Szülővárosomban, Debrecenben jártam családlátogatáson. Egykori szobám nagy részét ma is könyvespolcok foglalják el. Az egyiken felfedeztem gyermekkorom hajdani kedvencét, Alekszej Tolsztoj, a Háború és béke szerzőjével rokonságban lévő szovjet író Garin mérnök hiperboloidja című művét, amelyről nehéz eldönteni, mi is tulajdonképpen?
Politikai krimi? Thriller? Lélektani dráma? Kalandregény? Sci-fi? Utópia?
Mindez így összegyúrva – ez lehetne a válasz. A részben a Szovjetunióban, részben Nyugat-Európában (Franciaországban, Németországban és Olaszországban) a végkifejletet tekintve pedig az Egyesült Államokban játszódó regényt egy mondatban úgy lehetne összefoglalni: négy ember ül egy autóban, aztán egy yachton, utána egy szigeten, végül pedig az USA-ban, a Fehér Házban, a Szenátusban, a nagyvárosok utcáin a hatalomért folytatott harcban fonódik össze a sorsuk.
Az Albatrosz könyvek sorozat egyik míves darabja, gyermekkorom kedvence...Fotó: Papp László Tamás
A címadó főszereplő, Pjotr Garin, zseniális feltaláló, tudós, aki új, forradalmi technológián dolgozik. Rolling, a vegyipari cégbirodalmat irányító, a szabad versenyt eltipró kartell-, és trösztkapitalizmust megjelenítő amerikai milliárdos és Vitalij Selga, a szovjet rendőr (aki a bűnügyi nyomozóhatóságnál dolgozik, viszont - bár ez a regényben nincs kimondva - mivel nemzetközi, illetve politikai ügyekben nyomoz, inkább titkosszolgálati jellegű a munkája) ugyanarra törekszik. Hogy megszerezze a találmányt.
Rolling a cégének, Selga pedig a szovjet államnak.
Mindnyájuk életére hatással lesz a negyedik szereplő: Zoja Monrose. A polgárháború, a szovjet rendszer elől nyugatra menekült emigráns. Aki először Rolling, aztán Garin szeretője lesz.
Bár a négyes közti hálót átszövik az árulások, átállások, megcsalások, hol egymás életére törnek, hol megmentik egymás életét, de országuktól elszakadva gyakran így is csak egymásra számíthatnak. A mű szerzője olyasvalaki, aki jól ismerte mind a szovjet rendszert, mind a nyugati szovjetellenes emigrációt. Otthonosan forgolódott a cári időszak arisztokráciája köreiben, de Sztálin alatt is karriert csinált.
Alekszej Tolsztoj fenti műve egy átmeneti időszakban született. Tolsztoj a kommunista hatalomátvétel után, 1918-ban, 35 évesen családjával elhagyta Oroszországot. A polgárháború éveiben Párizsban élt, majd 1923-ban hazatért. (A regény párizsi jelenetei a legimádnivalóbbak, a legéletszagúbbak.) Mikor a Garin mérnök hiperboloidja 1925-26 folyamán a Krasznaja Nov magazin hasábjain folytatásokban megjelent, Tolsztoj még távol volt attól, ami később lett belőle. Sztálin kedvenc grófja, aki 1936-ban az Írószövetség elnöke, 1937-ben (a sztálini terror csúcspontján) a Legfelsőbb Tanács, a pártállamnak alárendelt szovjet bábparlament, 1939-ben pedig a tudományos akadémia tagja. (Ellentétben a szovjet típusú diktatúrából kétszer is emigráló vörös gróffal, Károlyi Mihállyal, Tolsztoj fordított utat járt be.)
Alekszej Tolsztoj, a regény írója, Sztálin kedvenc grófja.Fotó: Wikipédia
De a '20-as évek közepén, a Lenin betegsége, majd halála utáni években a rendszer a szebbik (de legalábbis kevésbé rossz) arcát mutatta bel-, és külföldön egyaránt. A polgárháború már véget ért, de a Sztálin által indított terror és személyi kultusz még nem kezdődött el. A rezsim inkább amnesztiában, konszolidációban, az emigránsok hazacsábításában gondolkodott. A NEP-korszaknak nevezett '20-as években a diktatúra tolerálta a később ellenségnek nyilvánított kulákokat, vállalkozókat, a „virágozzék száz virág” jegyében az értelmiségnek is nagyobb szabadságot adtak. Nem dőlt még el a párton belüli harc Sztálin és Trockij között, s akkor épp a pártfőtitkár Sztálin (és szövetségese, Buharin) képviselték a mérsékeltebb irányvonalat. Ekkor született a mű Garin találmányáról. Ami mi is?
