Kulcsár Árpád helyszíni riportja eredetileg társlapunkon, az Azonnali.hun jelent meg.
Ha manapság Kijevből Csernyihivbe akarsz menni, jelentős kerülőt kell tenned, hiába köti össze békeidőkben remek közút a két várost. Többnyire a Gyeszna folyó mentén, a mocsaras területen lehet odajutni, ugyanis a fő útvonalon az oroszok lebombázták a hidakat, az újonnan felhúzott pontonhidakat pedig csak a katonaság használhatja. Bár vannak kijevi kísérőink, ez nekik is új információ, a katonák azt mondják, délről nem lehet bejutni, hanem vissza kell fordulni, majd egy másik útvonalon északra indulni, aztán keleti irányból kell közelíteni.
Visszafordulunk tehát félútról, és bevetjük az autókat a mocsarak közé. Útközben elmegyünk egy hatalmas katonai bázis mellett, kísérőnk elmondja, hogy nemrég itt komoly rakétatámadást hajtottak végre az oroszok, és sok ukrán katona halt meg.
Arról már elég sok anyag született, hogy mit történt Kijev közvetlen közelében, de arról viszonylag kevés anyag született, hogy mi is történt a háború előtt háromszázezer lakosú Csernyihivben,
holott Irpinyhez hasonlóan, itt is sikerült megállítani az ukrán erőknek a Belaruszból előrehaladó csapatokat. Csernyihiv hetekig tartó ostromot bírt ki, míg aztán március végén – ahogyan egész Észak-Ukrajnából – a megszálló erők visszavonultak innen.
Amit azonban a harcok okoztak, az súlyosan rányomta a bélyegét a több mint ezeréves településre. A városba legalább öt ellenőrzőponton kell átmenni Kijevtől. és az új útvonalon nincs sok település, így nem lehet a pusztítás nyomait sem fölfedezni. Csernyihivbe érve azonban már a külterületen jól látszik, hogy csak a szerencsének köszönhetően lehetett megúszni az orosz bombákat. Az út mindkét oldalán földig rombolt házak vannak, egyes tulajdonosok táblákat hagytak kint, rajta az üzenet, hogy segítségre van szükségük, és a bankszámlaszámuk.
Csernyihiv központjában aztán szembetűnő, hogy nem csak a „szokásos” tüzérségi támadás érte a várost, hanem légi is. Tömbházak felét vitte el egy-egy rakéta, mások meg épségben állnak. Összeségében nem érteni, hogy az oroszok pontosan mi alapján hajtottak végre itt csapásokat.
Különösen érthetetlen ez akkor is, amikor a város legnagyobb sportegyesületének olimpiai edzőközpontjához érünk: a lelátók romokban, a pálya közepén bombatölcsérek vannak.
Előjön az igazgató, Andrij Volkov, azt mondja: nézzünk nyugodtan körül, de siessünk, amennyiben lehet, mert, hamarosan érkezik a francia delegáció. Egyáltalán nem lepődünk meg, hogy itt hamarosan összefuthatunk a francia nagykövettel, miután azelőtti napon Irpinyben az amerikaival volt egy véletlen találkozás.
Meg aztán az ukrán kormány amúgy is arra kérte a nyugati partnereket, hogy segítsenek az újjáépítésben,
úgyhogy Ukrajna jelenleg kb. úgy néz ki, hogy ha egy nyugati állam- vagy kormányfő érkezik, akkor ő elmegy szörnyülködni Kijevbe és Irpinybe, esetleg a szomszédos Bucsába és Hosztomelbe, a nagykövetek meg fel-alá slasszéznak a frontvonaltól távoli, az oroszok által már feladott területeken, és megígérik, hogy előbb-utóbb segítenek az újjáépítésben.
