Bármennyire is úgy tűnik napjaink politikai narratíváit tekintve, hogy nem így van, a világ valójában egy nagyon bonyolult dolog. Ebben az adott időpillanatban több milliárd ember, sok száz kormány, sok millió intézmény, újság, titkosszolgálat, rendőrség csinál dolgokat, amelyek – bár különböző mértékben, de – mind formálják azt, hogy mi fog történni holnap, egy hét, egy hónap, tíz és száz és ezer év múlva.
Manapság ebből a végtelen mennyiségű információból egyre több érhető el bárki számára az internet, a közösségi média és a globalizáció miatt; ezzel együtt azonban az emberi elme továbbra is limitált mennyiségű információ feldolgozására képes. Még az egy, vagy több adott területen nagyon járatos és olvasott szakértőnek is lesz millió vakfoltja más témákban, ahol – amíg rá nem szánja az időt – kénytelen a különféle autoritások által kinyilatkoztatott állítások, vagy a tömegek által elfogadott szociális normák elfogadására.
De még ha utána is olvasunk valaminek, hogy véleményünket megfontoltan tudjuk megformálni, hajlamosak vagyunk egyszerű fekete-fehér ellentétpárokban gondolkodni, mivel ezek mentén a legegyszerűbb meghatározni magunkat, szűkebb és tágabb közösségünket a mindennapi életben. Igaz tehát a mondás, hogy ignorance is bliss: a nemtudás boldogság, ezt a boldogságot pedig mindig könnyen ki tudja használni a hatalom, nyugodjék akárki kezében.
amelyben a valódi kontextust nem ismerve, vagy ismerve és ignorálva úgy vitatkozik a fél világ amerikai dolgokról, mintha ismerné ezt a kontextust, miközben valójában csak a feketék és bennszülöttek amerikai történetének redukált, könnyen fogyasztható verzióját ismerik – már ha azt ismerik egyáltalán. De mielőtt erre rátérnénk...
Mi a szobor?
A pillanat múlandó, a szó elszáll, az írás is csak akkor marad meg, ha valami tartós adathordozóra rögzítettük, tehát ha egy személynek, rezsimnek, gondolatnak, vizuálisan ábrázolható eseménynek vagy tettnek tartós emléket akarunk állítani, akkor azt valamiféle tartós anyagból készült művészeti alkotás formájában tehetjük meg a legbiztosabban.
Egy szobor a múlt eseményeit egy kompozícióba desztillálva nemcsak az adott eseményről/személyről állít emléket, hanem a korról is, amely a szobrot állítja, arról a kontextusról, amelyben az adott esemény/személy emlékét megőrzésre érdemesnek találta valaki – jó esetben egy közösség, rossz esetben például egy elnyomó rezsim.
Röviden szólva a szobor több szempontból is szól a múltról, ennek egyik faktora, a szoborállítás jelene azonban hamar elmúlik, és ahogy telnek az évek, változik a társadalom, változik a kontextus.
meg persze olyan is van, hogy egy szobor már valójában állításakor is vállalhatatlan volt, csak ezt a többség különböző okokból nem tudta kifejezni, mint a budapesti Sztálin-szobor esetében. Az is megeshet, hogy egy alkotás egy rezsim számára lesz kellemetlen – akár az előző irányvonal mementójaként, mint az 1962-ben államilag eltávolított Sztálin-szobor Prágában; vagy mint szabadságszimbólum, például a Tienanmen téri tüntetők által emelt, öt nappal később lerombolt Szabadság Istennője.
Mindez azt jelenti, hogy bármennyire fájdalmas helyzet is ez rohanó világunkban, egy-egy szobor, vagy akár több tucatnyi szobor ledöntését, eltávolítását – ha komolyan akarunk beszélgetni – kár rögtön elhelyezni a randalírozó csőcselék vandalizmusa vs. normális, rendes tisztes emberek binárisban: meg kell hozzá ismerni először azt, hogy egy adott szobordöntésnek, rongálásnak mi a kontextusa.
Ezzel szemben Magyarországon nemcsak a megjósolhatóan reakciós kormánypropaganda harsogja az amerikai események kapcsán, hogy itt valami döbbenetes barbarizmusról van szó, akár szobrok, akár egyéb tekintetben, hanem olyan, liberálisként vagy ellenzékiként számontartott értelmiségiek is hasonló értelmű kijelentéseket tesznek, mint például az író, szerkesztő Nyáry Krisztián, vagy a történész Ungváry Krisztián.
Szerzőnk írását az Azonnali.hun olvashatja végig!
Forrás: Azonnali
