Az eltörölni Frankot nyitó jelenetsorában a főhős és barátai plakátokat ragasztanak ki, amelyek punkegyüttesük koncertjét hirdetik.
Fotó: erasingfrank.com/hu/
A filmből a rendszerváltás előtti Magyarország történelmében alultájékozottak számára is kiderül, hogy az ilyesmi a pártállami diktatúrában retorzióval járt. Frank magára vonja az állambiztonság figyelmét, rendezvényeit feloszlatják, őt pedig letartóztatják, aztán kényszergyógykezelésnek vetik alá.
A politikai pszichiátria működését remekül bemutatja Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós Őrjítő mandragóra című riportkötete. Amelyben olyan másként gondolkodók eseteit írják le, akiket eretnek gondolataik miatt pszichiátriai kezelésre hurcoltak.
De a győri hajléktalanszálló igazgatója is elmondta a nekünk adott interjújában, hogyan vittek ellenzékieket „kigyógyítani” a diktatúra szervei.
Akkoriban évente úgy 8-10 ezer ember került börtönbe szenvedélybetegséggel összefüggő cselekmény miatt. Voltak olyanok is, akiket politikai okból zártak a szenvedélybetegségükre hivatkozva elmeszociális intézetbe
– beszélt a témáról.
A koncepció lényegében az volt, hogy a '70-es, '80-as évek puha (s magát egyre puhábbnak láttatni akaró, a hitelek miatt a nyugati országok jóindulatára rászoruló) diktatúrájában már a hatalomnak is ciki lett volna csak úgy bebörtönözni vagy kivégezni valakit pusztán azért, mert a rendszer ellen szólt.
Ezért aztán inkább pszichiátriai intézetbe csukták a renitenseket, mondván: ha valaki nem fogadja el a szocializmus felsőbbrendűségének magától értetődő igazságát, az valamiféle mentális abnormalitás tünete lehet.
De vajon a pártállami diktatúra (általában a diktatúra) az egyetlen létforma, ahol a különbözést, az átlagtól való markáns eltérést büntetőjogilag és/vagy orvosilag kezelendő abnormalitásnak tekintik?
Fotó: erasingfrank.com/hu/
A Puskin moziban, egy derűmámoros estén látott képeket visszaidézve ugyanis nekem a következő emlék ugrott be.
Több mint egy évtizeddel később, 1994-ben ugyanígy fiatalok lopakodtak a pesti éjszakában. Vörös csillagot ragasztgatva a hirdetőoszlopokra, a kirakatokra, a falakra, az autók szélvédőjére. A nemzetbiztonság, a rendőrség azonnal érdeklődni kezdett irántuk. Az egyiküknél még házkutatást is tartottak.
Mindezt azért, mivel az akkori rendszer úgy döntött, hogy a vörös csillagnak már a viseléséért vagy a kiragasztásáért is börtön járhat.
Így volt, tudom. Mert az egyik fiatal én voltam.
Maroknyi csoportunk, pár kamasz néhány hónappal a szovjet csapatok kivonulása, a Szovjetunió összeomlása után, a '90-es évek elején 15-16 évesen úgy döntött márpedig ők kommunisták lesznek.
S mindent el is követtünk, hogy nézeteinket hirdessük, terjesszük, s ezzel minél jobban megbotránkoztassuk a felnőtteket. Mindenki szimpatikus volt nekünk, aki szembeszállt az általunk gyűlölt nyugati kapitalizmussal.
Az Öböl-háború idején Szaddam Huszeint éltető mondatokat írtam az osztályteremben a táblára. Osztálytársaim és tanáraim úgy néztek rám, mint egy elmebetegre. Néhányan valószínűleg komolyan is gondolták, hogy az vagyok.
És tényleg: normális az az ember, aki a rendszerváltás utáni években, mikor a kommunizmus bűnei, csődje mindenki számára egyértelműen kiderültek, tizenévesként, pártonkívüli apolitikus szülőkkel hirtelen a bukott rezsim lelkes hívévé válik? És nem érdekli semmiféle józan érv, amivel a nála idősebbek és kortársai próbálták lebeszélni erről? Normális az ilyen ember?
A válasz az, hogy nem, nem az. Merthogy:
„Normális hal nem ugrik ki az akváriumból, és normális ember nem ugrik ki az igazságból, a törzs, a hit, a náció, az internáció, a szocializmus, a polgári demokrácia igazságából. Ha pedig a normális hal akaratától függően vagy függetlenül másik akváriumba tevődik át, akkor abból nem ugrik ki. A normális hal (egér, elefánt stb.) számára az igazság természeti adottság. A természetessé vált igazságot semmi más nem védi, csak az adottság, s védtelen marad, ha az adottságból veszettség lesz. Ami erő az adottságban, az gyengeség a veszettségben.”
– írta Révész Sándor Kertész Péternek a Komlós Jánosról szóló életrajzi kötetében. (Ulpius-ház Könyvkiadó Bt. 2002.)
