Akár csak az ország minden egyes pontján, úgy Győrben is ünnepi műsorral emlékeztek meg az 1848-as forradalom napjáról. Íme Pintér Bence (TSZV-LMP-Momentum) polgármester ünnepi beszéde:
1848. március 15-e, a pesti forradalom emléknapja: pillanatkép. Egy hősi tablóra kerülve emlékezünk ilyenkor Petőfi Sándorra és a márciusi ifjakra, a börtönből kiszabadított Táncsics Mihályra, de ide gondoljuk ilyenkor Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt, Batthyány Lajost, Görgei Artúrt, Bem Józsefet - a forradalmi pillanatot követő két év politikai, majd csatatéri harcok hőseit.
Fotó: Pintér Bence Facebook
Március 15. eszménye könnyűvé teszi, hogy egyszerű, jóról és gonoszról szóló történetként emlékezzünk meg a magyar nemzet nagy pillanatáról; hogy egy pillanatba sűrítve lehessünk büszkék hőseinkre.
És legyünk is büszkék rájuk. Hőseink mindazok, akik az önkény ellen fellépve kiálltak olyan örök eszményekért, mint az önrendelkezés, a sajtószabadság, a szolidaritás és az egyenlőség; és a reakció ellen fegyveres erővel megkísérelték meg is védeni azt.
Hőseink a szabadság mellett döntő nők és férfiak; fő- és köznemesek, közemberek; iparosok, kereskedők, jobbágyok és zsellérek; magyarok, zsidók, németek, örmények, horvátok, szlovákok, szerbek és más nemzetiségek, felekezetek tagjai is.
Ne essünk azonban abba a hibába, hogy azt gondoljuk: a magyar nemzet tiszta hősi pillanata spontán módon alakult, légüres térben, váratlanul született.
A március 15-i forradalomhoz, a március 17-i kormányalakításhoz, az új törvények április 11-i elfogadásához hosszú és göröngyös út vezetett, olyan út, amelyet viták öveztek. Viták nem csak Béccsel, hanem viták egymás között.
A társadalom kivételezettjei ugyan felismerték, hogy a nemzet csak akkor mehet előre, ha előjogaikról lemondanak; de meg kellett formálniuk, el kellett dönteniük, hogy ezt milyen keretek között, milyen áldozatokat vállalva teszik meg a nemzet érdekében.
A nemzeti politikai paletta teljes volt: a fontolva haladó konzervatívoktól a liberális reformnemességen át a korban radikálisnak számító köztársaság- és egyenlőségpárti irányokig mindent megtalálhatunk. Hőseink között nehéz lenne két olyan embert találni, akik minden kérdésben egy véleményen voltak.
A nemzeti egységhez, amelyet március 15., majd az áprilisi törvények elfogadása megteremtett, szükség volt a vitákra, és szükség volt arra, hogy a vitákat hőseink a császári cenzúra ellen harcolva egyre szabadabban folytathassák le. És így mikor megnyílt a szabad cselekvés lehetősége, egységben tudták meghozni a legfontosabb döntéseket.
A döntéseket, amelyek lehetővé tették Magyarország fejlődését, a döntéseket, amelyeknek alapvető vezérgondolata az önrendelkezés és az egyenlőség volt.
Ahogy Táncsics Mihály írta: “Az egyenlő szabadság és egyenlő jogok teszik a forrást, melybül mindenki egyaránt meríthet jólétet, boldogságot, áldást.”
Mondhatnánk, hogy beteljesítettük eleink akaratát, megvalósítottuk az egyenlőséget, hiszen állítólag minden magyar egyenlő a törvény előtt. Tudjuk, látjuk azonban, hogy még mindig vannak olyanok, akik egyenlőbbek az egyenlőknél.
A március 15-én tömlöcéből kiszabadított Táncsics ugyanebben az írásában a következőképpen gondolkodott:
“A király, még ha maga legjobb ember is, csak kárhozatot hoz az országra, mert maga az egész királysági kormányzás arra van alapítva, hogy kiszíja a népnek vérét, elbutítsa a népet, kifacsarja az országnak zsírját, hogy a nép erőtelen, koldus legyen, csak annyija legyen, miből eltengődhetik, s hogy folyvást dolgozhassék, verejtékezhessék az udvari pazarlások végett; hiszen a kоronák és trónusok csak addig állhatnak fenn, míg a népek szegények, tudatlanok. Hazánkban nyolcmillió olyan ember van, kinek semmije sincs, csak napról napra, két kezével keresi kenyerét, vagy pedig csak valami zsöllérgunyhója van, de jövedelme egy krajcár sincs, néha pedig munkája sem akad, tehát akkor kénytelen éhezni, koplalni. Mért van ez így? Azért, mert a királynak igen nagy pompa kellett, s a főhivatalok, méltóságok szinte oly pompát kívántak, mert fényűzésre nézve a királyt nekik is csak meg kellett közelíteniök.”
És ugyanígy állunk az önrendelkezéssel is. Ma nem a bécsi Hofburggal kell megvívnunk csatáinkat azért, hogy helyi ügyeink helyben dőlhessenek el. Ma az önkormányzatoknak a budai várban székelőkkel kell megvívni a csatát, ha azt akarjuk, hogy a helyben megtermelt javak gyümölcséről itt, helyben dönthessünk.
Emlékezzünk hőseinkre. Emlékezzünk hőseinkre, akik a szabadságért, az egyenlőségért és az önrendelkezésért tollat, majd kardot ragadtak. Emlékezzünk rájuk, és tudjuk azt, hogy a királyokat, kiskirályokat, földesurakat ugyan ma máshogy hívjuk, de velük is meg kell vívnunk harcainkat a szabadságért, az egyenlőségért és az önrendelkezésért.
Éljen a szabadság! Éljen a haza!
