A múlt század hatvanas éveiben általában augusztus végén, 1961 és 1969 között megtartott szocialista fesztivál, a Savaria Karnevál nem sokban hasonlított a városban 2000 óta megrendezett eseménysorozatra, ami idén épp ma, augusztus 22-én kezdődik Vas megye székhelyén, Szombathelyen. Abban azonban igenis hasonlított, hogy elnevezését és időszemléletét tekintve mindkét eseménysorozat a település ókori örökségére épített. Persze van is mire, hiszen Szombathely, ókori nevén Savaria Magyarország egyik legősibb városi rangú települése, amelyet Kr. u. 1. század közepén Claudius császár alapított a mai város helyén.
Két legyet egy csapásra?
A Vas megyei levéltárban őrzött, a Savaria ünnepség rendezésével kapcsolatos iratokban többször olvasható, hogy a hatvanas években a helyi hatalmi elit szeme előtt kettős cél lebegett: „Szórakoztatnánk is Szombathely város dolgozóit, de ugyanakkor politikailag is nevelnénk, hisz szórakoztatva helyes történelemszemléletet adnánk nekik.” A feladat tehát adott volt: párt melletti agitálással helyes történelemszemléletre kell nevelni az embereket, és ez persze nem lehetett más, mint az osztályharcelmélet szerinti gondolkodás. A karnevál is a történelmi materializmus elveinek megfelelő történelemképet mutatott be.
A felvonulók egymást követő csoportjai egy-egy korszakot elevenítettek meg, és minden megjelenített színben az alsóbb társadalmi csoportot, vagy, ahogy ők fogalmaztak, a „korszak emberét” állították a középpontba. Ennek megfelelően a felvonulók nagy többségét a névtelen tömeg adta, és mellettük a múlt bemutatásában csak egy-két helyi vagy országosan is ismert „sztár” kapott szerepet (például Horváth Boldizsár vagy Kun Béla). Az újabb színek mindig az előző bukásával kezdődtek, gyakorlatilag úgy, hogy a a szereplők elmenekültek a következő korszak emberei elől. A felvonulás koreográfiája minden évben változott, de az emberek emlékezetében leginkább ezen az 1966-os felvételen is látható formában maradt meg.
A szereplők úgy vonultak át a Berzsenyi téren, hogy egy olyan rövid bemutatót tartottak, amiben pár percben összefoglalták az adott korszak jellegzetességeit. A török hódítást úgy játszották el, hogy a háremhölgyek körbetáncoltak egy török basát, a Tanácsköztársaságot pedig úgy, hogy a fiatalok vörös csillag alakban tömörültek. Maguk a felvonulók ugyan nem beszéltek, de a látványt színről színre narrálta a főpap és egy papnő sztárpárosa. Róluk még lesz szó.
Az ideológiai szempontok szerint szelektált, történelminek nevezett korszakokat körülbelül harminc Vas megyei intézmény dolgozója és tanulója jelenítette meg. (Ezek száma ingadozott az évek során, kilenc alá sosem mentek, és előfordult, hogy tizenhármat is megelevenítettek.) A résztvevő gyárak és az iskolák minden évben ugyanazt a történeti korszakot kapták. A gimnáziumok például a római kort vitték színre, a tatárokat az egyik leghíresebb gyárnak, a REMIX-nek az Állami Építőipari Vállalat munkásaival kiegészült dolgozói képviselték.
A szereposztásba nem lehetett beleszólni. A részvételt ugyan nem tették kötelezővé, de erősen ajánlották, és beosztástól függően el is várták. A szereplők toborzása az intézmények feladata volt. Az üzemi lapokban minden évben jelentek meg felhívások, amelyek részvételre biztatták az alkalmazottakat.
Akikkel mindent el lehet adni
A szereplőket 1965-től a karnevál végéig a korszak egyik álompárja, a helyi kötődésű Sinkovits Imre és felesége, Gombos Katalin mutatta be a közönségnek. A főpap és a papnő párbeszédjeként megírt szöveg 3-4 soros versszakokból állt. A marxizmus-leninizmus doktrínái és nyelvezete alapján íródott, ma már sok helyen igencsak megmosolyogtató narráció ugyan minden évben változott, de az 1967-es szöveg például teljes egészében elérhető az Arcanumon.
Sinkovitsékat csak a reprezentatív Berzsenyi térre helytől függően 5 és 25 Ft közötti összegért, körülbelül egy akkor 10 forintos mozijegy áráért jegyet váltó nézők hallgathatták meg. Mivel azonban a szereplők változó, két-három kilométer hosszú útvonalon már ekkor is végigvonultak a városon, a karneváli forgatagot ingyen is végig lehetett nézni. Azt azonban sajnos szinte lehetetlen megsaccolni, hogy mennyien lehettek kíváncsiak az eseményre, mert a karneválról beszámoló különböző forrásokban, újságcikkekben, interjúkban, belső használatra készült dokumentumokban közölt nézőszámok között óriási az eltérés. (A nézőszámokról írt spekulációkról bővebben itt lehet olvasni.)
