75 éve, 1947. augusztus 31-én zajlott le az a választás, amely a kékcédulás szóval jelzős szerkezetté bővülve a választási csalás szinonímájává vált hazánkban. De korántsem ez volt az első voksolás a magyar történelemben, ahol a hatalmon lévő, vagy hatalomra törő párt, illetve politikus visszaélésekkel, a szavazás illegitim befolyásolásával próbált hatalmon maradni - vagy hatalomra jutni. Ergo bőven voltak a dolognak előzményei, illetve hagyományai.
Tekintsük át ezeket, aztán eláruljuk, mi is volt az a kék cédula?
Az 1945 előtti politikai rendszer, a Horthy-korszak választási rendszerét mind a kortársak, mind a történészek részéről számos kritika érte e tekintetben. Ezeken a választásokon a szavazás (az 1920-as elsőt, illetve az 1939-es utolsót leszámítva) a szavazásra jogosultak csaknem 80 százaléka esetén nem volt titkos, a polgároknak nyíltan kellett szavazniuk, ami (különösen vidéken, a kistelepüléseken) számos választót megfélemlíthetett, elrettenthetett attól, hogy az évek múltával egyre inkább leválthatatlannak tűnő, 1944-ig hatalmon lévő kormánypárt ellen voksoljon. Kizárólag Budapesten és a törvényhatósági jogú városokban (Szeged, Debrecen, Miskolc, stb.) volt titkos a szavazás.
Amellett az 1922-től érvényben lévő választójogi rendelkezések mintegy 750 ezer, korábban választójoggal rendelkező szavazót (köztük 550 ezer nőt) megfosztottak a választási részvétel lehetőségétől. A harmincas évek közepén, Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején pedig már nemcsak a szavazás, de a csalás is nyíltan zajlott. Mint a korszakkal foglalkozó történész, Gergely Jenő, a fentebbi adatok tekintetében is hivatkozott kötetben (20. századi magyar történelem. Korona Kiadó, 1997.) megállapítja:
„Az 1935-ös választások a politikai közélet eldurvulását, a gátlástalan csalás és erőszak előtérbe nyomulását mutatták. A legkirívóbb volt az a terror, amit a korábbi pályatárssal, Bajcsy-Zsilinszky Endrével szemben alkalmaztak Tarpán. Endrődön pedig a kisgazdapárti választási gyűlésén a felforrósodott tömeghangulattól megrettent csendőrök belelőttek a tömegbe, a helyszínen hét halott maradt."
Mivel csendőrterrorral és csalással akadályozták meg Bajcsy-Zsilinszky képviselővé választását a tarpai választókerületben, ő emiatti tiltakozásul lemondott vitézi rangjáról. „A kormánypárt 171 mandátumával megerősödve került ki a küzdelemből. Az eredmény kialakításában a szokásos választási csalások és kormányprivilégiumok felhasználása – az ellenzék ajánlási íveinek visszautasítása, a választók közvetlen befolyásolása,
a hatalmas kampánypénzek, a rádiónak, mint propagandaeszköznek a monopolizálása
– jelentős szerepet játszott. Az ellenzék szinte minden árnyalata egyetértett abban, hogy ezen a választáson történt a legtöbb törvénysértés és csalás. A legdurvább eset Tarpán történt, ahol Gömbös a hozzá csatlakozni nem akaró Bajcsy-Zsilinszky Endre ellenében olyan személyt választatott meg képviselőnek, akiről utóbb kiderült, hogy
nemcsak a neve hamis, hanem még választójoggal sem lett volna szabad rendelkeznie.
Minden addiginál nagyobb számban, összesen 38 mandátumot támadtak meg petícióval, s ebből 17-nél a Közigazgatási Bíróság az eredményt megsemmisítette”
– írják a Magyarország a XX. században című kötetben.
Gömbös (vagy ahogy becézték: Gömbölini) Mussolinival - a durva csalástól sem riadt vissza.Fotó: Wikipédia
1939-ben már titkos volt a szavazás, de a kormány újabb 300 ezer szavazót fosztott meg választójogától, valamint a visszacsatolt területeken (Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély, Délvidék) nem is tartottak választást, hanem behívásos alapon ültettek képviselőket a törvényhozásba, akik szinte mind a kormányt támogatták. Vagyis az eleve több ponton korlátozott demokratikus jogokat tovább csorbították. Tehát csalások, visszaélések, jogszűkítő korlátozások bőven előfordultak a kékcédulás választás előtt is.
