A retro igazából soha nem megy ki a divatból.
S ez nemcsak azt jelenti, hogy (mint Alfred Bester novellája, a Hobson választása is rámutat) az emberek jelentős része más korba vágyik, mint amiben él.
Hanem azt is, hogy visszanézve a legszörnyűbb kor is megszépül, pusztán abból a ténytől, hogy akkor voltunk fiatalok, oda estek a gyermekéveink.
Több volt nemcsak a hajszálunk, de az illúziónk is.
A Kádár-rendszerre is igaz persze, hogy jobb érzés a jelenből rátekinteni, mint annak idején benne lenni.
A budapesti Retró Élményközpontba belépve megszólal bennem a totalitárius rezsimek iránti nosztalgiában meglévő kettős mérce ellen berzenkedő liberális értelmiségi, hogy bezzeg a náci korszakkal összefüggésben nem lehetne közfelháborodás nélkül a nosztalgiaélményre alapozó, s kicsit megretusált horogkereszttel reklámozott tárlatot nyitni.
Fotó: Papp László Tamás
Ahol belül (képzeljük el) szintén feltűnne a már csonkítatlan náci önkényuralmi jelkép, úgy, mint itt a vörös csillag.
Fotó: Papp László Tamás
S ahol névre szóló Hitlerjugend-emléklapot nyomtathat magának a látogató, úgy, ahogy ez a pajtás is tette annak kommunista megfelelőjével.
Micsoda dolog lenne ez, ugyebár?
Utána azonban rögtön feleselni kezd ezzel a hanggal a szintén bennem lévő elvetélt, félkészen maradt, befejezetlen történész, aki mégis öt évig ezt tanulta a bölcsészkaron. (S aki egyébként nem híve annak, hogy akár a diktatúrák jelképeit bármilyen indokkal rendőrileg tiltsák, cenzúrázzák.)
Nem pusztán azért van ez a különbség a kétfajta nosztalgia között, mert a kommunistákkal ab ovo elnézőbbek lennénk.
Fotó: Papp László Tamás
Történelmi tény, hogy a kommunista rendszerek szinte mindenütt, Oroszországtól Kínán és Afganisztánon át Vietnamig, Kubától Nicaraguáig (vagy épp térségünkig, hazánkig) háborús, polgárháborús viszonyok közepette, puccsal, terrorral, kivégzésekkel és/vagy megszálló csapatokkal, KGB-s tanácsadókkal jöttek létre. A fegyver csövéből jött a legitimációjuk.
Fotó: Papp László Tamás
Utána viszont néhány év, pár évtized (százezernyi, milliónyi, több helyen tízmilliónyi áldozat) után a keményen diktatórikus rendszerek fokozatosan puhulni kezdtek.
S a legtöbb helyen békésen szenderültek jobblétre, a megszállók kivonultak, az állampártok feloszlottak, többé-kevésbé vértelenül adva át a politikai hatalmat. De még ahol fennmaradt a rezsim, zömmel ott is reformok által, finomabb módszerekkel üzemel, mint az '50-es években.
Fotó: Papp László Tamás
Az olasz fasizmus, a hitleri nácizmus épp fordítva. Nem voltak megszálló csapatok, ahogy nyílt polgárháború sem.
Gyanús módon, erőszakosan, riválisaikat bebörtönözve, elüldözve, faji és/vagy politikai alapon emigrációba kényszerítve, koncentrációs táborokba zárva, időnként meggyilkolva, a bűnbaknak kikáltott csoportokat kifosztva, diszkriminálva, de sokkal kevésbé véresen, kevesebb áldozattal, választásokon indulva, a parlament és az államfő által szentesítve jutottak hatalomra.
Ezután a világháborúig jött néhány prosperáló békeév, amely később a korabeli olasz és német nyugdíjasoknak is jócskán adott okot akár hasonló tárlatokat megalapozó diktatúra-nosztalgiázásra, mondván: akkor bezzeg mindenkinek volt munkája,
a Führer milyen kiváló utakat épített, a Duce idején nem késtek a vonatok, stb.
Viszont ezek a rendszerek aztán egyre jobban radikalizálódtak, militánsabbá váltak, agresszív terjeszkedésbe kezdtek, a nácik kristályéjszakás pogromot, totális háborút, deportálást, népirtást indítottak, agóniájuk során az olasz fasiszta diktatúrát is magukkal rántva, s akkora romhalmazt és hullahegyet produkálva, hogy az még a relatíve „puhább” időszakukat is diszkreditálta.
Nem véletlen, hogy a puccsal hatalomra jutott Pinochet és a polgárháborúban győztes Franco (eléggé fasisztoid) rendszerei is jobb emlékeket hagytak az átlagemberekben. Mert a véres kezdetük után, uralmuk alkonyán képesek voltak a békés hatalomátadásra.
Ennyi volt a történelmi bevezető. Jöjjön a retrótrip, de csakis saját felelősségre.