Emlékszünk arra, amikor Szombathelyen római császárt választottak?
Hiába volt a hatvanas években olyan felvonulás, ami Septimius Severussal és az ő Savariában történt császári trónra emelésével kezdődött, a történet sajnos nem több legendánál. Gyakrabban fordult elő, hogy a felvonulás nyitányát Claudius császár városalapítása adta. Ezekben az esetekben pedig a szervezőknek azzal a problémával kellett szembenézniük, hogy nem tudták, és azóta sem derült ki, hogy a Kr. u. 41 és 54 közötti években pontosan mikor kerülhetett sor Savaria megalapítására.
A karnevál által megidézett múlt befejezése azonban állandó volt: ezt mindig a második világháború időszaka jelentette. Ez volt az utolsó olyan szín, amelyikben még történelmi jelmezeket kellett ölteniük a szereplőknek. Onnantól, hogy megérkeztek a szovjet katonák, elkezdődött az azóta is tartó jelen idő. A karnevál első évében, 1962-ben csak tizenhét év távolságra került a múlt, és meglehetősen beszűkült a jelen.
Ahol mindenki megtalálta a saját ideológiáját vagy legalább a legközelebbi kocsmát
Sinkovits egy dokumentumfilmben úgy nyilatkozott: „Olyan idők voltak, amikor nemzeti érzésről nem nagyon lehetett beszélni, és ez a karnevál meg módot adott arra.” A színész részletesebben nem fejtette ki, hogy pontosan mire gondolt, de több egykor felvonuló interjúalanyom szintén hasonlóképpen emlékezett. Ők azt állították, hogy a karnevál, amennyire ezt a „kisemberek”, a felvonulás gyakorlati szervezői meg tudták valósítani, igyekezett a nemzeti érzésekre is hatni.
A végrehajtó és pártbizottsági üléseinek szélesebb közönség számára nem hozzáférhető jegyzőkönyvei azonban arról tanúskodnak, hogy a megyei elit sokkal inkább a szovjet internacionalista érzést szerette volna erősíteni a szombathelyiekben, a napi- és hetilapok pedig a lokálpatriotizmus kifejezés bűvkörében éltek. A sajtóban sokat támadták a karnevált amiatt, hogy Magyarország, sőt Európa történelmének bemutatása közben a helyi történelem szemléltetése elmaradt. Interjúalanyaim többsége azonban az előbb említett eszmékkel mit sem törődve leginkább csak amolyan május elsejei és farsangi ünnepség furcsa keverékeként tekintett a karneválra, ami után jó volt együtt beülni sörözni egyet.
Mai szemmel furcsának tűnhet, de a felvonuláson a szörnyűségeket, a terrort, a félelmet is újra és újra felidézték. Persze le voltak osztva a szerepek: szinte minden színben megjelentek az elnyomottak és elnyomók, a jók és a rosszak. Kivételt csak a Tanácsköztársaság és az 1945-ös felszabadulás jelentett, hiszen azokat a színeket leginkább a kommunista szuperhősök uralták.
A lokális örökség
De mi fért bele ebbe az ideológiai káoszba, hogyan fért össze a helyi, a magyar, a szovjet és a lokális történelem? A lokális kifejezés is gumifogalomnak számított, ha a helyzet úgy kívánta, abba akár az egész Dunántúl beletartozhatott.
A római színt követő avar és honfoglaló jelenetben a rendezőknek be kellett érniük helyi vagy akár szomszédos megyék tájneveinek felsorolásával. Egészen Kőszeg 1532-es ostromáig nem játszottak el helyi eseményt. Ezután adta magát a szentgotthárdi győzelem és az iskolában jól megtanult „szégyenteljes” vasvári béke elmesélése. A török-kuruc korból még helyi kötődésű parancsnokokat, nemeseket emlegettek. Ezután majdnem kétszáz éves ugrás következett, és legközelebb az 1848-as szabadságharchoz tudtak szombathelyi alakokat is felvonultatni. Ismét majdnem hetven év telt el megyei és városi események nélkül, és az utolsó helyi, kiemelt cselekedet nem meglepő módon az volt, amikor Kun Béla 1919. május 21-én beszédet tartott a városban, a kommunista szuperhősök pedig „Kun Béla szavára sietnek össze, / vörös zászló lendül munkásökölbe: / megvédeni a proletárállamot!”
