Megosztotta nem mindennapi élményeit lapunkkal a vasi, nemesrempehollósi származású Fülöp Géza, aki most Budapesten él. Aki hazánk lengyelországi nagykövetségén, Varsóban dolgozott kulturális diplomataként. Olyannyira sikeresen, hogy a helyi elit értelmiség egyik kedvence lett. A világhírű filmrendező, Andrzej Wajda például napi szinten látogatta. Írásunk első részében közéleti, írói munkásságáról esik szó.
6 Fülöp Géza a lengyel-magyar kopjafa avatáson
Fülöp Géza ma már nyugdíjas. A mostani, „koronás időket" a családi nyaralóban, kertészkedéssel vészeli át. Mint mondja, gyermekkorát a körmendi járáshoz tartozó Nemesrempehollóson élte meg, népes és dolgos családja körében. Az éles eszű fiatal jól vette az alsóbb iskolákat, majd a fővárosba került, ahol műszaki főiskolán szerzett diplomát.
Karrierje a hetvenes évek elején megtört, mivel a március 15-ei tüntetésen a rendőrség letartóztatta. Baracskára internálták mindenféle jogi eljárás és ítélet nélkül. Évekig megfigyelték, útlevelet nem kapott. Később megnősült, családot alapított, majd a szakmájában helyezkedett el az egyik kerületi önkormányzatnál.
„Kezdjük talán a kályhánál. Az egyik kerületi tanácsnál voltam osztályvezető főmérnök, s mint ilyen értelemszerűen a műszaki osztályt, építési hatóságot vezettem. Ez nem volt kis állás. Hetente a fővárosnál értekeztünk, ahol akkoriban Medveczky Ilona párja, Nagy Richárd volt a kvázi főnököm. Csak halkan és zárójelben jegyzem meg, hogy az előterjesztésemre hagyta jóvá és változtatta meg a főváros a Népköztársaság útját Andrássy útra, a November 7. teret Oktogonra. Ebből könnyű kitalálni, hogy melyik kerületnél dolgoztam.
A nejem pedig külkereskedő volt, s mint olyan, egy jelentős cégnél dolgozott. Egyik nap megyek haza, alig várva, hogy megcirógassam gyermekeim buksiját, amikor a nejem azzal fogadott, hogy a cége Lengyelországban képviseletet nyit és ennek vezetésére, vezérigazgatói megbízatással pályázatot írtak ki. Átsuhant rajtam, ezt meg kell pályázni. A nejem eleinte tiltakozott, majd látta, nincs mit csinálni. Leült és írta, amit diktáltam. Megígértettem vele, hogy be is adja. Néhány hét múlva kiderült: elnyerte a pályázatot. Hát így indult a történet", mondja Fülöp Géza, aki feladta tanácsi állását és a családdal kiköltözött Varsóba.
6 Rövid sor Varsó Óvárosában egy fagyiért...
„Gondoltam, újra lehet születni. A gyermekeimnek meg nagy lehetőség, még egy nyelv. Ez nagyon bejött aztán, ma öt nyelvet beszélnek, magas szinten. Az első félévben családapa voltam, de tanári diplomámat kihasználandó, elkezdtem matekot, fizikát, tanítani. Részben, mert nagyon szerettem, másrészt, mert a diplomaták gyermekei között nem volt nehéz tanítványt találni! Ennek köszönhetően rövid idő múlva a Magyar Nagykövetség Kulturális Intézetének egyik vezetője, helyettes igazgatója lettem. Feladatom volt az intézet gazdasági ügyeit vezetni, kiállításokat rendezni, a különféle rendezvényeket előkészíteni, lebonyolítani.
„A főnököm Pályi András lett, aki ma is nagyon jó barátom. Szerintem a ma élő egyik legjobb, legnagyobb író. Kiderült, hogy a sógora az a Katona Kálmán, későbbi közlekedési miniszter, akit én a kerületi munkáim során kitűnően ismertem. Egyszóval belekerültem egy izgalmas, lüktető világba, nem győztem kapkodni a fejemet. Rövidesen a külföldön dolgozó és élő magyar gyerekeknek kitalált Honismereti Oktatás vezetője, majd a Magyar Kolónia Bizottság elnöke lettem. Ekkor határoztam el, hogy a nagykövetség örve alatt egy igazi szellemi műhelyt hozunk össze munkatársaimmal, mégpedig lengyel elitértelmiségiek bevonásával", idézi fel a nyolcvanas évek izgalmas világát a szakember.