De mégis ez a szavazás vált a leghírhedtebbé.
Talán azért is, mert a rendszerváltásig az 1945. november 4-én, vagyis a háború vége után fél évvel tartott választásokat tekinthetjük a magyar történelem addigi legszabadabb szavazói akaratnyilvánításának. Az 1944. december 21-én Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlés, illetve Ideiglenes Kormány helyére ekkor választhatott a lakosság demokratikus legitimációval rendelkező testületeket. Az akkor mindenki, így a II. világháborúban győztes nagyhatalmak, tehát a Magyarországot megszálló Szovjetunió által is jogszerűnek elismert választáson a Kisgazdapárt elsöprő, 57 százalékos győzelmet aratott, míg a Rákosi Mátyás vezette kommunisták mindössze 17 százalékot kaptak.
Az abszolút többség birtokában a kisgazdák egyedül is kormányozhattak volna, de szovjet nyomásra nagykoalíciós kormány alakult, melybe nemcsak a kommunistákat, de a szociáldemokratákat és a Nemzeti Parasztpártot is bevették. A későbbi események szempontjából perdöntő jelentősége lett, hogy a Magyar Kommunista Párt kapta meg a Belügyminisztériumot, tehát a rendőrség és a titkosszolgálat, az Államvédelmi Osztály (ÁVO, később ÁVH) fölötti irányítást.
A kommunisták és az őket támogató Szovjetunió célja kezdettől az volt, hogy a többi párttal leszámoljon, vezetőiket kiszorítsa a hatalomból, a rivális szervezetekbe beépüljön, azokat bedarálja, beolvassza, leszalámizza. (Innen a szalámitaktika kifejezés.)
Rákosi Mátyás, a szalámitaktika atyja.Fotó: Wikipédia
Alig több, mint egy év telt el el, a kommunista irányítású titkosszolgálat leleplezett egy állítólagos köztársaság-ellenes összeesküvést. A hamis, kikényszerített vallomásokon alapuló koncepciós ügybe a Kisgazdapárt vezetőit is belekeverték. Kovács Bélát, a párt főtitkárát 1947 februárjában letartóztatták és a Szovjetunióba hircolták, Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnököt pedig 1947 májusában lemondásra, illetve emigrációba kényszerítették. Utóda a szintén kisgazda, de a kommunistákkal szemben sokkal engedékenyebb Dinnyés Lajos korábbi honvédelmi miniszter lett.
Új választást írtak ki, egy új, a kommunisták által kidolgozott választójogi törvény alapján. Rákosi és elvtársai ugyanis meg voltak győződve arról, hogy „a párt választási kudarcának egyik oka maga a demokratikus – „túlságosan demokratikus” korábbi választási törvény
– említette a Szerencsés Károly a Kékcédulás hadművelet (Választások Magyarországon 1947) című kötetében.
Ennek jegyében módosították úgy a jogszabályokat, hogy
az a győztes pártot, illetve pártkoalíciót aránytalanul túljutalmazza.(Honnan is ismerős ez annyira a közelmúltból?)
Így amennyiben a választási szövetségre lépett pártok elérik a szavazatok 60 %-át, úgy az országos listán megválasztható képviselői helyek 80%-ára, ha a 75 százalékát, úgy 100%-ára tarthatnak igényt. Így az MKP és szövetségesei 60% fölött 60 mandátumból 48-at kaptak volna, „és csak a fennmaradó 12 mandátumon osztozhat arányosan az összes párt. Az eredményből kifolyólag e 12 mandátum többségét is a koalíciós pártok kapják.”
Ráadásul a törvénymódosítás túljutalmazó része csak a kormánypártokra vonatkozott, az ekkoriban alakult, a kommunistákkal koalícióra lépni nem kívánó ellenzéki pártokra (Magyar Radikális Párt, Polgári Demokrata Párt, Demokrata Néppárt) nem. Vagyis a hatalmon lévőkre szabták a paragrafust, az ellenzéket kizárva a választási szövetség előnyeiből, úgy hozva a jogszabályt, hogy az csak az 1945-ben alakult pártokra vonatkozzon. Emellett az 1945 után alakult pártoktól ajánlásokat is követeltek a jelöléshez. (1945-ben ilyen nem volt.)
