Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk!
Megnyugtatom az olvasót, nem hallucinál: az a fekete autó, amit a címlapképen, illetve itt lentebb található, valóban létezik.
Fotó: Pixabay
Na, de akkor melyik az, amelyik csak a fejünkben? Mindjárt fény derül rá. De tegyünk némi kitérőt.
Nemrég történt: járóbeteg rendelőben állunk a sorunkra várva. Mire én odaérkeztem, már csaknem egy tucatnyian vannak előttem, pedig időpontra jöttem, a rendelésnek pedig lassan másfél órája el kellett kezdődnie. Van, aki félórával, van, aki még több idővel előttem kapott időpontot. Kérdezem tőlük: szólítottak már valakit? Ment be már az ajtón közülük valaki? Jött ki onnan bárki? Mire többen is a fejüket rázzák. Telnek a percek, a rendelő ajtaja továbbra is zárva marad. De a többiek csak lapítanak csendben, mint ázott verebek a dróton.
Gyorsan megunom, és hiába van ott a Ne kopogjanak tábla, én bizony bekopogok. Kijön az asszisztens, közlöm vele, mi az ábra: itt állunk már vagy tízen, a rendelés meg sehol. Nem túl boldog, de beszedi a papírokat, egy-két perc, s már hívják is az első beteget. De ha a tilalom dacára nem kopogtatok, simán ott ülünk még vagy félórát. Rutinos vagyok már, nem ez az első eset. Legalább féltucatszor megesett az utóbbi években velem a győri kórházban. Várunk, a rendelési idő már jócskán kezdetét vette, a kutya nem szól hozzánk, de bekopogni rajtam kívül senki nem mer. Miért?
Másik eset: egy férfi és egy nő este, úgy 23 óra körül artikulátlan hangon ordibál egymással az ablakunk alatt, döbbenetes hangerővel. Nem hiszem, hogy ez csak engem zavarna az ott lakók közül, de telnek a percek, s a helyzet változatlan. Ismét csak én sokallok be, így megpróbálva túlüvölteni őket, kiordítok az ablakon: ha nem hagyják abba, hívom a rendőrséget! Láss csodát, azonnal elhallgatnak. De ha nem lépek a tettek mezejére, ezt hallgathattuk volna órákig.
Szintén nem az első eset. Volt, hogy ugyancsak az éjszaka közepén az egyik szomszéd bömböltette a zenét. Ugyancsak nem először, de mindig olyan hangerővel, hogy a falak berezonáltak, mintha egy bazi nagy hangfal szólt volna az ágyam mellett. Pszichedelikus dark bulikon edződtem, ilyen zenékre táncolom végig az éjszakát közvetlenül a stage alatt, a hangfal mellett. De ettől a ricsajtól még nekem, az öreg partiarcnak is a szívem akart kiugrani a helyétől.
Próbálom nyugtatgatni magam:
ha ez engem, két lépcsőházzal arébb, a darkpsy múltammal is ennyire zavar, akkor nem létezik, hogy a falszomszéd nyugdíjas nem rúgja rá az ajtót erre a suttyó baromra.
De nem: nekem kell felkelnem, és átmennem a másik épületbe, valahogy bejutnom, s karhatalmi intézkedést kilátásba helyezve elérnem, hogy csend legyen végre.
Ezek az utóbbi hetekben, illetve hónapokban történtek, de már fél évtizeddel ezelőtt, az Átlátszón megjelent publicisztikámban csokorba szedtem jó néhány hasonló esetet.
Kezdve azzal, mikor kígyózik a sor az üzletben, postán, hivatalban, mert csak egy pénztár vagy ablak van nyitva a négyből. Az emberek pedig belenyugvóan tűrnek, csendben ácsorognak, mintha egy szovjet bolt előtt várakoznának.
Miért? Miért nem szól senki?
– kérdeztem már akkor is. Miért csak én jutok el addig, hogy szóljak, amelynek hatására varázslatos módon újabb helyen elkezdődik a kiszolgálás, a sor pedig feleződik. Ha valaki azt hiszi, ez csak a behúzott nyakú, nem túl iskolázott, egyszerű posztkádári kisemberrel történik meg, hát nem így van.
Könyvbemutató megnyitására várunk, zömmel értelmiségiek, jobb módú középosztálybeliek. Iszonyúan túlfűtött a helyiség, múlnak a percek, verejtékben fürödve szenved a társaság. De közülük senki nem áll fel, hogy jelezze ezt a szervezők felé. Végül megteszem, azonnal letekerik a hőfokot. Azóta eme sztori a legkülönbözőbb mutációi zajlottak le velem buszon és vonaton. Ahol megfagytunk a túltekert klímától, de csak én reklamáltam a sofőrnél, illetve a kalauznál, akik azonnal intézkedtek.
Lett azóta ennél még jobb sztorim: távolsági busszal utazom az ország egyik végéből a másikba. Gyorsjárat, vagyis nem áll meg sehol, csaknem három órán keresztül megy a két nagyváros között. Mivel nincs útközbeni pisiszünet, a járművön van mosdó, ahol elintézhetjük kis-, és nagydolgunkat. Elvileg. Gyakorlatilag a fedélzeti budi láthatóan üzemen kívül. A mellettem ülő utastárs egyre feszültebb, végül majdhogynem suttogva kérdezi tőlem: nem-e kérdezném meg a sofőrt, hogy lehet bejutni a WC-re? Persze, mondom, s felállok, indulok a vezetőülés irányába. De az illető önnön merészségétől visszariadva szól rám:
Ne, ne, inkább mégse szóljon!
