Pukli István cikke eredetileg társlapunkon, az Azonnali.hu-n jelent meg.
Minden idők egyik legjobb sci-fije a Csillagok között (Interstellar). Ebben Joseph Coopert (Matthew McConaughe-t) behívatják az iskolába a gyermekei viselkedése miatt. Az igazgató (David Oyelowo) a beszélgetésben elmondja, hogy Cooper 15 éves fiát, Tomot (Timothée Chalamet-t) feltehetően nem veszik fel felsőoktatási intézménybe, mert kevés a pontszáma. Cooper visszakérdez:
– Az Ön derékbősége?
– 80 körül. Hosszúság, mondjuk, 85. Nem értem, mire akar kilyukadni.
– Arra, hogy két számmal méri meg még a nadrágját is. A fiam jövőjét pedig egy számmal eldönti?
Így vagyok én is az osztályozással. Azok csak számok. Az ötfokú skálával képtelenség a gyermek fejlődését értékelni, hiszen annak számtalan aspektusa van. Az érdemjegyekkel és az osztályzatokkal minősítünk, dobozolunk, és nem értékelünk.
Valójában a gyermek teljesítményének korrekt, szakszerű értékeléséhez minimum az alábbi előfeltételekre lenne szükség:
- a család szociokulturális körülményeinek a felmérésére (ennek legjobb eszköze a családlátogatás),
- a gyermek iskolai környezetében való megfigyelésére,
- az alapkompetenciáinak a felmérésére (diagnosztikus mérésére),
- pedagógiai diagnózis felállítására,
- egyéni fejlesztési terv készítésére,
- pedagógiai munkára az egyéni fejlesztési terv mentén,
- formatív mérésekre tanév közben,
- az egyéni fejlesztési terv módosítására (pl. negyedévente),
- szummatív méréssel a hozzáadott érték vizsgálata.
Ha mindez megvan, akkor lehet értékelni. Nem minősíteni, hanem szakszerűen leírni a fejlődési folyamatot. Nem sablonmondatokkal, aláhúzgálásokkal.
Ha végignézzük a fenti, a teljesség igénye nélkül összeállított listát, és belegondolunk az ötfokú skála gyakorlati alkalmazásába, rá kell jönnünk, a gyermekünk hármasa nem ér semmit. Az csak egy szám. Nem ér semmit, hogy kitűnő vagy, az sem, hogy megbuktál.
Minden kettes, négyes, karó mögött élettörténetek húzódnak.
Reggel óriásit veszekedtünk a kislányommal,
mert fésülés közben véletlenül meghúztam a haját. Elfajult a helyzet, kiabáltunk is egymással. (Kivel nem fordult még ilyen elő?) Utólag jelentéktelennek tűnik az eset, megöleltük egymást, bocsánatot is kértünk egymástól, jó szívvel váltunk el, mégis rányomta a bélyegét az eset a napomra.
Fotó: MTI
Hát még az övére, amikor ezzel a teherrel írta meg a matekdolgozatát. De vannak olyan családok, amelyek a mindennapjaikban ennél sokkal nagyobb problémákkal küzdenek. Ezért lenne fontos az, hogy ne a NAT által előírt ismeretek bebiflázását minősítsük, hanem a hozzáadott értéket mérjük.
Erre hivatott a kompetenciamérés, amelyet mérés-értékelési szakemberek dolgoztak ki, és értékelnek is minden évben.
Mi is az a hozzáadott érték?
Minden gyermek más szociokulturális környezetből érkezik az iskolába. A gyermek nem közjószág, hanem egyéniség. Más a háttér, más készségekkel, képességekkel érkezik a suliba. Nem mindegy, honnan indul, de végül sajnos ugyanazt a kimenetet kell teljesítenie év végére mindenkinek. Az uniformizálás, az egyenlítősdi nem működik.
