Bálinttal először olyan 4 éve találkozhattam az egykori Pistonsban, amikor a slam poetry szövegek alá improvizált zenékben dobolt. Egy ideje már beszélgettem vele különféle vallási és filozófiai témákról, amikor szóba került a virtuális valóság is, amelynek művészeti lehetőségeivel jelenleg Bálint is foglalkozik tanulmányai során. Többek között erről és korábbi alkotásairól kérdeztem.
Az számomra egyértelmű, hogy téged joggal lehet művésznek nevezni. De hogyan csöppentél bele ebbe a közegbe?
Leginkább a családom felelős ezért, mivel mindenki néptánccal és népzenével foglalkozott, de van, aki a mai napig ezzel foglalatoskodik. Én is ebben a közegben életem olyan huszonnégy éves koromig, a családom által vezetett néptáncegyüttessel például rengeteget turnéztam.
Itt aztán megkaptam azokat a kreatív alapokat amik szükségesek majd igyekeztem folyamatosan fejleszteni magam más művészeti irányzatokban nem csak táncban és zenében. Édesanyám meghalt ahogy kamaszodtam, így meg is kaptam azt a löketet, ami elindított a fő témáim és mondandóim felé. Tehát mondhatni, hogy a motivációmnak egy része ebből az időszakomból származik.
Mikkel foglalatoskodtál később?
Grafikákat csináltam és verseket írtam, ezek közül pár be is került egy gimis kötetbe. Aztán egy kicsi fotózás is befigyelt, viszont ebbe az irányba nem nagyon mozdultam el, inkább csak a kamera másik végén voltam fellelhető. De ez abszolút kísérleti irány volt, inkább egyfajta énmegerősítésre szolgált számomra. Először elkerültem Pestre, ahol a gimnáziumi évek után festészetet tanultam, mivel addigra nagy szerelmese lettem egy kialakulóban lévő irányzatba, vagy sajátos festői romantikus-pszihedelikus világba, amelyet aztán folyamatosan blokkoltak.
Itt szereztem grafikusi képesítést is, de még mindig egy “klasszikus festői álomképben” éltem így nem mentem se grafikusnak, se más irányokban nem mozdultam el, viszont a gyári és egyéb ínycsiklandó munkák vissza vezettek a művészeti tanulmányokhoz. Így aztán Szombathelyre kerültem ahol találkoztam a slammel és zeneileg fejlődtem illetve a slam révén is szuper volt írni. Rettentően élveztem - ezek aztán be is kerültek egy közös kötetbe, így volt lehetőségem többféleképpen kifejezni magam a festő tanulmányokkal párhuzamosan.
Említetted, hogy blokkoltak. Mit értesz pontosan ezalatt?
Egy művészeti oktatásban lehetőség szerint az embert arra kell nevelni, ami a saját szintjei és kifejezésbeli pozícióját erősíti, annak megfelelően ami ma kortárs szinten zajlik. Úgy hallom és tapasztalom, hogy ma ez Magyarországon általánosan megbukik. Egyfajta akadémizmus jellemző a tanárokra akiket nem fizetnek ki normálisan, ezért dekoncentráltak vagy ellenségesek a diákok felé. Emellett pedig totálisan képtelenek felvenni vagy teljesen érdektelenek az aktuális irányzatokkal kapcsolatban. A diákokat a saját képükre próbálják formálni, amely lehet, hogy felszereltség híján az egyetlen dolog amit tehetnek.
Azt hiszem én is itt kaptam meg a pofonjaim, vagy azokat a bizonyos építő helyett bontó és demotiváló falakat amiket még sok más diák akik jól informáltak és a kortárs szellem jegyében formálódnak amit az iskolákban (talán tudatosan) nem vesznek észre vagy elnyomnak. Bár ez többnyire nem személyes inkább egy aktuális és országszintű probléma. Ennek ellenére mindig igyekszem keresni a mesterem tradícionális értelemben, aki megfelelően tanít és kezel.
Tehát akkor Pesten kezdtél el foglalkozni a művészettel. Beleuntál a fővárosi közegbe és azért jöttél inkább Vas megyébe?