Visszarogyok az ülésbe, s a tájat nézve azon merengek: mégis, milyen emberek ezek?
Inkább behugyoznak, összeszarják magukat, csak nehogy a buszvezető csúnyán nézzen rájuk, mert kérdezni mertek?
Ismét egy korábbi, járvány előtti eset. Moziban ülünk, elkezdődik a vetítés, de tíz perc után a kép szakadozni kezd, aztán bemerevedik. A nézők a tömege nem csinál semmit. Csak ülnek a sötétben, mindenki a másikra vár. Mikor ráunok a szitura, kimegyek, és szólok a teremügyeletesnek.
Ami ezután történt, azt idézem a korábbi cikkemből:
Úgy félórás bénázás után közli velünk a személyzet, hogy technikai hiba miatt a vetítést későbbre halasztják. Erre a nézők jelentős része zokszó nélkül indul a kijárat felé. Én viszont megmondom az illetékesnek, hogy nem alkalmas semmilyen pót-időpont, inkább a pénzemet adják vissza. Hosszú percekig kell veszekedni, érvelni, kötni az ebet a karóhoz, mire hajlandóak a jegyárat visszatéríteni. Ekkor már hosszú, tömött sorokban állnak a visszafizetés mellett döntők a jegypénztárnál. De ha nem szólok, a közönség java része lehorgasztott fejjel, csendben káromkodva elpályázott volna.
Már ennek a korábbi cikkemnek is ezt a címet adtam:
Nem visz el a fekete autó, ha kiállunk magunkért!
Ma is azt gondolom: ilyen eseteknél az a fekete autó tényleg csak az ember agyában, a tudatalattijában, a szürkeállománya meghunyászkodásért felelős részében létezik. Mely elhiteti vele: valami rettenetes dolog fog történni, ha kinyitja a száját. Pedig nem - ezért nem is érzem magam hősnek, de még különösebben bátornak se, hogy megtettem a fentieket. Semmi efféle nem kell hozzá.
A buszon WC-re menni akaró, de aztán saját „bátorságától” visszariadó típus amúgy újságíróként régi ismerősöm.
Tudjátok, ő az, aki életében először végre eljutott...na nem odáig, hogy valami érdeksérelme ügyében nyíltan kiálljon magáért. Hanem addig, hogy ezt én, az újságíró tegyem meg helyette, úgy, hogy ő csak névtelenül vagy álnéven szerepel a cikkben, a rizikót, a sajtópert meg vállaljam be én. De még eddig sem jutunk el, mert a buszos emberünkhöz hasonlóan a végén így se hajlandó nyilatkozni. Ha mégis, az még rosszabb. Kijön a cikk, ő meg jön azzal, hogy nem lehetne-e leszedni, mert mi van, ha így is ráismer valaki? S mikor közlöm, hogy nem lehet, még neki áll feljebb.
Eme típus miatt érez frusztrációt az ember, hogy a sajtószakmát választotta.
Kitűnően írja le ezt a típust Zsolt Béla az Újságíró című, magyar írók újságírásról szóló novelláit tartalmazó kötetben:
Az újságíró sokszor kénytelen tudomásul venni, hogy amikor szenvedélyesen védi a megbántottakat vagy a gyengéket, inkább árt nekik, mint használ, mert megakadályozza, hogy a gyengék gyalázatos, de irha- és vagyon-mentő békét kössenek az erősekkel. A sajtószabadság hiányán és a sajtó-üzleten kívül egyik legfőbb gátlás, sőt talán mindegyiknél nagyobb, amely ellankasztja az újságírót, hogy saját közönsége, az osztály vagy a réteg, amelynek ír, leszakad mögüle, s úgy csinál, mintha nem róla lenne szó, mint a nünüke, mikor lépteket hall, halottnak tetteti magát, sőt passzív hűtlenségével erkölcsileg hátbatámadja.
Hát ennyi. De rossz hírem van, kedves beszari polgártársaim, fejetekben a fekete autóval. Az a bizonyos sötét színű jármű, ami ott van bent (Hofi Gézát idézve: magának miből telik akkora üres telekre, itt a fejibe?), na, az hozza létre az olyan rendszereket, ahol majd tényleg eljön értünk a fekete autó.
És abból már nem zenebömböltető szomszédok, veszekedő házaspárok, figyelmetlen sofőrök, hanyag röntgenasszisztensek, nemtörődöm mozialkalmazottak, lusta pénztárosok fognak kiszállni. Hanem olyanok, akiktől tényleg félnünk kell. Volt már ilyen, s újra lesz, ha nem töröljük ki az agyunkból az ott lévő mentális fekete autót. Aki nem teszi, az pont olyan, akiről a költő ezt írta:
„...bilincseit a szolga/maga így gyártja s hordja...”
–nem én mondtam, de pont így van.