Hadászati lézerfegyver - vagy halálsugár, ha így jobban tetszik.
„A hiperbolatükör törvénye a következő: A hiperbolatükör belső felületére eső fénysugarak valamennyien egy pontban metszik egymást, a hiperbola gyújtópontjában. Ezt mindenki tudja. De most jön az, amit nem tud mindenki. A hiperbolatükör gyújtópontjába én még egy másik hiperbolát is helyezek [...] egy forgási hiperboloidot, amelyet samonitból [...] ebből a magas olvadáspontú és tökéletesen csiszolható ásványból esztergályoztam ki; Észak-Oroszországban kimeríthetetlen samolit rétegek találhatók."
– magyarázza a regényben Garin, hozzátéve: a hiperboloid „valamennyi fénysugarat egyetlen sugárrá, vagy tetszés szerinti vastagságú fényzsinórrá koncentrálja. [...] mikrométercsavar segítségével történő beállítása útján tetszés szerint növelhetem vagy csökkenthetem a fényzsinór vastagságát, az energiaveszteség, amelyet a levegő közegén való áthatolása közben szenved, elenyészően csekély. A zsinór vastagságát gyakorlatilag annyira csökkenthetem, hogy nem lesz vastagabb, mint egy tű” Odáig jut a miniatürizálásban, hogy létrehoz egy „revolver alakú, vastag csövű, nikkelezett készüléket. Utolsó találmánya volt – egy zseb-hiperboloid.”
A fegyvert kifejlesztve, a rá bérgyilkosokat küldő Rollingot megzsarolva, aztán foglyul ejtve Garin világuralomra tör. Egy szigetet megszállva az ellene küldött hadihajókat kettévágja a sugárnyalábbal. Ha fényesebb a láncnál a fénykard, akkor ez a mérföldes lézerlándzsa vakítóan ragyog.
A halálsugár jégkockaként hasította szét a csatahajókat.Fotó: Pixabay
„Minden hatalom az én kezemben lesz a földön. Egyetlen kémény nem füstölhet az én parancsom nélkül, egyetlen hajó nem futhat ki a kikötőből, egyetlen kalapács nem koppanhat. Minden a központ engedélyétől függ majd, még a lélegzés joga is. A központ pedig én leszek. Minden az enyém. Érméket fogok veretni, egyik oldalon az én arcképem lesz, kis szakállal, megkoszorúzott homlokkal...” –mondja Selgának. Ironikus, de Garin totális állama leginkább a terroron, tervgazdaságon és személyi kultuszon alapuló központosított sztálini rendszerre hajaz, melyet a regényíró egy évtizeddel később (amikor már nem bizalmatlanságtól övezett, épp csak hazatért disszidens) mind nagyobb buzgalommal szolgál. Selga, amikor Garinnak válaszol, felvillantja a gátlás nélküli „cinikus idealista”, hívő machiavellista szovjet erkölcs oximoronját.
„Mindaz, ami elősegíti, hogy szovjethatalom létesüljön, jó – felelte Selga, és minden, ami ezt gátolja, rossz.”
Vagyis Garin a Selga által fasiszta utópiának nevezett uralma létrehozása, Selga pedig a lenini pártállami rendszer védelme érdekében veti le a polgári morál korlátait.
De bármennyire is ellenségek, ez még nem a sztálini éra, amikor a szemben álló félre csak rosszat lehet mondani, és gyűlölet-ötperceken üvöltve követelni a kivégzését. A hajón, ami a céljuk felé viszi őket, Selgát a hullámok a tengerbe sodorják, Garin utánaugrik, élete kockáztatásával megmenti. Beviteti embereivel a kabinba, hogy ott lábadozzon.
„Selga elnézte Garin gunyoros arcát és a bőr karosszékben elterpeszkedő hajlékony testét. Különös ember, csupa ellentmondás. Bandita, csirkefogó, sötét kalandor,... De - talán a grog volt az oka, talán a megrázkódtatás, amelyen keresztülment - Selgának most jólesett, hogy Garin itt ül mellette, térdén keresztbe vetett lábbal, s a füstöt eregetve elmélkedik a legkülönbözőbb dolgokról, mintha nem is recsegnének-ropognának az Arizona oldalai a hullámok csapásai alatt, mintha nem ostromolnák tajtékzó habok a hajóablak üvegét, és nem ringatná őket a hajó, mint valami hinta, hol Selgát vetve fel ágyastul, hol Garint székestül...”
