyén ott is csak sívó homokfolt éktelenkedett. De a Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház egy része is eltűnt, a Dézsi Csaba András Nanosebészeti Centrummal együtt. Ami megmaradt belőle, annak a tetején sem volt ott a helikopterleszálló helyett a propellerövvel ideérkező betegeknek épített landolózóna. Az évekkel korábban elbontott Győr Pláza viszont, ha romosan is, de újra ott állt, csak álcahálóval borítva.
Azt ilyen magasból is látta, hogy a bejáratnál lévő zászlórudakra embereket akasztottak. Aztán terepruhás katonák újabb embereket tereltek ki az épületből, sortűzzel végezve ki őket, a golyók lyuggatta testek tekebábuként zuhantak a földre. A belváros fölé érve, a vasútállomás alatti alagútrendszer liftaknájának tornyában fény villant. Süvítve jött valami felé.
Légvédelmi ágyú vagy vállról indítható rakéta? De nem kellett aggódnia. A sztatikus mező akár egy ballisztikus rakétát is eltérített volna. S nem is ő volt a célpont. Hanem egy helikopter, amely találatot kapva épp a Városháza harangtornyát döntötte romba. Ő viszont már a katonai bázissá alakított egyetemi negyed, a felrobbantott Jedlik-híd fölött repült. Odalent pedig zajlott a klímaháború.
A fejlődő világ lakhatatlanná vált részeiről menekültek tömegei özönlöttek ide, ahol viszont szintén csak sivatagot találtak. Ahhoz képest, ami itt zajlott lent, a fél évszázaddal ezelőtti úgynevezett migrációs válság gyerekjátéknak tűnt. Meg az a szükségállapot is, melyet alarmista zöld és elitista liberális politikusok juntája vezetett volna be a klímakrízis súlyosbodásakor, de (legalábbis ebben a kontinumban) puccsistaként tartóztatták le őket.
A lassítva érkező kép újból remegni kezdett, amikor leszállt az Aranypart II-n. Pontosabban az egykori folyó helyén lévő szikkadt mederben. Amely hirtelen vízzel telt meg, ő pedig olyat csinált, amit eddig soha, illetve mostanáig nem is tudott. Káromkodva úszott benne.
Ez a baj a Schrödinger-mezővel, hogy rendkívül instabil, egyik kvantumféltekéből pillanatok alatt a másikban találhatjuk magunkat. Na, mindjárt kiderül, hogy a macska él vagy meghalt! – futott át az agyán a gondolat. Kivergődött valahogy a partra, amelyet ismét sűrű vegetáció borított.
Igaz, a sztatikus mezőnek hála a belefulladástól nem kellett tartania (rettegését a mély víztől ez persze nem mulasztotta el) és már nem lőttek körülötte. A hajdanán rekordösszegbe kerülő, nem messze elterülő strandot (illetve az évtizedekkel később mellé épült Borkai Zsolt Sportközpontot) semmiféle árvízvédelmi létesítmény nem védte volna meg az emelkedő folyótól. Csak az, hogy Győrt szivacsvárossá alakították. A parton ballagva észrevett valamit (vagyis az ő nézőpontjából: valakit) akitől még a víznél is jobban félt.
Egy fekete kutya rohant felé. Szintúgy nem sokat tudna ártani neki, de zsigeri reflexei mást üzentek. Egy ideig dacolt a felé robogó vadállattal, tőle szokatlanul újabb mosolyt csalt elő belőle, amikor meghallotta a gazdája által kiabált nevét: Korom, Korom! Ezt a dögöt majdnem úgy hívják, mint őt. Lehetne Tappancs vagy Pamacs, de pont arra a szóra hallgat, ami őt is jellemzi. A sztatikus erőtér az izmai erejét megsokszorozva repítette fel a faágak magasába.