Pesten kezdtem kifejezetten azt tanulni, igen. A fővárosba pedig azért nem költöztem be, mert számomra túl zajos volt, nem találtam ott a helyem és a közegem, nem is igazán érdekelt. Ezért vidéki sulikba Egerbe, Szombathelyre és Szegedre jelentkeztem, mert mindenféleképp kifelé akartam mozdulni. Egyrészt túl sok volt a város, valamint Pesthez amúgy se kötött semmi. Szombathelyen a festőt végeztem el, és mi is itt találkoztunk slamen. A slam poetry szintén nagyon jó hatással volt rám, bár én soha nem adtam elő egy rendezvényen sem.
Akkor ezek szerint nem csak zeneileg erősítetted volna a slam kollektíváját de slameltél is volna?
Pontosan. Számomra ez azért fontos, mert én mindig akartam előadni, de mire eljutottam oda, hogy olyan szövegeket kezdtem el írni, amiket el is mondhatnék, addigra már végeztem a sulival, és elmúlt az a pont, hogy elő is adjam az írásaim. Előtte főleg romantikus vagy túl absztrakt, nem színpadra való dolgokat írtam, amelyek nem oda valóak, inkább többször olvasós afféle sajátos puzzle-nak nevezném. Viszont amit már mondtam zeneileg nagyon sokat fejlődtem, és később ehhez kapcsolódóan csináltam a diplomamunkámat is.
Igen, emlékszem, hogy egy dobszerkóddal csináltál valamit. Mesélnél arról, hogy mit akartál ábrázolni vele?
Az egyetem utáni lét nekem is nagyon kilátástalannak tűnt. Mire pont belejöttem volna a dolgokba, gondolok itt a festészeti miliőre, vagy hogy hogyan éljek meg belőle, hirtelen mindennek vége szakadt. Ez a három év így rettentően kevés. Így ez az időszak egy vízválasztó lett számomra, mert éreztem, hogy most kell cselekednem. Pontosan ezért lett Now a diplomamunkám címe, amely egy installáció lett amire portrékat készítettem.
A dobfelszerelés volt egy absztrakt kompozícióban elhelyezve, a pergő dobon egy újszülött, középen, a nagydobon egy önarckép, az utolsón tamon pedig egy haldokló öregember volt látható. Ez a hármasság a dob, mint megjelenő transzencends eszköz adta színpadául ezt a születés, jelen és jövő hármast, amely a vízválasztó NOW címmel kívánt létjogosultságot állítani tanulmányaim végén. A halál, mint téma sokszor megjelenik a munkáimban, valamint ekkor foglalkoztatott az a tény, amire a Waking Life című filmben lettem figyelmes, hogy 7-8 évente lecseréljük a sejtjeinket.
Így a koncepcióm dióhéjban arra irányult, hogy vajon ki vagyok én most, ha az aki megszületett (ebben az értelemben) már nem én vagyok, és aki meg fog halni szintén nem én leszek. Festői szinten selfie portrét szerettem volna létrehozni, ami így a közben háromdimenziós alkotásra való vággyal forrt össze és installációvá alakult. A dobfelszerelés körüli fémmel való játékkal pedig egy fajta feszültséget akartam ábrázolni ami az énem körül forog a témával kapcsolatban.
Ha már feljött a halál, mint téma, akkor erről mindenképp szeretnék megtudni részleteket. Hogy hogy ez a központi témád?
Ennek számomra elég fontos oka van, mégpedig az, hogy a családomban mindig nők haltak meg, akiket mindig ugyanaz a betegség támadott meg. Ha ennyire közel áll hozzád valaki, akkor eljutsz egy pontra amikor az életösztön elkezd benned dolgozni. Édesanyám halálakor hozzám például már nem jutott el annyi a gyászból, mert a testvéreim és apukám “felfogták” egy jelentős részét, így én ezzel könnyebben operálok, könnyebben kezelem. Ezt szívesen feldolgozom a munkáimban, valamint ezek egyvelegével több transzcendens, Isten élményben volt részem. Ezek során oda lyukadtam ki, hogy nekem egy szűrőnek kell lennem, ugyanis az a küldetésem és a célom is egyben, hogy alkossak.
Hogyan jelenik ez meg a munkáidban?
A What’s left? című alkotásomhoz főleg barátoktól, később pedig más emberektől kértem hajat. Volt például olyan alanyom, akinek én vágtam le a haját. Nagyon érdekelt az, hogy mi az, ami halálunk után megmarad belőlünk és hogyan használható fel egy alkotásban. Ugyan főleg a haj foglalkoztatott, de hogy legyen egyfajta szexuális kontextusa, ezért raktam a tincsek mellé fehérneműket. Így az esztétikával való játék és kérdések is felmerülnek az installáció láttán.