Az előbbiekből fakadóan minden gyermek másképp érik, fejlődik. Lefordítva a gyűlölt számjegyekre: lehet, hogy
okosabb a hármas gyermek, mint az ötös, csak máshonnan indul.
Ebből az következik, hogy az iskolának azt kellene mérnie, mi az, amit az intézmény a gyermek kompetenciaszintjéhez hozzá tudott tenni. De mi is az a kompetencia? A kompetencia három összetevőből áll:
- ismeret
- képesség/készség
- attitűd.
Ezek az összetevők elválaszthatatlanok egymástól. Akkor leszek kompetens egy adott területen, ha megvan hozzá a kellő ismeretem, amelyekre építve kialakítom a készségeimet, és formálom az attitűdömet. A kompetencia tehát nem szitokszó, nem elvont pedagógiai agymenés.
Az iskola értelme és célja az kellene, hogy legyen, hogy az EU által meghatározott, a NAT bevezetőjében csodálatosan megfogalmazott egyéni sajátosságokat figyelembe véve a gyermek kulcskompetenciáit a lehető legmagasabb szintre juttassa.
A kompetenciamérésről sokat lehet olvasni a sajtóban. Az egyik oldal sikerről, a másik kudarcról értekezik, de mindenki intézményi oldalról közelíti meg a kérdést, pedig a helyes az volna, ha az egyes gyermekekhez egy adott időintervallumon belül hozzáadott értéket vizsgálnák.
Totálisan érdektelen és értelmetlen ugyanis az a nominális adat,
hogy a két évvel ezelőtti 10.-esek jobban teljesítettek a mostani 10.-eseknél.
Hiszen nem ugyanazokról a gyerekekről van szó: az egyes tanulók más-más családiháttér-indexszel rendelkeznek, be voltak zárva a Covid idején, online előadásokat hallgattak, nem volt lehetőség saját élményen alapuló oktatásra, nem találkoztak egymással, nem alakultak ki barátságok, első szerelmek stb.
A kompetenciamérés az egyének teljesítményének változásáról is kell, hogy szóljon, és szól is, csak végig kell olvasni a 2021-es értékelést. Az elemzés részletes, használható és előremutató. A kompetenciamérés fontos a gyermek fejlődése szempontjából, és
örömteli, hogy elkezdték azt kiterjeszteni a többi kulcskompetencia területére is:
2022-ben már nem csupán matematikai logikát, szövegértést valamint idegen nyelvi kompetenciát vizsgáltak, hanem természettudományos gondolkodást is.
Az alábbiakban egy példa a képességpont-változások elemzéséről:
A kompetenciamérés egyik alapja a CSH-indexet mérő tanulói háttérkérdőív (Bővebben a fenti linken a 35. oldaltól, definíció a 109. oldalon).
Ez kiemelten fontos a hozzáadott érték mérése szempontjából, mégsem kötelező kitölteni. Ahhoz, hogy átfogó pedagógiai diagnózist állítsunk fel, ez nagyon fontos segítség volna. Kötelezővé kellene tenni. A családiháttér-index és a teljesítmény közötti összefüggés településtípusonként, illetve képzési formák szerint (a 10.-esek példája):
A kompetenciamérést ki kellene terjeszteni minden kulcskompetenciára, hogy átfogó képet kapjunk az egyes gyermekek fejlődéséről.
A kompetenciamérést ki kellene terjeszteni több évfolyamra, egyfajta formatív mérésként is lehetne kezelni azt. A kompetenciamérésnek ezen kívül ki kellene váltania a szummatív méréseket: az osztályozás képmutatását, a középfokú felvételi eljárás teljességgel fölösleges stresszét, de még magát az érettségit is, így Cooper fiának sem kellene a pontjait számolgatnia.
Ezzel is közelebb kerülhetnénk a 12 évfolyamos egységes közoktatás megteremtéséhez. Persze ehhez szemléletváltozás kell, jelenleg azonban a XVIII. század végéről a XXI. századba óriásit kellene ugrani.