A '30-as évek derekán már nem lehetett volna az ellenségről így írni egy szovjet regényben. Meg így se nagyon:
”Garin nagyon megváltozott amióta elhagyta Leningrádot: magabiztos lett, derűs, és az a fajta jóindulat és kedélyesség sugárzott róla, amelyet csak a legokosabb, meggyőződéses egoistáknál tapasztalhatunk”
Zoja figurájáról még nem esett szó, pedig kulcskarakter. Olyan kulcs, amely megnyitja a férfiakat. Nem pusztán a testi vonzerejével, hanem az intellektusával, a gátlástalan fantáziájával, cinikus eszességével. Előbb Rolling, aztán Garin perzselődik meg a belőle áradó tűzben. Zoja tulajdonképpen Mirandolina, a Goldoni-darab hősnője - jó néhány árnyalattal sötétebb kiadásban. Nő, aki a saját jogán lesz bűnöző lángelme, manipulatív sakkjátékos egy férfiak által dominált világban, a királynőnél is értékesebb figura a stratégiai játszmában, aminek terepe egy lapos tábla helyett a jeges űrben száguldó bolygónk.
Melynek központi magját a történetben egy örökké bomló fém alkotja, s ennek hője egyre jobban átmelegíti a bolygónkat. „Néhány milliárd év múlva teljesen áttüzesedik, felrobban, mint egy bomba, lángra lobban, gázgömbbé válik… majd ismét kezd lehűlni és újra összesűrűsödik, míg el nem éri a földgolyó méreteit. Akkor aztán megint kifejlődik a földön az élet, évmilliárdok múlva megjelenik az ember, megindul az emberiség rohamos fejlődése, és a harc a világ magasabb rendű társadalmi berendezkedéséért… Ez az élet körforgása a Földön. Számtalan ilyen körforgása volt már a föld életének és még számtalan sok lesz a jövőben is.
Halál nincs. Csak örök megújulás van”
– írja Mancev, Garin egykori tudóstársa a naplójában. (Garin azért megy a szigetre, mert ez a sugárzó fém által alkotott olivinövezet aranyat is tartalmaz, amelyet kitermelve ez a bajkeverő, akit Selga fasisztának, Rolling viszont - tévesen - anarchistának tart, a piacra dob, hogy leértékelje a világ nemesfémtartalékát, gazdasági válságot idézve elő. Jobb, mint Blofeld, és mennyivel stílusosabb.)
Visszatérve Zojára: először Rollingnak, aztán Garinnak jut a végzetes szerencse, hogy szerelmi és szexuális kapcsolatban lehet vele a világuralomért zajló harc során. Szegény Selga viszont kimarad a jóból. A NEP-korszak Szovjetuniója megengedőbb volt, de nem annyira, hogy Vitalij, a szovjet James Bond (elnézést: Bond lesz a nyugati Selga) intim viszonyba kerüljön egy disszidens nővel. De azért a maga módján Selga is értékeli Zoját.
„Már megbocsásson, de nőkkel nem harcolok” – mondja Selgának az egyik szovjet társa Zojáról eléggé el nem ítélhető szexista módon. Mire Vitalij ezt feleli: „Alekszej Szemjonovics, ez a nő erősebb mindkettőnknél... Még sok ember vérét fogja kiontani” – mely a legnagyobb szakmai elismerés egy olyan rendszer képviselőjétől, amelynek a vérontásban aztán igazán volt praxisa.
Zoja Monrose szerepében: Natalja Klimova.Fotó: IMDB
Ha van elveszett karakter a regényben, az Rolling. Milliárdjai, a világot átfogó óriáscége dacára se tud olyan „okosan gonosz” lenni, hogy felnőjön a többiekhez. Garint is, Selgát is próbálja megöletni, de kudarcot vall, azok túljárnak az eszén - Zojáról nem is beszélve. Garin, Zoja, Selga – ez az oroszok, a kelet-európaiak háborúja, amiben ő, az amerikai örök kívülálló marad. Az utolsó fejezet színhelye az USA, de ott is két orosz, Garin és Selga harcol az ország fölötti uralomért.
Ez is annyira kelet-európai, vagy akár magyaros dolog. Mint Orbán, az illiberális James Bond és Soros, a liberális Blofeld örökrangadója. Orbán valószínűleg szeretné elhinni, (politikusként meg választóival is elhitetni), hogy a világ Magyarország körül forog. A globális sakkjátszmát jó és rossz magyarok vívják. Soros gonosz ugyan, de akkor is a miénk. A mi gonoszunk. Ezt a meccset mi játsszuk, mi, magyarok, egymás között. Garin és Selga párharcáról, évtizedekkel később újraolvasva ez villan be.