Volt egy robotic workshopom, ahova egy francia tanár által hozott elemekből felépítettem egyfajta csontvázat, ami később mozgott is és ebbe beleraktam hajat. Azt akartam elérni, hogy egy hullához hasonlítson. Ezt a prototípust részben az inspirálta, hogy még Szombathelyen be akartam szöktetni két embert a koliba, de nem tudtunk bemenni, mert nagyon sokan voltak hátul, így előlről kellett megnéznem mi a helyzet, hátha onnan be tudnánk jutni észrevétlenül.
Szóval a bejárati ajtóhoz mentem és bár nyitva volt, de nem tudtam bemenni mivel ott feküdt a portás holtteste és egy kukás zsákba volt behúzva hogy el legyen takarva de a haja kilógott. De korábban is érdekeltek a hajak, esztétikai és ‘túlélő’ funkciójuk miatt. A robotic workshopon pedig azért is csináltam meg így, mert mindig is érdekelt az ember és a gép közötti átmenet, szóval ez egyben ez a What’s left? robotikus verziója is valahol. És így igyekszik azt a vergődést vagy érzetet átadni, amit akár beteg hozzátartozóimnál, vagy egy ilyen élménynél kaptam - az emberi fekvő test látványa egy zsákban.
Felhoztad a robotikát. Most már muszáj rákérdeznem. Mikkel foglalkozol Linzben?
Szombathelyen sem a festészettel, sem azzal az állásponttal nem tudtam mit kezdeni ahová az iskola vitt. A tanárok egy része, kifejezetten megakasztott, ami hála istennek a médiaművészet felé terelt. Egy darabig díszítőfestő segéd voltam, majd Linzbe költöztem, ami nagyon erős médiaművészeti és hangművészeti irányzatokban erősített meg UNESCO-s és médiaművészetis város révén, bár erről akkor még nem tudtam. Így tulajdonképpen a szenvedélyen és elhivatottságon keresztül átnyargaltam időalapú média és kísérleti hang terepre.
Itt, a University of Arts and Design-on tanulok többek között robotikát, programozást, interaktív művészetet, művészeti kutatást, divatot és technológiát. Net alapú művészetekkel és microcontrollerekkel foglalkozó tantárgyaink is vannak. De előadóművészetekkel és még sok más különböző dologgal is foglalkozunk, ami főleg a technológiai és médiaeszközök segítségével művészetté formálható. Az én fő területem a hang, videó és 3D munkák, ebből fakadóan VR munkák lesznek láthatóak a következő időszakban tőlem, illetve performanszok és installációk.
Meséltél régebben az Ars Electornica fesztiválról. Ott milyen munkákat láthattak tőled az emberek?
Az Error témájú Ars Electronica Festivalon a Unicorn nevű sapkával készítettünk festményeket. Ez a sapi méri az agyhullámaidat, miközben nézel egy szoftvert és így tudsz gépekkel kommunikálni. Ezt egyébként főleg gyógyászati célokra készült, például kómásoknak alkották meg, akik így tudnak kommunikálni. Mi ezen a sapkán keresztül agyhullámokkal irányítottunk egy robot golyót, amit előzőleg festékbe mártottunk. Ez egy programon keresztül valósult meg amely ehhez a robot golyóhoz volt kapcsolva.
A koncepciót már a párommal egy pár hónappal előre letárgyaltuk majd ketten igyekeztük azt megtartani a kapott csapattal, ugyanis ez egyfajta workshop volt amely díjazást is eredményezett de ők bírálták el, hogy kiket vesznek fel. Minket felvettek és ezen kívül még volt egy mexikói srác, egy brazil lány, egy koreai és egy lengyel csapattag is. Tudtuk, hogy elég vegyes lesz a csapat ( Linz is alapvetően elég multi-kulti hely, nem hogy a fesztivál) így egy egyszerű szimbólumot a kört találtuk ki mint közös alap. Ezt kellett mindenkinek lefestenie, így szimbolizálva a nációk és a személyek közötti egységet. 