Fotó: Papp László Tamás
Akinek pedig vaj van a fején, hadd szarjon be a Szocialista Szellem Vasútján!
Az első dicsérő szó a belsőépítészeti design javára szóljon.
Fotó: Papp László Tamás
A koncepciónak, hogy a tárlat panelházak embermagasságú makettjeibe van beleágyazva, mint egyfajta időgyantába.
Fotó: Papp László Tamás
Melyek olyan élethűek, hogy ég bennük a villany, le van engedve a függöny.
Fotó: Papp László Tamás
Közelről fotózva szinte igazinak látszanak.
Fotó: Papp László Tamás
Feltárul bennük és rajtuk a időszak tárgyi és szellemi kultúrája.
Fotó: Papp László Tamás
A Hahotával kezdve, (amit az anyai nagymamám a másik kedvencemmel, a mazsolás-vaníliás krémtúróval együtt vett nekem...
Fotó: Papp László Tamás
...a kozmetikumokon, piperecikkeken...
Fotó: Papp László Tamás
...továbbá a szocialista fehőkarcoló oldalán reklámozott „bőre őrén”...
Fotó: Papp László Tamás
....keresztül...
Fotó: Papp László Tamás
...a szocialista kávédarálón át...
Fotó: Papp László Tamás
...az instant kakaóig, amelynél egy országnyi, nemzedéknyi gyerek vágta rá a Mi az, amit iszol? kérdésre a választ:
Fotó: Papp László Tamás
Bedeco!
A habszifon-patronról nem is beszélve:
Fotó: Papp László Tamás
Amennyiben a hajdani WC-papíroktól ihletet kapva...
Fotó: Papp László Tamás
...felkeressük a mellékhelyiséget, az ott lévő plakátokon tapasztalni fogjuk:
Fotó: Papp László Tamás
A felnőttek jelentős része a kádári években egészen másképp felelt a Mi az, amit iszol? kérdésre.
Fotó: Papp László Tamás
Az alkoholizmus olyan súlyos probléma lett, hogy a végét járó rezsim a Szovjetunióban szesztilalommal reagált (kárpátaljai évfolyamtársaim szerint annyi részeg embert soha nem láttak, mint a gorbacsovi vodkastop éveiben) de Kádár utolsó éveiben se szolgálták ki töménnyel, szeszes itallal a dolgozó népet a munkaidő kezdete előtt.
Fotó: Papp László Tamás
Ergo a nosztalgia társadalomboncolással, múltba néző górcsövön látható szövetminta-keresztmetszettel vegyül. Hiszen valóban súlyos tragédiákat okozott a diktatúra generálta kollektív elfojtás üzemanyagaként is funkcionáló alkohol.
Mint kollégánk a kádárizmus hírhedt köztörvényes gyilkosságairól szóló kötet recenziójában megállapítja:
„Bár kissé cinikus azt írni, hogy a bűnelkövetőkben az egyik közös pont a „nemzeti karakter" volt, de minden egyes esetben megállapítható az idült alkoholizmus, az iskolázatlanság, a családi erőszak torzító hatása, a szexuális sérülés.”
Fotó: Papp László Tamás
De nem kell aggódni, a WC faláról az egészséges erotika sugárzik a dolgát végző sajtómunkásemberre.
Fotó: Papp László Tamás
De arra már a kiállításon fény derült: a macsó rendőrállamban is lehetett a forgalomirányítás női kézben.
Fotó: Papp László Tamás
Amennyiben túl vagyunk folyó ügyeinken, kisebb vagy nagyobb dolgunkon, eljuthatunk a Commodere 64-ig.
Fotó: Papp László Tamás
S ha már számítógép: itt végképp bebizonyosodik - a kiállítás nemcsak nosztalgikus, de rendszerkritikai is.
Amire jó példa ez a komputeres játékanimáció.
Ilija Mazo orosz költő és Alexander Ignatov underground játékfejlesztő posztszovjet életérzést idéző videójátéka
– olvasható a leírásban.
Ez egy igazi „antijáték”, melynek lényege, hogy nincs lényege.
Fotó: Papp László Tamás
Egy zord téli estén egy ismeretlen szovjet város komor lakótelepén találod magad. Hull a hó, az utcák kihaltak és rád semmilyen kaland vagy kihívás nem vár...
Jó szórakozást!
– csábít a szöveg.
S a vallás (illetve annak pótléka, a földi menyországgal kecsegtető kommunista ideológia) továbbá a pia mellett ott a nép következő ópiuma: a lottó.
Fotó: Papp László Tamás
Valamint az ennél is súlyosabb függőséget okozó pártállami kábítószer: a tévé.
Fotó: Papp László Tamás
A Vízipók csodapók!
Fotó: Papp László Tamás
Gombóc Artúr, (akinek öccse szivarvágóként hasznosította magát)
Fotó: Papp László Tamás
A Cicavízió!
Fotó: Papp László Tamás
A Menő manó, akinél szintén befigyel némi parabolás erotika:
Fotó: Papp László Tamás
A Szomszédok!