A legmenőbb ellenség(kép) is csak a miénk lehet....Fotó: Wikipédia
Lehet propagandaműként olvasni a regényt, de annak egyrészt kimondottan igényes. Másfelől (bár nem akarom lelőni a poént) valahogy átitatja egyfajta mélységes (s titkon, akaratlanul nagyon is szovjetellenes) humanizmus abban is, ahogy írója a végkifejletet elrendezi. Egy vérbeli szovjet regényben (ahogy egy vérbeli amerikai akciófilmben is) a gonosznak meg kell halnia, lehetőleg minél kegyetlenebb halállal. Hogy a pozitív hősnek drukkoló közönség vérszomja szentesíttessen, és legitim módon kielégüljön. Hogy elmondható legyen: a jó ügy, a helyes cél érdekében szabad nemcsak gyilkolni, kivégezni, de még az is, hogy ettől legyen katarzisunk, ettől nyugodtan érezzük jól magunkat, s ne legyen lelkifurdalásunk.
Nem mondom el, hogy végződik Garin pályafutása, de nem az a sors jut neki, ami az elképzelt gonoszoknak egy moszkvai koncepciós perben vagy hollywoodi moziban járna. Ezzel is utalva rá: egy tömeggyilkos (s Garin kétségtelenül az) sem érdemli feltétlenül ezt, sőt. Egy tömeggyilkos is érezhet szerelmet, megmentheti az ellensége életét két gyilkolászás közepette. Ennyiben a regény a sematizmus antitézise. Garin és Zoja tragédiája így tud ki-, és beteljesedni. Az ő lelkivilágukról, érzéseikről sokkal többet megtudunk, mint mondjuk Selgáéról. Akiről nem derül ki, otthon van-e családja, felesége, szeretője, legközelebb akkor jut a magánemberi léthez, mikor pótapát játszik a Garin szigetére került kisfiú, Ivan Guszev mellett.
A regény filmes utóélete is egy átmeneti korszak tükörképe. 1965-ben a felemás hruscsovi reformkor már elbukott, de a brezsnyevi pangás még nem kezdődött el. A moziadaptáció rendezője, Alekszander Grincburg rendezései a filmről írt bejegyzés szerint „inkább hasonlítottak a nyugati rendezők műveihez, mint a hazaiakhoz” Filmesként „ellenzékinek számított, élete során kilenc évet húzott le börtönökben és munkatáborokban.” – említik. „Nyugatias szemlélete frissességet hozott az alkotásba, a közönség szívesen vette a megszokottól eltérő képi világot és rendezői fogásokat.” Fordított utat járt be, mint a regényíró, Alekszej Tolsztoj: „1972-ben kitiltották Moszkvából, majd 1979-ben, két szovjet kémért cserébe, Amerikába távozhatott” Így hát a film is elüt a szovjet kánontól.
Bár Pjotr Garin maga kezeli a sugárfegyvert, a film mégsem reked meg a lézerharcos robotmozik vagy a gonosz tudósos akciófilmek szintjén, a sötét géniusz fejében lévő gondolatok rémisztőbbek, mint akármilyen gyilkolószerkezet.
A robotok vívta lézercsaták előtti sci-fi korszakban a hiperboloidot egy zseniális tudós kezelte.Fotó: Pixabay
Garin, mint rosszfiú, már a '20-as években a sci-fi (egyben a későbbi hidegháborús paranoia) újabb mélyrétegét tárja fel. Az agymosás, a tudatmanipuláció lehetőségét. „A forradalomnak még a lehetőségét is csírájában elfojtjuk. Az osztályozás után és a munkakönyvecske kiadása előtt minden dolgozón egy kis műtétet hajtunk végre. Teljesen észrevétlenül, váratlanul, narkózisban... Az egész csak egy kis szúrás a koponyacsontba. Egyszerű a dolog: kissé elszédül az illető, s mire magához tér, már rabszolga”– ecseteli Garin Selgának az agykasztráció lehetőségét.
Amennyiben ennek a tudományos-fantasztikus gondolatuniverzumnak az őssejtje, elhintett magja a Garin mérnök hiperboloidja, akkor termékeny talajra hullt, ha a szovjet sci-fi legjavát nézzük. Richard Condon agymosásos, elmekontrollos regénye, a Mandzsúriai jelölt, ahol a szovjet titkosszolgálat csinál amerikai hadifoglyokból tudatirányítással kettős ügynököt, beépített merénylőt.
