Nehéz dolgom van, ami a Győri Könyvszalonon bemutatott Győr 750 novellakötetet illeti.
Szívesen írnék róla kritikát, de nem tehetem.
Fotó: Papp László Tamás
Mivel jómagam is elindultam azon a pályázaton, nem volna etikus. Így ehelyett mindenkit arra biztatok: olvassa el a Kakasszóra ébredjetek című válogatást.
Meg persze örömmel veszem, ha az én alábbi, Időszurdok című, helyezést el nem ért művemre is rákattintanak.
Időszurdok
A tetőn szundikált, abban az ébrenléten túli, álmodáson inneni fázisban, amikor nem tudni, honnan jön, s mit jelent az, ami épp a fejében cirkulál. Külön problémát okozott, hogy úgy tűnt, ez a valami direkt elszökött az agyából. Pedig épp őhozzá kapcsolódott, illetve ahhoz, amit momentán csinált.
Aztán döntse el mindenki, neki melyik alkotás tetszik a legjobban.
Műbírálat helyett inkább a novellapályázati piac aktuális helyzetéről szólnék. Mint lassan fél évtizede rendszeresen pályázó, valamennyire ugyanúgy kiismertem a terepet, mint egy közbeszerzésen gyakran induló építési vállalkozó.
Kezdjük az örvendetes fejleményekkel - e tekintetben már nem igaz, hogy a vidéki értelmiség számára két út létezik:
Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.
Ugyanis a sokszor vízfejűnek, belterjesen fővároscentrikusnak tartott irodalmi élet a pályázatok vonatkozásában az utóbbi években többször kínált lehetőséget a Budapesten kívül élőknek is.
A járvány előtti hónapokban Székesfehérváron és Móron írtak ki novellapályázatot helyi témában.
Az előbbi a Fekete Sas Szállót, az utóbbi a móri születésű Wekerle Sándor miniszterelnök személyét jelölte meg a cselekmény kiindulópontjaként. A fehérvári pályázaton alulmaradtam, a móri kíirás azonban részben meghozta gyümölcsét.
A móri államférfi című antológia borítója.Fotó: Papp László Tamás
A Beszökkent az idő címmel született, az első polgári származású kormányfőnk élete által ihletett, nem kicsit provokatív művem díjat ugyan nem nyert, viszont bekerült a Móri államférfi című kötetbe.
Azt mondom tehát a kreatív vénát önmagukban fellelni vélőknek: érdemes próbálkozni.
A vidékiek számára is lehetőséget rejt magában a JCDecaux évente meghirdetett pályázata. Ugyanis nemcsak fővárosban, hanem országszerte teszik közzé buszmegállók hirdetőfalain a nyertes műveket.
Nem reménytelen a dologba belevágni.
De hogyan?
Tuti recepttel nem tudok szolgálni. Ha lenne ilyen, biztos megtartanám magamnak, hogy sorra nyerjem az irodalmi kiírásokat.
A kreatív írásnak azonban nincs valamiféle misztikus titka.
Fotó: Pixabay
A tapasztalataimból annyi viszont leszűrhető: a pályázgatásnak ugyanúgy megvan a Janus-arcúsága, ahogy általában a művészetnek.
Egyfelől nem szabad túl komolyan venni. Úgy kell elindulni, mint a kaszinóba.
Ha azzal megyünk be oda, hogy mindenáron nyerni akarunk, szinte biztos, hogy elbukjuk a pénzünket. És még jól sem érezzük magunkat.
Alapjáraton be kell árazni a vereséget, mint opciót. S nem kell görcsösen igyekezni, hogy megfeleljünk a zsűri vagy az olvasó ízlésének. Nyugodtan lehetünk (ön)ironikusan provokatívak.
Én például így öntöttem szavakba az alkotói mottómat, amikor ilyet is kellett mellékelni a novellához:
Magányos merénylő vagyok, fegyverem a billentyűzet. Amellyel folyamatosan merényletet követek el a nyelv, az olvasók komfortzónája, s úgy általában a világ ellen.
Nem kell hát úgy gondolni, hogy az irodalomtörténetbe való bekerülés a cél, ahogy a játékterembe se azzal lépünk be, hogy bankot robbantsunk.
Persze ha úgy alakul, akkor legyen.
Nem árt ránézni időnként a Liget folyóirat oldalára, ahol rendszeresen vannak pályázatok. (Két nagyobb terjedelmű művet is beadtam hozzájuk.)
Illetve vannak alkalmi, eseti kiírások. Egy ilyenbe futottam bele Alkoss az esőerdőkért címmel. A Jane Goodall intézet pályázatán novellakategórában II. helyezett lettem.
Hatalmas pénzdíjra ilyen alkotóversenyen nem érdemes számítani. Ezt a majmos szatyrot kaptam:
Fotó: Papp László Tamás
Ja, és egy pálmaolajmentes szappant.