Mi ugyanannyira abnormálisak voltunk a polgári demokrácia szemében, akár Frank és barátai az állampárt funkcionáriusainál. Bennünket ugyan nem utaltak elmegyógyintézetbe, de ha elkapnak, büntetőjogi szankciók elé nézhettünk volna.
Fotó: erasingfrank.com/hu/
Ha nem is zárnak börtönbe, de rabosítanak, kihallgatnak, priuszunk lesz, amely ott virít az erkölcsi bizonyítványunkon. Mindezt pusztán azért, mert kitűztük a vörös csillagot.
Elvileg a kommunista rendszer ugyanúgy azt mondta magáról, hogy a szabadság letéteményese, mint a nyugati demokrácia. Papíron a szovjet alkotmány és a Népköztársaság alaptörvénye a legdemokratikusabb jogszabályok voltak. Kimondták, hogy a nép uralkodik és bármelyik állampolgár szabadon kinyílváníthatja a véleményét.
A legfőbb kérdés viszont az, hogy minek is a szabadsága a demokrácia, legyen bár népi vagy polgári? Csak a normalitásé vagy az abnormalitásé is? Vagyis azok is lehetnek-e benne ugyanolyan szabadok, akiket az átlagosak, a normálisak mérv-, és hangadó többsége deviánsnak tart?
Ahogy peregnek a képek, láthatjuk Frank kálváriáját, akit a rendszer próbál jó útra téríteni. A rendőrök ütlegekkel, az orvosok injekciókkal, elektrosokkal, a kultúrfunkcionáriusok pedig atyai beszélgetésekkel, a karrier mézesmadzagjának húzogatásával.
Frank sorsa nem egyedi, mások is jártak így, de azért ő és sorstársai a '80-as évek első felének Magyarországán a különcök buborékjában élő törpe kisebbséget alkottak.
Az emberek perdöntő, elsöprő többsége nem akart hős lenni, Kolhaas Mihályként lázadni. Nem szeretett volna a nyílt rendszerkritikába belekeveredni. S mégha nem értett is egyet a rendszerrel, akkor is a normalitás józan, kispolgári hüledezésével tekintett az abnormális punkokra, akik, ha megverte őket a rendőr, ugyebár maguknak keresték a bajt.
Fotó: erasingfrank.com/hu/
Mert hát miért is nem voltak képesek megalkudni, számolni a realitásokkal? Ezek a törvényen kívüli punkokra berzenkedő, idegenkedő megvetéssel tekintő normális felnőttek ugyanazok voltak, akik tíz év múlva ránk, polgárpukkasztó tinikomcsikra néztek hasonlóképp.
Mert ezeknek az embereknek a normalitása nem értékalapú. Ugyanazzal a zsigeri reflexszel ítélték el a punkokat, mint bennünket. A mindenkori többség, a főáram, az átlag nevében.
A film képi világa nyomasztó. Az elmegyógyintézet lakóit nézve elmosódik a határ az ”igazi” betegek és a politikai okból terápiára ítéltek között, de ez nem rájuk üt vissza, hanem azt a kérdést téteti fel a nézővel: ki a veszélyesebb?
Az-e, aki beleőrül a deprimáló sivárságba, konformizmusba, uniformizáltságba, vagy az, aki ilyen környezetben is képes normális maradni, normalitást színlelni, ezt a világot elfogadhatónak hazudni? Melyik a nagyobb fenyegetés?
Ma is vannak olyanok, akik minden tőlük eltérőt kezelni, gyógyítani próbálnának. A melegeket például. És az út, amely az elmegyógyintézetben végződik, amelybe Frankot zárták, ott kezdődik, hogy különbséget teszünk az abnormalitások között.
A nekünk szimpatikusat engedjük, az ellenszenveset tiltjuk. Mert lényeg pont ott van, hogy mindenkinek más az abnormális.
Az MSZMP-híveknek Frank és punk barátai, a bigott keresztényeknek, a homofóboknak a Pride. Egy magamfajta, kommunistából antikommunistává vált liberálisnak pedig az, amikor egyes fiatalok úgy viselik a horogkeresztet, mint mi annak idején a vörös csillagot.
Nem tetszik, nagyon nem, de mégsem akarom, hogy börtönbe zárják őket érte. Olyan országot szeretnék, ahol mindenki szabadon viselheti meggyőződésének szimbólumát, legyen az punk jelvény, Pride-zászló, székely zászló, vörös csillag vagy horogkereszt.
Feltéve, ha cserébe ő is képes békésen elviselni, tolerálni mások abnormalitását, tömegtől való eltérését.
Mert a cenzúrának igazából soha nincs értéktartalma, és de facto bármikor azok ellen fordulhat, akiket papíron védeni próbál.
Így fordult elő például, hogy a neonácikat leleplező, a rendezvényüket elítélő állásfoglalást közlő, a koncerten készült fotót is tartalmazó riportom miatt engem korlátoz a Facebook, miközben a nácik tavaly és idén is vidáman bulizhattak.
Mert a cenzúra végül saját farkába harap. Vagyis pont azokéba, akikkel legitimálja magát, akiket úgymond óvni próbál.
Számomra ez a film egyik legfőbb tanulsága.Többit pedig már lelje meg az olvasó.