A terv sikerült, a varsói magyar nagykövetség rövid időn belül „ellenzéki fészekké" vált a szocialista táborban.
„Emlékszem, a Kulturális Intézetben volt egy szobácska, lényegében egy spájz. Itt csak magyar italokat tároltunk, de ebből sokat. A követségi, kulturális rendezvényekre innét szállítottunk, de ehhez a szobához csak nekem volt kulcsom. És ez bizony aranyat ért. Akkoriban a lengyeleknél délután egy óráig nem lehetett szeszesitalt vásárolni. Akkora sorok alakultak ki, mint ide Lacháza!
Kitaláltam, hogy az Intézetbe hívom a lengyel művészeket: írókat, költőket, színészeket, rendezőket. És ha már itt vannak, kávéval, teával, pálinkával, borral kínálom őket. Rövid idő után nagyon népszerűek lettünk. Andrzej Wajda szinte napi vendégem lett, ő pedig bevonzotta Mészáros Mártát, Jancsó Miklóst, vagy a Tanú rendezőjét, Bacsó Pétert.
A vége az lett, hogy nálunk adtak egymásnak randevút a lengyel politikai élet szereplői is. A későbbi köztársasági elnöktől, Aleksander Kwasniewskitől Adam Michnikig, a Gazetta Wyborcza főszerkesztőjéig. 1989-től 2004-ig éltünk kint, ami egy rendkívül izgalmas korszaka volt a lengyel belpolitikának".
A műszaki szakemberből kulturális diplomatává lett férfi szerint sokat tanulhatnánk a lengyelektől. Akik összeszorított foggal, de végig csinálták a Balczerovicz-sokkterápiát, amely egyszerre hét Bokros-csomaggal ért fel. Mint mondja, a lengyel nép mentalitása, hazaszeretete erős kitartással párosul. Történelmük, a más, általuk nem nagyon kedvelt nemzetekhez való csapódásuk olyan erős identitástudatot nevelt, fejlesztett ki, amiből ha fele lenne nálunk, már az is jó enne.
„Ha a zöldségesnél magyar paradicsom volt ezerért, s ha közben megjött a lengyel 3 ezerért, akkor visszaadták a magyart és inkább harmad annyit vettek, de lengyelt. És ez mindenre igaz. A vallásosságukat nagyon tiszteltem, mind a két gyermekem ott bérmálkozott, de a templomba járásról hamar leszoktam. A mise után ugyanis a parkolóban egymást fellökték és a lehető legdurvábban közlekedve hagyták el azt.
Ami nekem a legérdekesebbnek tűnt, az a kézcsók, a magázódás. Emlékszem, a lányom tízedik szülinapjára rendezett zsúron jöttek a lengyel legények, sorban. Mindegyik kezet csókolt a kislányomnak. Egyikük, a Jacek, valamiért elfelejtette, már jött is a tasli hátulról. Nekünk az is nagyon szokatlan, hogy az egy munkahelyen évtizedeket egymással ledolgozó nők és férfiak , nagyjából egykorúak, évtizedek után is magázzák egymást."
6 Kovács Orsolya varsói magyar nagykövet (jobbra) is tanítványa volt Fülöp Gézának
Mi volt az, ami leginkább megfogta lengyel létében? Működött a lengyel-magyar „dvá bratanki"?
„A rendszerváltást követően kezdett újból talpra állni a lengyel-magyar dvá bratanki. Megjegyzem, az eredetit Csordás Gábor pécsi orvos-költő műfordította. A szocializmus alatti lengyel sztrájkokat a kelet-európai, benne a magyar sajtó megpróbálta a lehető legsötétebb módon bemutatni. A magyar média nem is merte leírni, kimondani a sztrájk szót, rendszerint munkabeszüntetést emlegettek.