Mielőtt azonban megjön az illusztris vendég, az olimpiai sportegyesület vezetője körbevezet minket, és elmondja, nem érti, hogy az oroszok miért bombázták le pont a stadiont: „Itt hadsereg sosem volt, innen egészen biztos nem lőtték a három kilométerre levő frontvonalat” – mondja. „Tényleg teljesen érthetetlen” – ismétli, majd elmeséli, hogy február végén pontosan melyik nap kezdtek bombázni, és meddig tartott a visszaszorításuk.
A lerombolt könyvtár
A stadion mellett azonban van – vagyis már csak félig – egy 19. századi neogótikus villa, ami felveti a kérdést az urbanisztikai káosszal kapcsolatban, hiszen a két építészeti objektumot pusztán egy kerítés választja el egymástól. Artem Luscsenko, a város főépítésze elkísér minket a villához, amelyben könyvtár működött, és előzőleg a tekintélyes lengyel Tarnoszvki-családé volt, ők szedték rendbe a második világháború után. Csernyihiv környéke sokáig lengyel terület volt, de
az ukránoknak ez azért nagyon fontos épület, mert a legnagyobb költőjük, és festőjük, Tarasz Sevcsenko is gyakran megfordult itt, sokáig több személyes holmiját is itt őrizték, múzeum volt, majd a szovjet időkben ifjúsági könyvtár.
„Ha megnézik, még mindig nagyon sok könyv van benn. Nem azért, mert pusztulni akarjuk hagyni őket, de ha kivesszük a polcokat, akkor összedőlnek a még meglévő falak” – mondja Luscsenko.
A főépítész azt szeretné, hogy minél többen elmennének Csernyihivbe megnézni, mit is tesz Oroszország a kulturális örökséggel. „Látjuk, mit tesznek a kulturális, szellemi és vallásos örökséggel, és közben az orosz sajtóban az jelenik meg, mintha ezeket mi rombolnánk le. A világnak ezt látnia kell, és nekünk meg meg kell tennünk mindent, hogy újraépítsük ezeket az épületeket”.
Luscsenko arról beszél, hogy Csernyihiv tartományban több mint negyven műemléképületet rongáltak meg vagy romboltak le az oroszok, a városban pedig több mint húszat,
de jelen pillanatban elég nehéz felmérni a pusztítás pontos mértékét, hiszen érthető módon a hatóságoknak van fontosabb dolga is a műemlékvédelemnél. Azt még hozzáteszi, hogy négyszáz épületnél is több pusztult el a városban.
Nem lehet, hogy járulékos veszteség ez a villa? – teszem fel a főépítésznek a kérdést, azon spekulálva, hogy amennyiben mondjuk az orosz erők úgy sejtették, hogy a stadion ideális búvóhely lehet ukrán katonáknak, akkor azt lőtték, és mivel közel volt a műemléképület is, egyszerűen megsérült.
„Nem gondolom, a városban több olyan épület is volt, például egy másik könyvtár, amelyet leromboltak. Ezek többségét nem lehet stratégiailag értelmezni”
– mondja.
És valóban: számos hír jelent meg az elmúlt hetekből, hogy templomok és egyéb épületek szándékosan kerültek orosz tűz alá, mint ahogy arról is, hogy az elfoglalt területekről a műkincsek Oroszországba vándoroltak. Az ukrán kulturális tárca szerint ez nem pusztán a javak eltulajdonításról szól, hanem az oroszok a teljes ukrán kulturális identitást szeretnék eltörölni.
Erre pedig számos bizonyíték van: ukrán költők háza, képzőművészek alkotásai váltak célzott támadások áldozataivá. Amit pedig el lehet vinni, azt elviszik, így Mariupolból a világ legnagyobb szkíta arany ötvösmunka-állományának kelt lába. Csenyihiv pedig tökéletesen alkalmas helyszín arra, hogy a kultúra elleni támadás szimbóluma legyen.
NYITÓKÉP ÉS KÉPEK: Kulcsár Árpád / Azonnali