Ennek a szovjet pandanja, tükörverziója Zinovij Jurjevtől az 1970-es kiadású Alfa és Omega. Ott is – mint Condon regényében – embereket rabolnak el, hogy rabszolgát, illetve gyilkológépet csináljanak belőlük. Az áldozatok beprogramozása szintén egy titkos kísérleti bázison zajlik, csak nem a szovjet, hanem az amerikai kormány megrendelésére. S a pavlovi kondicionálás helyett a koponyába ültetett, rádióhullámokkal üzemelő stimuláló chippel. (Ami ’70-ben még tényleg a fantázia birodalma volt. Mármint a chipméretű adatforgalmazó.) Mint minden tükör, ez is torzít kicsit, ami nem válik hátrányára.
Jurjev – aki később megkapta a legmagasabb, szovjet sci-fi írónak járó, Alekszej Tolsztoj művéről elnevezett Aelita-díjat -, sok tekintetben felülmúlta Condont. A politikai krimi szála mellett nagyobb hangsúlyt fektetett a mentális leigázás folyamatára, a gondolatbörtönből kitörni akaró egyén dilemmáira, a gépileg szimulált, vak boldogság és lojalitás negatív utópiájára. A cselekmény nagyrészt a bázison játszódik, persze van romantikus szál, továbbá gyilkosság, árulás, szökés és menekülés is.
Meg erkölcsi dilemma: a kísérletet végző egyik orvos, Zucchi fellázad és ki akarja szabadítani a fogva tartott kísérleti alanyokat. De mindezt csak úgy teheti meg, hogy a bázis parancsnokaiba ülteti a stimulátort, miután gázzal elkábítja őket. „...ahhoz, hogy megvédd a gondolkozáshoz való jogodat, most éppen mások fejébe hatolsz bele a fúróddal. De nincs más kiút.” – nyugtatja önmagát. „Az idealisták túl sokszor szenvedtek már vereséget, mert viszolyogtak attól, hogy ellenfeleik fegyvereivel éljenek. Azok pedig mindig jobb fegyverzettel rendelkeznek, nekik ez az ütőkártyájuk”
Tű hatol a belső valóságunkba?Fotó: Pixabay
Ezen azért napjainkban is eltöprenghetünk. Meg azon is, hogy az alternatív tényszimuláló univerzumok, a populista demagógia, a kormányzati, sőt nemzetközi szintű dezinformáció, álhírgyártás, deepfake és psyop korában nincs szükség semmiféle agykasztráló vagy tudatstimuláló készülékre, hogy százmilliókat manipuláljanak. Zucchi kollégája, Brighley így felel, amikor Zucchi felteszi neki a kérdést:
„Maga talán örülne, ha valaki beleturkálna a gondolataiba, ráadásul a modern elektronika segítségével?”
Brighley válasza még nyomasztóbb, nyugtalanítóbb ötven évvel később olvasva. „A modern civilizáció egyebet sem tesz, mint hogy a gondolatainkba avatkozik. Az iskola, a család, a rádió, a televízió, az újságok, a könyvek, a mozi, a reklám, a színház és végül a közvélemény. [...] De hát most talán nem távvezérelt társadalom vagyunk? A televízió talán nem a távvezérlés eszköze? Bármit lát a képernyőn, a Pepsodent fogkrém reklámjától a denevérember sorozatig, mindez talán nem a nézőmilliók ízlésének, hajlamainak és gondolatainak távvezérlése?” – kérdi Brighley, aki a közösségi oldalakról, a TikTok-ról még nem is álmodott.
Rendkívül megnyugtató lenne, ha azt mondhatnánk: a nyájmentalitás, a tömegpszichózis létrehozásához koponyába juttatott tűk és chipek, bonyolult agyműtétek kellenek, mert ezek hiányában a kritikus gondolkodás nem száműzhető, az átlagemberi tudat is makacsul ellenáll a befolyásolásnak. Pedig sajnos nincs szükség ilyesmire, hogy egész társadalmak főáramának agyműködését fagyasszák be, tekerjék vissza a hüllőagy szintjéig. Ami rémisztőbb, mint a sci-fi utópiák képzelt agykasztrációs szörnyvilága. Ugyanis ez nem a bizonytalan, alakítható jövő, hanem az új méregként közénk hatoló jelen.
Címlapkép: IMDb