Furcsa, ambivalentikus világ volt ez. Miközben megöleltük egymást és örültünk egymásnak, rögtön eszünkbe jutott, hogy mit írt rólunk, róluk a Népszabadság és minden más sajtótermék. A bevált sztereotípia az volt, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni, inkább sztrájkolnak. Mi, normálisan gondolkodó, a lengyel valóságot közelről látó emberek nem győztünk emiatt szégyenkezni.
Az egy másik kérdés, hogy a szocialista embertípus, az MSZMP tagja előbb elolvasta a magyar Pravdát, meghallgatta a magyar tv-t és csak utána foglalt állást. Ha a fehérre azt mondták neki, hogy piros, akkor nem tudtad meggyőzni az ellenkezőjéről. Mutatis mutandis, a mostani bigott kormánypártiak ugyanígy gondolkodnak! Végül is, megszerettem és a mai napig szeretem a lengyeleket. Kicsit, néha meg nagyon bohémok, tudnak élni. Azt szoktam volt mondani, hogy a lengyelek a szláv – cirill világ előkelői, kékvérűi".
Fülöp Géza nem csak a diplomáciába kóstolt bele. Varsó a keleti rendszerváltások idején kitüntetett szerepet kapott, a nemzetközi sajtó falta az innét érkező híreket. Nem csoda, hogy megkeresték az akkor Gordon István szerkesztette Pesti Hírlaptól. Vállalta a tudósítói szerepet, majd tagja, rövid ideig pedig vezetője lett a Nemzetközi Újságíró Társaságnak. Ebben a minőségében készíthetett interjút az akkor már köztársasági elnök Lech Walesával. Mint mondja, érdekes és tanulságos szakmai történet kerekedett ki belőle.
„A későbbi Béke Nobel-díjas politikusnak több kérdést is föltettem. Bejött neki, hogy lengyelül kérdeztem. Akkor már nagyon jól ment a nyelv. Az interjú is jól sikerült. Kimentem a parkolóba, ekkor csapott le rám egy másik lap tudósítója. Látta, amint kezet fogok Walesával, aki az autójához megy és elhajt. A kolléga megszólított és kérte, segítsek, mert neki is kell egy anyag az elnöktől. Jó, mondtam és oda adtam a kazettát. Na, másnap látom ám a szalagcímet, hogy: Tea kettesben! Exklúziv interjú Lech Walesával. Még jó, hogy a kazettát azért visszaadta.
Jaruzelskivel, a volt katonai elnökkel is gyakran találkoztam. Amikor meglátott, mindig odajött hozzám. Megveregette a vállamat és azt mondta: Szervusz, magyar. Amikor megjelent a Stan wojeny-dlaczego? – Szükség-állapot, miért? című könyve, az elsők között dedikálta nekem. Aztán már itthon, elmeséltem két kollégának azt a bizonyos, 1973 március 15-ei kalandomat. Nagy érdeklődéssel hallgatták, majd rábeszéltek: ezt meg kell írnod! Így született meg az Egy hónap sitt című könyvem.
Aminek több érdekessége is akadt. A legelső, hogy a kész művet egyetlen kattintással eltüntettem a számítógépről, csupán három napom maradt az újraírásra.
Nem maradt idő a cizellálásra, de talán jobb is így.
A könyv irodalomtörténeti érdekessége, hogy a 2. világháború után ez volt az első magyar nyelven megjelent mű Lengyelországban. Korábban a hasonló nem volt ritka. Az is kuriózuma, hogy az utószót könyvemhez az a Kovács István írta, aki nemcsak kitűnő író, költő, történész, polonista, hanem később Krakkó főkonzulja és a város díszpolgára. Lánya, Orsolya, aki a tanítványom volt, ma hazánk nagykövete Varsóban.
6
A könyvnek nagy visszhangja lett, mert a szocializmus egyik lenyomatát látták benne. Az 1973-as március 15-ét követő retorziókat írtam meg, amelyek célja a megfélemlítés, az akkori vezető értelmiség megregulázása volt. Nemrég másodszor is kiadták, azzal az indokkal, hogy ez ma is aktuális".
