Hadd kezdjem azzal, hogy elmagyarázom a címet, mivel nem szeretném, hogy clickbaitnek tűnjön a dolog. A harmadik Magyar Köztársaság akkor ért véget, amikor az őszödi beszéd nyilvánosságra került, és Gyurcsány Ferenc akkori szocialista miniszterelnök nem mondott le.
Bár a rendszerváltás utáni másfél évtized sem volt zökkenőmentes – gondoljunk csak a kommunista hatalomátmentésre és az ügynökakták ügyére –,
mégis ez volt az a pont, amikor világos lett, hogy ez egy következmények nélküli ország.
Amíg Gyurcsány politizál, addig mutogathat rá Orbán Viktor és a Fidesz: hiába hazudnak folyékonyan, hiába húzzák meg a leghajmeresztőbb dolgokat, örökre igaz marad, hogy Gyurcsány Ferenc nem mondott le. Addig ez Gyurcsány és Orbán országa, és ez a Fidesznek is így tetszik.
Gyurcsányra még visszatérünk. De előbb…
Az összefogással ismét sikeresen átmentette magát a budapesti elit
2018-ban, a választás előtt arról írtam: valójában nem az a kérdés, hogy nyer-e, illetve mennyivel nyer a Fidesz, hanem az, hogy az ellenzéki oldalon történik-e valami döntő változás. 2018-ban, amikor utolsó pillanatos visszalépések voltak, nem történt ilyen: pontosan ugyanazok a pártok, nagyjából ugyanazok az emberek jutottak be a parlamentbe, mint 2014-ben és 2010-ben.
2018-ban nem jutott be a Momentum, nem esett ki az MSZP vagy az LMP, nem erősödött meg kellőképpen az első profilváltásán átesett Jobbik.
2022 nagy kérdése az volt, hogy a minden téren – média, pénz, technika – iszonyatos Fidesz-túlerővel szemben elég-e a győzelemhez, vagy legalábbis a Fidesz megszorongatásához az, ha a választástechnikai fronton kiegyenlítődnek az erőviszonyok, azaz az ellenzék kis-közepes pártjai egy közös jelöltet indítanak minden körzetben, és közös listát állítanak.
Mint kiderült: nem volt elég. Arra volt ez elég, hogy nagyjából ugyanazok az emberek ismét parlamenti mandátumhoz jussanak, akik négy, nyolc és tizenkét éve.
Ezért dolgoztak például a lelkes aktivisták is, szegények. Újabb négy évre túlélhet a körúton túl gyakorlatilag értelmezhetetlen Párbeszéd és az élőhalott LMP, ismét nem mondhatunk búcsút az egy-két kivételt leszámítva nagyjából teljesen kifulladt MSZP-nek, és sikerült a 2018-ban milliós tábort felmutató Jobbikot, illetve az energikusan induló Momentumot is behúzni ebbe a körbe úgy, hogy már őket sem lehet nagyon megkülönböztetni a többi párttól.
(Nem fogok úgy tenni, mintha az ellenzékhez közelebb eső oldalon az elmúlt években nem kritizálták volna sokan éppen ebből az irányból az összefogás intézményét akár nyilvánosan, akár csak baráti vagy kevésbé baráti beszélgetésekben. Én is szkeptikus voltam, mások ennek rendszeresen hangot is adtak.)
Ahogy azt írtam is: az előválasztás első sorban a pártok számára volt terápia, ráadásul olyan terápia, amit ‘14 és ‘18 után nem lehetett nem megpróbálni. Nem jött be: a számokból egyelőre az látszik, hogy a feltehetően a Jobbik milliós táborának egy jelentős része a Mi Hazánkhoz, esetleg a Fideszhez vándorolt, vagy egyszerűen otthon maradt.
Mindez egy irányba mutat. A valódi probléma a Fidesz elképesztő, legyűrhetetlen – ugyanitt: tisztességtelenül megszerzett, fenntartott – anyagi erőfölénye mellett nem csupán választástechnikai: arról is szól, hogy – még kérem, ne nevessünk –
el kéne tudni mesélni egy másik történetet az embereknek, és – most lehet majd nevetni – le kéne menni vidékre építkezni.
Azért merek ilyen közhelyeket puffogtatni ismét, mert én itt vagyok vidéken, látom az ügyeket, és pontosan látom, hogy mi az, amit az ellenzék nem csinál meg itt: Győrben, ami még mindig egy százharmincpárezres nagyváros, és nem egy falu. Én megírogatom a sztorik egy részét, de egy újság az egy újság, nem pedig egy politikai párt vagy mozgalom. Nekem nem tisztem ebből politikai narratívát építeni.