Szép! A világ egyik legnagyobb elméjét (hogy ne legyünk álszerények), akit a Győrben megnyílt kvantumhasadékot tanulmányozni küldtek ide, egy kutya a fa tetejére kergeti. Pontosabban két kutya, mert a labrador-keverék fekete döghöz egy törpe rottweilerre hajazó másik, gazdája által Reginaként emlegetett fenevad is csatlakozott.
Odafent aztán volt ideje gondolkodni az univerzum iróniáján. Hogy az időfolyó pont ott ágazott szét, ahol a fizikai világban négy folyó találkozik. Aztán egy szintén ironikus parafrázis is bevillant önmagáról, ahogy nemrég még fent szendergett: „Macska a forró nanotetőn” A változás láthatatlanul ment végbe, nem is tűnt fel senkinek.
Kit izgatna egy fekete macska az adyvárosi panelrengetegben? Ha pedig a tízemeletes legtetején trónol, még a babonásakat sem érdekli. Hisz ott kicsi az esély, hogy átmegy előttük. Nagyon közel kellett volna jutni hozzá ahhoz, hogy bárki észrevegye a generált holoszenzor retináján átfutó, a szemétől zölden izzó kódjait, amelyek a betöltési folyamat lefutását jelezték.
Melynek révén nem közönséges macska volt többé. Hanem ZooBot. Vagyis CatBot. Az eredeti szérianév MacsDroid volt, de azt a világ nagyobbik része képtelen volt kiejteni, így MachDroidra nevezeték át. A születése után Szurok névre hallgató macska tudta, hogy egy gépi intelligenciát rejtő nanomezőt juttattak az agyába.
Tudnia kellett, hisz a nanofelhőn át közvetlenül hozzáfért az összes mesterséges értelmet hordozó szerverhez. Így azt is tudta, hogy ezt a mezőt a jövőben generálták. 2246-ban. Hogy így vegyék szemügyre az ő jelenét, a 2071-es Győrben. Akik időutazásban gondolkodtak, szinte mindig úgy képzelték el, hogy emberi (illetve jelen esetben: állati) testet juttatnak a múltba (vagy épp a jövőbe.) De ez lehetetlen. Csak a tudat mozgatható az idősíkok között.
A projekt kiötlőinek humorérzékéről tanúskodott, hogy a Schrödinger hipotéziséből eredő sokvilág-elméletet pont macskatestbe betöltött tudattal akarták igazolni. Hisz a dobozba zárt macskát, aki egyszerre él és meghalt, azok is ismerik, akik már általánosban megbuktak fizikából. Bizonyítani akarták: már 2071-ben is több Győr létezett. Hát igen, sóhajtott Szurok. Vagyis MachDroid.
A történésznek tárgyával szemben mindig meg kell őriznie indeterminista nézőpontját. Folyton a múlt olyan pontjára kell helyezkednie, ahol az ismert tényezők még különféle kimeneteleket engednek meg. Ha Szalamiszról beszél, tegye úgy, mintha a perzsák még győzhetnének
– idézi Huizingát az Években John Lukacs.
Az, hogy egy fekete macska Huizingát citál, furcsa, de nem egy olyan világban, ahol két Győr nevű hely létezik, melyekben a jövő gyökeresen másként alakult. Biztos, hogy csak kettő? – morfondírozott az ágak között egyensúlyozva Szurok. Lehet, hogy sokkal több Győr van ebben multiverzumban, s az egyikben így, a másikban úgy, a harmadikban amúgy zajlott a történelem, attól függően, hogy az emberi akaratok milyen irányba billentették a sorsmérleg nyelvét.
Na, de elég a filozofálásból! – vágta el a gondolatmenetét Szurok, mielőtt az vágná el, hogy kiszippantják belőle a szintetikus tudatot, s visszaváltozik sima macskává. Akinek a fejében viszont Adyváros tetődzsungelében való portyázása során ott vibrál a hiányérzet az eltűnt mondatok, megszökött gondolatok sötéttel egybeolvadó árnyékai után.