Amellett a Horthy-korszakhoz hasonlóan rengeteg választópolgárt megfosztottak a szavazástól. Ahogy az 1939-es választáson nem szavazhattak a felvidéki magyarok (és más nemzetiségű ott élők), úgy 1947-ben is kizárták a választásból a Csehszlovákiából kitelepített magyarokat. De a nyugati országokban tartózkodó, illetve onnan aztán hazatérő állampolgárokat, és a magyarországi svábokat is.
Szintén ekkor vezették be a csalásra lehetőséget adó kék cédulát. Ami lényegében egy, a választási névjegyzék alapján készült kivonattal történő igazolás volt arról, hogy az adott választópolgár nem a lakcíme szerinti választókerületben, hanem máshol szavaz. Ennek célja az lett volna, hogy a lakóhelyükön kívül tartózkodók is akadály nélkül leszavazhassanak. Csakhogy a kommunista aktivisták hamis névjegyzékkivonatokkal többször, vagy akár sokszor is leszavazhattak különböző választókerületekben az 1947. augusztus 31-én tartott választáson.
Kékcédula: kicsit megsárgult, le is buktunk vele, de a mienk...Fotó: Parlament.hu
„A „kék cédulás hadművelet” összehangolt tevékenységet igényelt. Szükség volt hamis névjegyzékkivonatokra – összesen mintegy félmillió ilyen igazolványt nyomtattak – ;a lakcímet igazoló bejelentőlapra, pecsétre, aktivisták ezreinek kiképzésére, szállítására. A Választási Bizottságok elnökeinek kioktatására, a rendőrség Államvédelmi Osztályának szemet hunyó együttműködésére”
– emlékeztet fentebb már idézett kötetében Szerencsés Károly, hozzátéve:
„A hamisítást megkönnyítette, hogy a „kék cédula” alapanyaga a legegyszerűbb, könnyen hozzáférhető papír volt, s a nyomdatechnikai előállítás sem igényelt különösebb szakértelmet.”
A csaló pártaktivisták jó néhány esetben lebuktak, de a rendőrség futni hagyta őket. Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter utasította az ügyészséget, vizsgálják ki a gyanús eseteket, Rajk László kommunista belügyminiszter viszont arra utasította a rendőri vezetőket, hogy „...az ügyészeket ne engedjék be a választási helyiségekbe, s ha ezt mégis megtették volna, utasítsák ki onnan őket. Rajk – a főkapitányokkal együttműködve – azt is megakadályozta, hogy a már lefogott visszaélőket kihallgassák, ellenük a büntetőeljárást megindítsák”
– írja Szerencsés Károly.
Már akkor is a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb rétegekkel fordult elő leginkább, hogy csoportosan vitték őket szavazni, és
azt is megmondták nekik, kire voksoljanak.
Alsószentmártonban például „a cigányság (a cigánybíró vezetésével) együtt vonult be szavazni, és a szavazataikat egységesen, közös kitanítás mellett adták le.”
Bár felelősségre vonás nem történt, a tömeges választási csalást nem lehetett eltitkolni. Még maga Péter Gábor rendőr vezérőrnagy, az ÁVH vezetője is elismerte jelentésében, hogy 62 ezer 981 ilyen szavazatot adtak le. (A valós szám a kutatók szerint ennél magasabb, akár ennek többszöröse is lehet.) A kommunista párt azonban így is csak a szavazatok valamivel több mint 22 százalékát tudta begyűjteni, vagyis egyedül nem, csak koalícióban tudott kormányban maradni.
És abszolút többséget pedig ez a koalíció is csak úgy tudott szerezni, hogy a 670 ezer szavazatot, a voksok több mint 13 százalékát kapó Magyar Függetlenségi Párt mandátumait koholt vádakra (ajánláshamisítás, amiről az ÁVO által hozott 181 tanú közül 134 a bíróságon visszavonta korábbi vallomását) hivatkozva megfosztották mandátumától.