Majd a festett forma közbeni metódussal játszottunk, hogy hogyan néz ki, illetve mennyire vagy képes lefesteni az agyhullámaiddal, ami függ attól, hogy milyen impulzusok érnek, mennyire koncentrálsz. Mivel nagy volt a zaj, és fontos volt a kulturális háttér így mindenkinek a saját kedvenc és a nemzete zenéjét kellett hallgatni, valamint egy olyan zenét is végig hallgatott, amit az előző résztvevő választott neki. Erre összesen kalibrációval, mindennel együtt 48 óránk volt. Végül egy prezentáció után a zsűri döntése által ezzel projekttel meg is nyertük kategóriánkban az első helyet.
A következő fesztiválon szintén egy csoportos projektben vettem részt, bár már az egyetem berkein belülről. A kampusz kiállításra a VR in Wonderland című munkánkat vittük ahol egy Virtual Reality szemüveggel ötvöztünk a 360 kamerát. Így a résztvevő teljesen körbe tudott nézni, nem volt késés a képben sem, ami hihetetlen de ma sokat jelent. Egy saját magunk által programozott verziónál főleg. Ezt ráraktuk egy kicsi autóra, amivel egy labirintusban lehetett mozogni a fesztivál ideje alatt. Az egész projekt az Alice Csodaországban szindrómára épült, amikor valaki felkeléskor vagy lefekvéskor azt érzi, hogy megnőtt vagy éppenséggel összement.
Emellett az egyik tanárunk aki itt csoporttársunk lett, egy olyan órát tartott ahol az úgynevezett bodyswap tehát test cserével tartott kísérleteket VR szemüveg és ahhoz tartozó kamerák segítségével. Így ezen a kettőn alapuló koncepció kiterjedése lett ez a kísérleti projekt. Az emberek “összementek” ahogy az autóval láthattak és irányíthatták azt, majd szállhattak ha felemeltük őket, majd a saját kezükbe adtuk őket és nézhették, vizsgálhatták magukat alulról és felülről is.
Érdekesség volt, hogy további reakciókat figyeltünk meg, például, ha mondjuk ezzel a kis kocsival nekimentél a lábadnak, akkor azt kábé 10 perc után érzékeli az agyad, mert már annyira megszoktad, hogy a kamerából néztél kifelé. Ez nagyon hatásos volt mindenkinél. Ha lent a földön mentek akkor felfelé nézve a többi nézelődő óriásnak tűnt, a saját testük szintén, a reptetős résznél pedig amikor felemeltük őket (mármint a kocsit), ha túl gyorsan csináltuk meg azonnal rosszul lettek. Mintha repülőn vagy hullámvasúton lennél. Nagyon jól szórakoztunk és rettentő sok pozitív visszajelzést kaptunk.
Azta! Ezek után már csak azt a kérdésem, hogy miket tervezel a jövőben?
Kutató munkára épülő VR munkákon dolgozom jelenleg. A festészetben és grafikáimon keresztül két dimenzióban dolgoztam, és próbáltam leképezni a teret, az alakokat, amiken keresztül kérdéseket tennék fel vagy történeteket meséltem. Aztán később pár installáción keresztül rászabadulhattam a térre három dimenzióra. Most szoftveres tudáson keresztül a virtuális tér 3D lehetőségei végtelennek és izgatóan kimeríthetetlennek tűnnek számomra.
Így a digitális tereket és alakokat az emberi képzelethez mérten lehet alakítani. A mestermunkám is ehhez a halál témához fog kapcsolódni. Ehhez különféle célcsoportokkal készülök interjúkat készíteni, ki akarom kérni a véleményüket, hogy ők hogyan képzelik el a halál utáni létet. Majd ezt VR-ban terekké, és alakokká fogom formálni egy fajta látomásként, összegezve hogy ki mit gondol, mi van a halál után. Ez tulajdonképpen egy kísérletem vagy első lépésem afelé, hogy a technológia és a vallás kapcsolatát erősítsem.
Ezért jelentkeztem egy pályázatra, ahol Japánban tanulhatnék és kutathatnék a mestermunkámmal kapcsolatosan. Gifu mellett Kiotóban van egy templomban ahol Kannon Boddhisatva robot pap prédikál, így az ázsiai kultúra és vallás egy buddhista szegletét állíthatnám párhuzamba, a keresztény hitvilág egy részével ha felvételt nyerek. Ha nem vesznek fel akkor máshová fogok menni.