Fotó: Papp László Tamás
Vers mindenkinek!
Fotó: Papp László Tamás
Az Ablak, Bálint gazdával, Déri Jánossal és Feledy Péterrel ugyebár.
Fotó: Papp László Tamás
S a Kapcsoltam, amelynek ikonikus műsorvezetője, Rózsa Gyuri a népszerűség kedvéért próbált görcsöt kötni az IQ-jára.
Fotó: Papp László Tamás
A kádári cenzúrát megidézendő, csipkés terítővel kitakart Híradó:
Fotó: Papp László Tamás
Valamint a Telesport a kamerából előugró sportemberkékkel.
Fotó: Papp László Tamás
A Képújság sem maradhat ki, amely az legelső elektronikus magazin volt az életemben.
Fotó: Papp László Tamás
A tárlat megálmodói idevarázsolták nekünk a Híradó stúdióját. Melynek aranygömbös dizájnja már a glasznoszty szelét hordozta magában.
Fotó: Papp László Tamás
A Híradó főcímzenéjének megírására „nem egy dalárdaprogramokban illetékes komponistát kértünk fel, hanem az egyik legjobb magyar rockzenészt, Presser Gábort”
– emlékezik a pártállami köztévé Híradójának utolsó főszerkesztője, Aczél Endre a Híradó-puccs című, 1990-es memoárjában.
Hozzátéve azt is:
„...az aranygömböt - pontosabban az aranygömböt forgató animációs filmet - Kozma Péter készítette. Ő ma Kozmo néven az egyik legsikeresebb maszek reklámstúdiót működteti.”
Ezután a Szocialista Szellem Villamosán...
Fotó: Papp László Tamás
...egy tipikus szocialista panelkéglibe jutunk, a tévénéző heverő fölötti trópusi posztertapétával...
Fotó: Papp László Tamás
...az állatvilág porcelánba öntött, jóformán pszichedelikus színorgiában fürdőző képviselőivel...
Fotó: Papp László Tamás
...Moncsicsivel és a tévémacival...
Fotó: Papp László Tamás
...a dohányzóasztalra kiterített iskolás ellenőrző könyvvel...
Fotó: Papp László Tamás
...amelyben a jegyek az én hajdani ellenőrzőmet idézik.
Fotó: Papp László Tamás
...hogy aztán a pártállami házigasztronómia szentélyébe jussunk.
Fotó: Papp László Tamás
Utána pedig lifttel érkezünk...
Fotó: Papp László Tamás
...a KGST-űrhajózás Szent Grálját, az Interkozmoszt bemutató alagsori részbe.
Fotó: Papp László Tamás
Ahol megláthatjuk azt a fekete autót, melyről hosszú ideig úgy véltük: már csak a fejünkben létezik (igaz, ott nagyon is.)
Fotó: Papp László Tamás
Beülhetünk egy vezetőszimulátoros 1200-as rendőrladába:
Fotó: Papp László Tamás
Továbbá kabarészámokat hallgathatunk azokban a nyilvános, utcai telefonfülkékben, amelyeknek eredetijét jó eséllyel lehallgathatták.
Fotó: Papp László Tamás
Ez nem vicc: a Kenedi János Kis Állambiztonsági Olvasókönyvében publikált dokumentum szerint (kattints a linkre, navigálj a csúszkanyíllal a második fotóra, aztán nagyíts rá, ha nem hiszed) a Budapesti Rendőrfőkapitányság Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetése idején húsz utcai telefonfülkét hallgatott le.
Fotó: Papp László Tamás
S hol volt ez a fülkelehallgatási program fejlettségben a Pegasus-tól vagy az NSA-kunsztoktól.
Fotó: Papp László Tamás
Aki ezek után megéhezett, Népsportot kap a rendelt büfékaja mellé.
Fotó: Papp László Tamás
Amelyet többféle ízű Bambival is leöblíthet.
Fotó: Papp László Tamás
S ajándékba ilyen retró golyóstollat vehet, illetve kaphat emlékbe attól, akivel együtt nézték ezt végig.
Fotó: Papp László Tamás
Egy, nem kevés vonatkozásában szörnyű korszakot többféleképpen lehet feldolgozni magunkban.
Az egyik út a múltfeltárás, az ügynökakták, a titkos jegyzőkönyvek, dokumentumok nyilvánossága, az emberi tragédiákkal való szembesülés, melyet kiváló történészek, értelmiségiek sokasága követelt hiába az elmúlt évtizedekben.
Fotó: Papp László Tamás
A másik lehetőség, hogy képesek vagyunk a diktatúrát (s bele született, részben benne felnőtt önmagukat) kiröhögni, megmosolyogni, ironikus, a nosztalgiában is szarkasztikus, bensőségesen elengedő távolságtartással nézni.
129
Amire jó terápiás szamárvezető lehet egy ilyen tárlat. Ha valaki még több képet akar róla, a fenti galériában talál még gazdagon.