S akkor jöjjön a másrészt. Egyfelől ne vedd túl komolyan, ne akarj mindenáron nyerni, ugyanakkor vesd bele magad olyan lelkesen a cselekmény, a párbeszédek, a karakterek felépítésébe, a történettel összefüggő háttérkutatásba, mintha lenne esélyed győzni. Akkor is, ha nincs.
Fotó: Pixabay
A pályázat nyilván bizonytalanabb, mint a „rendelés” alapján történő, meghívásos alkotás. Az utóbbinál biztos, hogy fizetnek is. Volt ilyenben részem, bár az novellánál kicsit terjedelmesebbre sikeredett.
Mikor a HR Portálnak dolgoztam, ott követtem el magányos irodalmi merénylőként az Egércsapda című munkahelyi thrillert.
Folytatásos kisregény: az első résszel nem vállalsz kockázatot, ha nem tetszik, simán otthagyod, viszont a másodikat jól gondold meg, elolvasod-e, mert akkor a harmadikat és a befejezést már tuti nem hagyod ki.
És lehet, hogy csalódni fogsz.
Magam ellen beszélek, de ma már másképp írnám meg ezt a több mint hatéves bűnlélektani drámát. (Nem biztos, hogy jobban, de hogy másképp, az nem kérdés.)
Ez a megjelenés tragikuma: egy kiadatlan, fiókban maradt alkotást úgy és annyiszor írsz át, ahányszor csak jólesik. De a publikálásra került mű olyan marad, amilyennek akkor megírtad. Akkor is, ha esetleg már cikinek tartod hajdani műremekedet.
Időnként jobb egy visszautasított írás, mint aminek a leközlésére rábólintanak. Nem mindegy persze, hogyan utasítanak el.
A pályázatok egy jelentős részénél csak jön egy pár soros e-mail, hogy nem te nyertél. (De van, hogy még annyi se.)
Más kiírók viszont részletes, pontozásos indoklást csatolnak a döntéshez a zsűritagok véleményével. A Vadhajtás című novellámról mondjuk így derült ki, hogy nem sokkal maradtam le pontszámban a győztesektől.
Egy ilyen majdnem-nyerés pedig időnként jobb tud lenni, mint a tényleges diadal.
A szimpla elutasításnál pedig mindenképp. Apropó, majdnem. Pont ez a hívószava a Határát(nem)lépés című novellámnak.
Ez azt is jelenthetni, hogy én szívesen vagyok majdnemíró kvázinovellista, nem akarok feltétlenül pajszerrel betörni az irodalom világpiacára.
Nincs igazából valami rejtélyes összetevő, ami írót csinál belőled.
Amennyiben feltétlenül mondanom kell valamit: nem árt, ha minél többet olvasol. Viszont a könyvektől nem leszel alkotó. Ha valami segít, akkor talán az, ha a fényes és sötét oldalad megfelelő arányban vegyül össze belül.
Fotó: Pixabay
Két leghosszabb novellám egyikét egy kórházi élményem, a másikat pedig egy abszurdból szürreálisba hajló temetés ihlette. Egyik sem túl vidám. De ha képes vagy az életed sötétebb, de legalábbis árnyékosabb oldalából ihletet meríteni, akkor máris van nyersanyagod, ha tehetséged nem is biztosan.
A legfontosabbat a végére hagytam: legyen bétaolvasói csapatod. Ők nem feltétlenül a cselekmény, a szerepők, a narráció gyártás közbeni minőségellenőrzésében segíthetnek.
Bár abban is. Egy fejezetenként íródó, jó eséllyel soha el nem készülő regényem alkotási folyamát végigkísérik a bétáim.
Viszont konkrétan az egyik novellapályázatban a bőség zavarának eloszlatásában nyújtottak segítséget. A buszmegállós röpke novellák alkotóversenyébe három művel lehetett indulni, én viszont négyet írtam. Hát a bétáimmal szavaztattam meg, melyik is legyen az a három.
Ezek után már csak az a kérdés, hová fogok beandni novellát először 2022-ben?
Most úgy vélem: a Gyávaságom története című pályázatra. Nem kérdéses, lesz hozzá építőanyag.
Ilyenkor persze még testetlenül, alaktalanul kavarognak a fejemben az ötletszilánkok, egyik virtuális noteszlapot a másik után gyűröm össze.
Fotó: Pixabay
Aztán kezdem őket leírni golyóstollal, s csak utána ülök géphez. Ilyenkor még bármi lehet.
Horribile dictu még olyan is, amivel nemcsak önmagamat szórakoztatom. Bár az is több a semminél.
Fura, mi adja néha az ihletet.
Az Időszurdok című novella cselekménye nem bírt megszületni. Akkor már leadtam a buszmegállós mininovellákat, az eredményre vártam.
Sehogy sem akart az új mű alapötlete gyökeret verni a fejemben. Viszont mihelyst befutott, hogy az előző pályázaton nem nyertem, hirtelen belém csapott a szikra.
A kudarc sötét árnyából így lesz kreatív üzemanyag.
