Ez egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk!
Április 3-án vasárnap este rendkívüli esetnek lehettünk szemtanúi. Nem, nem arra gondolok, hogy a Fidesz egymás után zsinórban a negyedik győzelmét aratta, mert pártfoglalástól és vágyálmoktól függetlenül, józan paraszti ésszel bizony előre meg lehetett jósolni az eredményt. Nem, nem arra gondolok, hogy idő előtt kiürült a Városliget az Egységben Magyarországért eredményváróján és „Csak felfelé!" feliratú plakátok százai landoltak kukában, miután a reményvesztett szavazók szanaszét szórták, majd lábbal taposták őket a téren. Nem, nem arra gondolok, hogy Orbán beszéde után a kormánytagok elénekelték a Kossuth-nótát a színpadon – ez mára már hagyomány, akárcsak a kétharmados többség. Arra gondolok, hogy az elmúlt évek tanulsága, a számtalan hiábavaló próbálkozás és kudarc, a befektetett munka és minden hozzáfűzött remény ellenére
az ellenzéki összefogás megmutatta valódi arcát.
Fotó: Márki-Zay Péter Facebook
A választási eredmények után Márki-Zay Péter, az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje egyedül állt színpadra. Pontosabban nem egyedül: családja jelenlétében fejezte ki háláját a szavazók felé, utána pedig Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere és Donáth Anna, a Momentum elnöke is megtartotta beszédét, kitartásra és összefogásra buzdítva az embereket. Az azonban mindenki számára világos, hogy az ellenzéki összefogás nem csupán Márki-Zay Péter családjából és Karácsony Gergelyből, illetve Donáth Annából áll.
Miközben nyugodtan kijelenthetjük, hogy Márki-Zay Péter két politikustársa kivételével magára maradt az ellenzék 2010 óta legnagyobb vereségének számító estéjén, Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke többek között azzal indokolta az eredményt, hogy „a közös hajót" nem a „legjobb kapitányra" bízták, Jakab Péter, a Jobbik elnöke pedig szó szerint úgy fogalmazott, hogy „Márki-Zay Péter megbuktatta az ellenzéket".
Már az ellenzéki előválasztás körülményeit sem nevezhetnénk zökkenőmentesnek: lemondás, visszalépés, egymásra mutogatás, majd a nyögvenyelős, félmosollyal tarkított „egyesülés" révén végül létrejött a korábban még soha nem látott koalíció, amely az elmúlt hónapokban kisebb-nagyobb sikerrel elhitette az ország egy (kisebb) részével, hogy 2022-ben változás fog történni. Az ígért változás azonban elmaradt, de erről nem egy ember tehet, hanem a kollektív ellenzéki arculat és hozzáállás – vagy inkább annak hiánya. Ha viszont mindenáron egy embert szeretnénk felelőssé tenni, akkor őt nem Márki-Zay Péternek, hanem Gyurcsány Ferencnek hívják.
Tizenkét év után ugyanott vagyunk: Gyurcsány és Orbán országában
Hadd kezdjem azzal, hogy elmagyarázom a címet, mivel nem szeretném, hogy clickbaitnek tűnjön a dolog. A harmadik Magyar Köztársaság akkor ért véget, amikor az őszödi beszéd nyilvánosságra került, és Gyurcsány Ferenc akkori szocialista miniszterelnök nem mondott le.
A lényeg azonban az, hogy a nyögvenyelős, félmosollyal tarkított „egyesülés" április 3-án megszűnt létezni. Ennek okait kereshetnénk az átlag magyar (nem pesti értelmiségi) szavazókat célzó program teljes hiányában, a megosztó kijelentésekben és az ország 60 (vagy inkább 70) százalékát sértegető nyilatkozatokban, az összefogás mögött feszülő, az ellenzéki szavazók számára is érzékelhető konfrontációkban, és még sorolhatnám, mindhiába.
Ami viszont nyilvánvaló, hogy az összefogás ismét nem a közös, hanem az egyéni célokat helyezte előtérbe, ezzel pedig saját szövetségét buktatta meg, a Fidesztől függetlenül.
Márki-Zay Péter egyedül állt a színpadon. Ha fenn akarták volna tartani a látszatot, hogy márpedig az összefogás működik és összetart, a bukástól függetlenül, akkor az összes párt vezetőjének, aki indult a szeptemberi előválasztáson, ott kellett volna állnia a közös miniszterelnök-jelölt mögött a Városligetben. Ez azonban csak Karácsony Gergelynek és Donáth Annának jutott eszébe, gerincességért nekik jár a taps.
Donáth Anna: Nem szabad most egy-egy bűnbakot keresnünk
Eltűnt legalább 800 ezer ellenzéki szavazó, mondta a Momentum elnöke.
Ez lenne az az összefogás, amire egyáltalán alapozhatott volna az ellenzék, de amíg a végső, legkritikusabb pillanatban magára hagynak egy közös miniszterelnök-jelöltet, sőt mi több, rögtön megvádolják és ujjal mutogatnak rá, hogy ő tehet egy újabb kétharmadról, vigye csak el az egész brancs helyett a balhét, addig itt nemhogy 4 év, de 40 év múlva sem lesz kormányváltás.
Az viszont kijelenthető - és április 3. minden kétséget kizáróan bebizonyította -, hogy az Orbán-rendszert jelen állapotok szerint demokratikus módon nem lehet leváltani.
A kormánypárt 2021 őszén hátradőlt, és röhögve végignézte, ahogy az előválasztás alatt az ellenzék szép lassan politikai öngyilkosságot követ el, majd egymással karöltve táncot jár a hantokon. Ez a tánc pedig most fél év után véget ért, Gyurcsány pedig kaján vigyorral mutogat Márki-Zayra (aki a saját választókerületében is alulmaradt Lázár Jánossal szemben), majd ahelyett, hogy lemondana a politikai pályáról, megkímélve a nemzetet egy újabb évtizednyi gyurcsányozástól, ugyanúgy besétál a parlamentbe és felveszi a milliós fizetését. Magyarán nem történt változás, azon kívül, hogy a Mi Hazánk sikerét leszámítva összeomlott az ellenzék, amit talán jobb is lenne ebben a formában elfelejteni. Mert amíg a saját felelősség elismerését a másik okolása, a felvállalt szövetséghez való ragaszkodást a hátbaszúrás váltja fel, addig az ellenzék sem lesz különb a Fidesznél – és Magyarországnak sincs szüksége rá.
