A helyzet ismét fokozódik, ez nem vitás. Minden tolakodó hatalom sarkköve a kultúrharc, mert a nyomuló apparátus és vezére nem bírja a független gondolatokat. Pláne nem a gondolkodókat. Ennek esett áldozatául pár napja a budapesti színészképző intézmény. De jelentős, bár nem lényegi, különbségek vannak a kádári-aczéli és a mostani, NER-es kultúrkampf között.
Cenzornak lenni nem könnyű feladat. Erre születni kell. Egy ország előtt vált ez nyilvánvalóvá a kádári konszolidáció elején, amikor a Magyar Televízió (MTV) műsorra tűzte az amerikai Támadás egy idegen bolygóról című, sokepizódos sci-fi sorozatot. A bemutatót óriási várakozás előzte meg, az első rész 4 (!) millió embert ültetett le a fekete-fehér képcsövek elé.
Ez nem is volt olyan nagy csoda. Alig több, mint tíz évvel vagyunk a levert 56-os forradalom után, már szabadult Darvas Iván, Déry Tibor, vagy a győri eseményekben fontos szerepet játszó újságíró, Bertalan Lajos. lllyés Gyuláról is leszálltak, a hatalom konszolidációja sikeres. A kulturális szféra pártvezére, Aczél György elérkezettnek látta az időt a lazításokra.
A napi pártpropaganda mellett könnyedebb tartalmakat, ezek közlését engedélyezte. Módjával, szűrve és állandóan mérve: ha jelentős volt a nem kívánatos hatás (Mozgó Világ irodalmi folyóirat), akkor tiltottak, bezártak, dobozba raktak.
A tévé kiemelt terület volt, mert naponta milliók nézték. A Szabad Európa Rádión kívül nem létezett független, nem kormányzati hírforrás. Sem internet, sem másik adó. Ha a néző átkapcsolt, maximum Ceausescu, vagy valamelyik „visegrádi sokak" arcképét látta, magasztaló szövegekkel.
Aztán Aczél döntött, a Támadás... főhőse, David Vincent képernyőre kerülhetett. A sorozatra még a szörnyű jelző is hízelgő, annyira pocsék. De akkor miért vették meg? A cenzorok célja kettős volt: bemutatni, hogy milyen „eccerű" gondolkodású emberek élnek a főellenség USÁ-ban, másrészt, annyira erős a szocialista kultúra, hogy az ellenség filmjeit is vetítheti.
Más volt a helyzet a moziknál. Ezt a terepet már nem volt olyan könnyű leuralni, mint a televíziót, a rádiót, vagy a sajtót. Műveltebb cenzorokra volt szükség, nyelveket beszélő, tájékozott kollaboránsokra. Akik az előnyökért – nyugati útlevél, magasabb bérezés, könyvkiadás – elvégezték a piszkos munkát. Rájuk várt a „hanyatló nyugati kultúra" egyes darabjainak bemutatása. Ha rosszul döntöttek, a Kossuth téri vetítőből hamar egy vidéki kultúrházban találták magukat.
A nyugati végeken, Szombathely és Sopron térségben, a hetvenes évek elejére a fiatalok körében általánossá vált az osztrák televízió (ORF) nézése. Főleg szombaton, amikor az éjjeli órákban cowboy filmeket adtak. Az átkapcsolás tömegessé vált, még a Magyar Néphadsereg határszéli laktanyáiban is „lövöldözős nyugati propaganda" folyt, ahogy egy korabeli hangulatjelentés fogalmazott. Ellensúlyozandó, bemutatták A hallgatag ember című, Paul Newman jegyezte filmet.
Az amúgy tisztességes mű – egy, az indiánoknál nevelkedett fehér, Newman a főhős, visszatér az övéihez, ahol elborzad a – akkor még nem így mondták – rasszizmustól. A film ebben a műfajban a filozofikus, vagyis tömegszinten unalmas kategória, miközben a kiéhezett nép egy jó lövöldözős, indiános, skalpos filmre várt. A cenzorok kettős sikert arattak: a kritikus értelmiségnek tetsző, valós tartalmat engedtek át úgy, hogy a tömeg csalódott. Utóbbi véleménye, lám, Amerikában is lehet „unalmas" filmet csinálni...
Aztán eljött az az idő, amikor a „vájtszemű" értelmiségi szórakoztatási igénye összeért a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság elvárásaival. Ezt a mérföldkőt Pokoli toronynak hívták. A valóban látványos és a világpremiertől sem sokkal elmaradó USA katasztrófafilm azt az érzést hozta el a vasfüggönyös társadalomnak, hogy ők is a világ részei. A gőz ismét sikeresen kiengedtetett.
Mit szűrhetnek le mindebből a mai, törekvő cenzoristák? Főleg azt, hogy tanulni, tanulni, tanulni. Az internet korában nem a tartalmak letiltása, átírása, meghamisítása a fő feladat, hanem a nép átnevelése. Hát, nem lesz könnyű.
De a cenzor sorsa már csak ilyen.