Szóval az ellenzék múmiái megnyerték Budapestet, mert Budapesten nem esett szét annyira a pártok szervezete, mint mindenhol máshol. Ahogy Jámbor András, frissen mandátumot szerző ellenzéki képviselő, egykori újságíró kolléga mondta: el kell kezdeni politizálni olyan módon, ami nemcsak arról szól, hogy az ATV-be bemegyünk.
Egyedül Gyurcsány tanulta meg az orbáni leckét, de elérte a határát
A vasárnap este tanulsága nagyon sok szempontból szomorú az ország jövője szempontjából. Az egyik ilyen pont, hogy az ellenzék számára egyetlen logikus következtetés van:
nincs helye a naivitásnak, a tisztességre, demokratikus értékekre apellálásnak abban az országban, ahol a narratívát ezer propagandacsatornán a Fidesz úgy alakítja, ahogy akarja.
A korrupció nem érdekli az embereket, a másik is lopott és lopni fog, mondják; a külpolitika nem érdekli az embereket, hiszen az M1-en megmondták, hogy a Nyugat hanyatlik, Orbán egy csavaros eszű betyár, Ukrajna pedig saját magát bombázza.
Meg kellene tehát ennek csinálni az ellenzéki verzióját? Meg lehet? Meg kellett volna talán csinálni 4, 8, 12 évvel ezelőtt?
A szabad sajtó ugyanis – szajkózzon bármit is akármelyik fideszes politikus – épp ezen a választáson bizonyította be, hogy szabad és független. Bár kritizáltam a szabad magyar sajtót szakmai szempontból bizonyos aspektusok miatt – és kritizálhatnám ismét abból a szempontból, hogy mennyit ér a budapesti sajtó vidéken –, az biztos, hogy a független lapok nem zártak össze az ellenzéki összefogás és MZP mögött, hanem továbbra is újságként működtek. Pedig minden okuk meglett volna rá, hogy összezárjanak: a következő négy évben bizonyára újabb lapok einstandolása, bezárása, szétverése lesz napirenden a putyini kotta szerint.
Szóval narratíva, üzenetek és saját sajtó. Ha mindezt végiggondoljuk, van azért egy következtetés. A következő sorokat nem ajánlásként, hanem egyszerű elemzésként írom. 2,8 millió emberrel így vagy úgy, de elhiteti a Fidesz, hogy a fű kék, az ég zöld, és minden szuperjó, a magyarok a legnagyobb arcok a világban, és ha egyszer nem ők lesznek, akkor mindenféle dologtól nagyon félni kell.
Úgy tűnik, ha az ellenzék nyerni akar ebben az országban, akkor ki kell találni a nagyon egyszerű, főleg az emberek pénztárcáját célzó üzeneteket; ki kéne találni azt is, hogy milyen témával kapcsolatban lehet félelmet, esetleg gyűlöletet kelteni az emberekben.
Az egyetlen politikus és párt, aki és ami ezt már felismerte, az a Demokratikus Koalíció és Gyurcsány Ferenc: az ellenzék legerősebb politikai alakulata. Nem véletlenül. Ők valószínűleg Gyurcsánnyal nem lesznek a Fidesz váltópártja, hiszen lásd fent: Gyurcsány örökké betonsúly lesz bármilyen politikai alakulat lábán. De a módszer megvan, a know-how-t elkezdték ott kiépíteni.
Iszonyat szarul hangzik ez, de a Fidesznek ez működik; még Szeretetország sem tudta csak felfelé menve legyőzni ezt.
Mit lehet tenni?
Összegezve a fentieket:
ha valaki nem szimpatizál a jelenlegi rendszerrel, az ellenzéki pártrendszert, mint lehetséges megoldást, végleg el kell engednie, mint reménye tárgyát.
Egyszerűen ebben az autoriter áldemokráciában – ami mintha Magyarország természetes államformája lenne, lásd Tisza, Horthy, Kádár – nincs értelme ennek, vagy ha mégis van – tehát az ellenzék eltanulja a Fidesz módszereit –, akkor meg azért nincs, mert ismét nem lépnénk előre semennyit. Az ugyanúgy rombolás lenne, mint a Fidesz elmúlt 12 éve volt.
Aki nem ebben az országban – Gyurcsány és Orbán országában – akar élni, de nem akar elköltözni nyugatra, annak neki kell állnia saját környezetében újraépíteni a civil társadalmat és a helyi szabad sajtót. Hosszú munka lesz, dupla ellenszélben, jó eséllyel forrás nélkül, a siker legkisebb reményével – de szerintem nem lehet mást csinálni.