A következő, 1949-es választásokon már nem volt szükség csalásra, mivel akorra már az MKP-val (a szocdemek beolvasztása után: MDP-vel) koalícióban kormányzó pártokat is bedarálták, valamint a Népfrontba olvasztották, így csak egy listára, illetve jelöltre lehetett szavazni a pártállami diktatúra 1990-es vértelen leváltásáig. A Horthy-, és Rákosi-korszak fenti tapasztalatai miatt a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben újra és újra felmerült a választási csalás gyanúja.
Kérdés, mit tartunk egyáltalán választási csalásnak?
A köznyelv ezen alapvetően a voksok (szavazólapok), illetve a szavazást lehetővé tévő igazolások, okmányok hamisítását érti. Pedig ez a nyílt, durva csalási forma (ami a kékcédulás választásnak is a lényegét adta) valószínűleg ritkábban fordul elő, sokkal gyakoribbak a puha, nehezebben tetten érhető, utólag sokszor bizonyíthatatlan (legális vagy szürkezónás kiskapuk, joghézagok, célzatos, személyre vagy pártra szabott törvénykezés révén megvalósuló) visszaélések.
Ilyen a láncszavazás, illetve a voksturizmus. Előbbit pont egy, a 2022-es választások előtt hozott jogszabályváltozás tette nevetségesen egyszerűvé.
A kormány két tagja - Varga Judit és Semjén Zsolt - olyan módosítást nyújtottak be, hogy: „Nem sérti a szavazás titkosságát, ha a választópolgár a szavazólapról magáncélra képfelvételt készít.” Innentől a saját szavazólap lefotózását bármilyen valós aggály nélkül kérhetjük a beosztottaktól, hogy ellenőrizni lehessen a lojalitását. Már ki sem kell hozatni velük megmutatni
– jegyezte meg 2020 novemberi cikkünk.
Elcsalhatják-e a 2022-es választást?
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk! A ciklus vége felé közeledvén időről időre felmerül a kérdés: mi van, ha elcsalják a választásokat? Egyre többször merül fel a gyanú a korábbi választások idején történt visszaélések, bűncselekmények ügyében folyó eljárások, valamint a választási törvényben történt (sokak szerint rosszhiszemű) módosítások apropóján, hogy 2022-ben szervezett csalásra készülnek a hatalmon lévők.
Hasonló trükkös megoldás a voksturizmus. A Fidesz-kormány vezette be a magyar állampolgársággal rendelkező határon túli magyarok szavazati jogát. Így abban semmi törvénytelen nincs, hogy ők külföldön, levélszavazatban adják le voksukat. Viszont ők csak listára szavazhatnak, belföldi lakcím híján egyéni jelöltekre nem.
A visszaélés lényege, hogy a szomszédos országok kettős állampolgárait tömegesen bejelentik határmenti települések ingatlanaiba, így úgy szavazhatnak képviselőjelöltekre, hogy életvitelszerűen, de facto nem laknak ott. Mint történt például 2018-as választásokon is. Mind a láncszavazás, mind a voksturizmus esetében a jelenlegi kormánypárt hozott létre a legutóbbi választás előtt olyan jogszabályi környezetet, amely megteremtette és/vagy megkönnyítette ezen csalásformák végrehajtását.
El kell ismerni, hogy a Fidesz 2022-es győzelmét nem valamiféle olyan nyílt csalás tette lehetővé, mint a kékcédulás választás. Mint egy, a szavazás után született elemzés is megállapítja, az idei választásokon „...alig születtek jogi formát öltő kifogások. Ettől még csúcsra járatva működött a választóknak a hatóságok által évtizedek óta tétlenül szemlélt, szervezett utaztatása” Vagyis, ami 1947-ben az alsószentmártoni romákkal megesett (lásd fent), újra és újra megtörténik. Valószínűleg igaza van a TASZ-nak, amikor azt diagnosztizálja:
„Tömeges csalások és visszaélések valóban léteznek a szavazás napján, de ezek döntően nem a szavazóhelyiségben történnek. A választást nem a szavazókörökben vagy a szavazatok összeszámolásakor csalják el, sokkal fontosabb figyelembe venni a rendszerszintű kiszolgáltatottságot, amely a legszegényebb települések szavazóira jellemző.”
Vagyis a csalás sokkal közvetettebbé, rafináltabbá, bizonyíthatatlanabbá (illetve nehezen bizonyíthatóbbá), trükkösebbé vált.
Rákosi Mátyás büszke lenne.
Címlapkép: parlament.hu/Bencze-Kovács György