Az SS-egyenruhában söröző cipőgyári munkás azért már too much
A Tanácsköztársaság bukása után muszáj volt eljátszani a fasisztának titulát Horthy-kort. Azért lehetett szükség erre a jelenetre, hogy minél jobb színben tudják feltüntetni az utolsó előtti bemutatott időszakot, a felszabadulás korát. De az, hogy a vészkorszakként bemutatott jelenetben együtt vonultak magyar és SS-egyenruhába öltözött katonák, egyes városszerte terjedő pletykák szerint a karnevál vesztét okozta.
Az 1945-ös „felszabadításig” tartó éveket rendszeresen az akkoriban a város legnagyobb könnyűipari üzemként működő, majdnem 4000 dolgozót foglalkoztató Szombathelyi Cipőgyárra osztották. A legtöbb kritikát természetesen a városvezetés és a a sajtó részéről is nekik kellett elszenvedniük. Megszólták őket azért is, mert nem voltak kellőképp valóságszerűek, és felháborodást okozott az is, hogy a munkások mosolyogtak, illetve hogy a felvonulás után a meglehetősen gyérül sikerült, Hugo Bosst koppintó egyenruhában gurítottak le egy-két sört. Gál Ferusz József visszaemlékezése szerint ennek az elővigyázatlan kocsmázásnak köze lehetett a fesztivál végéhez, ezt azonban levéltári források nem támasztják alá.
Giccs a csúcson, amikor a múlt és a jelen összeér
Az utolsó előtti kor, a felszabadulás és az utolsó, a boldog békekor, azaz a jelenkor egyetlen jelenetben olvadt össze. Ezt a színt, amelyben éppen nem Csehszlovákiát rohanták le, a szombathelyi laktanyában állomásozó szovjet katonák nyitották meg, nyomukban a már jelmez nélkül szereplő úttörőkkel, kisdobosokkal, sportemberekkel. A szovjet katonáknak itt már szabad volt mosolyogniuk, kedvesnek lenniük. Sőt, hogy valósághűen mutassák be Magyarország felszabadulását, nem vérontással, hanem a népnek kenyeret osztogatva vonultak be a hős szovjetek.
Az 1945-ös „felszabadításig” tartó éveket rendszeresen az akkoriban a város legnagyobb könnyűipari üzemként működő, majdnem 4000 dolgozót foglalkoztató Szombathelyi Cipőgyárra osztották. A legtöbb kritikát természetesen a városvezetés és a a sajtó részéről is nekik kellett elszenvedniük. Megszólták őket azért is, mert nem voltak kellőképp valóságszerűek, és felháborodást okozott az is, hogy a munkások mosolyogtak, illetve hogy a felvonulás után a meglehetősen gyérül sikerült, Hugo Bosst koppintó egyenruhában gurítottak le egy-két sört. Gál Ferusz József visszaemlékezése szerint ennek az elővigyázatlan kocsmázásnak köze lehetett a fesztivál végéhez, ezt azonban levéltári források nem támasztják alá.
Giccs a csúcson, amikor a múlt és a jelen összeér
Az utolsó előtti kor, a felszabadulás és az utolsó, a boldog békekor, azaz a jelenkor egyetlen jelenetben olvadt össze. Ezt a színt, amelyben éppen nem Csehszlovákiát rohanták le, a szombathelyi laktanyában állomásozó szovjet katonák nyitották meg, nyomukban a már jelmez nélkül szereplő úttörőkkel, kisdobosokkal, sportemberekkel. A szovjet katonáknak itt már szabad volt mosolyogniuk, kedvesnek lenniük. Sőt, hogy valósághűen mutassák be Magyarország felszabadulását, nem vérontással, hanem a népnek kenyeret osztogatva vonultak be a hős szovjetek.
A karnevál ebben a jelenetben, az Örömóda felcsendülésekor érte el a csúcspontját. A jelenet nemcsak a giccs tetőpontja, hanem a múltból jelen felé tartó utazás fordulópontja is. A karneváli felvonulás során bemutatott csaknem kétezer év történetének konklúziója nem más, mint hogy a szovjet megszállásnak köszönhetően a sok-sok harc és háború után végre boldog minden dolgozó réteg.
Azt, hogy 1969-ben miért lett vége Szombathely első és egyetlen szocialista fesztiváljának, továbbra is rejtély övezi. Azt viszont több megyei végrehajtó bizottsági és pártbizottsági ülés jegyzőkönyve tanúsítja, hogy a karnevál az évek múlásával egyre több kritikát kapott. A jelentések tanúsága szerint a rendezvény képtelen volt megújulni, szórakoztatást szolgáló újabb és újabb gagek (mint például Sinkovitsék helyett vagy mellett más híres színészek szerepeltetése, vicces történeti események eljátszása, stb.) elmaradtak. Így a nézőközönség és a megye vezetőségnek egy része is megunta az évről évre ismétlődő felvonulást, ami hozzájárulhatott a karnevál bukásához.
A szerző, Kisőrsi Zsófia az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.
