Először akkor írtam e portálra a Győri Nemzeti Színházról olyan cikket, ami nem annak felújításáról, lebontásáról, elköltözéséről vagy ottmaradásáról (illetve az épület körül folyó politikai csatákról, üzengetésről, adok-kapokról) szólt, mikor a tavalyi, hagyományosan a színház épületében tartott Könyvszalon főprofilján túlnyúló, színészi munkával készült rendezvényekről is beszámoltam.
Konkrétan a Dráma a szalonban című, Roxy, a világjáró győri kutya sztorijából készült drámajátékról, illetve a Válótársas című párkapcsolati témájú - stúdióbeszélgetéssel körített - esettanulmány-kamaradrámáról.
Fotó: Papp László Tamás
Nem vagyok „felkent” műbíráló, inkább csak tudatos fogyasztó. De mindkettőről úgy véltem: nézhetőek, illetve szórakoztatóak voltak.
Illetve a Dráma a szalonban esetén csak az utolsó kétharmadát nevezném annak. Három kis színműből tevődött össze a háromrészes drámafűzér.
Az első (az '50-es évekbe vitt disszidenses lávsztori) szerintem borzalmasra sikeredett, én a második (ironikusan spirituális gondolatszálra kihegyezett) és a harmadik (a járvány miatti szociális klausztrofóbiát szatirikusan megközelítő) alkotás között ingadoztam a közönségszavazat leadásakor.
Végül a harmadikra voksoltam, álmomban se gondolva, hogy mind a közönség többsége, mind a zsűri tetszését az általam a kritikában nyálas, túltoltan patetikus giccsparádéként aposztrofált első fogja elnyerni.
Persze nincs ebben semmi.
A kritikus véleménye nem feltétlenül azonos a nézőkével vagy a zsűriével.
S nem is kell azokéra tekintettel lennie.
(Ahogy persze a közönségnak, illetve a díjazottnak sem kell zavartatnia magát a kritikusi fanyalgástól.)
Ezek után, megismerve a hangadó, közízlést tükröző véleményt, gondolkodóba estem a repertoár, a 2021-2022-es évad tesztelésére gyúrva: lesz-e vajon olyan darab, amit kifejezetten magaménak vallhatok?
Érdemes-e jegyet váltanom rájuk?
Persze színikritikusként, de mezei nézőként is látni kell a darabot ahhoz, hogy véleményünk lehessen róla. De nagyobb öröm, ha élvezhető művön gyakorolhatom a hivatásom.
Na, ez a két utóbbi állítás egyáltalán nem igaz - kapom rajta magam a belőlem előtolakodó hamis közhelyeken. Vagyis inkább úgy fogalmaznék: egyáltalán nem szükséges, hogy mindez igaz legyen.
Korunk ugyanis pont arról szól, hogy nem kell valamit látni (olvasni, meghallgatni) ahhoz, hogy véleményünk legyen róla. Amit már az sem írhat felül, ha tényleg közvetlen tapasztalatot szerzünk a dologról.
2016-ban a Saul fia apropóján írtam a lentebbi sorokat a Mandinerbe:
Mivel nem láttam, így jelenleg véleményem sem lehet róla. Nem tudom még, jó-e vagy rossz, fog-e tetszeni vagy nem.
Persze a mérvadó véleményformáló értelmiség soraiban (politikai hovatartozástól lényegében függetlenül) szinte követelmény, hogy az embernek akkor is legyen álláspontja, értékítélete valamiről, ha nem ismeri, nem látta, vagy nem olvasta.
Ha másképp nem, zsigerből, reflexből.
De én nemigen tudok (és nem is akarok) ennek megfelelni. Nem tudok mit kezdeni azokkal, akik úgy gyaláznak (vagy épp dicsérnek) valamit, hogy nem szereztek róla empirikus tapasztalatot.
Ennél már csak azok rosszabbak, akik elmennek ugyan a moziba,
de már előre tudják, (és előre eldöntötték), hogy tetszeni fog-e nekik vagy sem.
Az elmúlt fél évtizedben a helyzet, ha lehet, még rosszabb lett.
Jelenleg már az is valahogy nehezen hihetőnek tűnik önmagam számára is, hogy valaha a Mandinerbe írtam. Momentán szinte mind a saját véleménybuborékunkban zárva fuldoklunk, ahová nem tör be kívülről friss levegő, így azt írjuk le, amről azt sem tudjuk: tényleg ott van, vagy csak az oxigénhiánytől hallucináljuk.
És igen: egyáltalán nem vagyok biztos abban, nem lettem-e én is hasonló azokhoz, akiket 2016-ban elítéltem?
Mondjuk a Győri Nemzeti Színházzal és annak vezetésével kapcsolatban nekem is megvolt a véleményem, jóval azelőtt, hogy bármelyik darabot láttam volna.
Fotó: Vágvölgyi Bálint
Mert ilyen az ember, bármennyire is nem akar ilyen lenni. Az alapján, hogy ki (milyen színezetű kormány, önkormányzat) nevezte ki a színházigazgatót, ezen keresztül megítéli az egész színházat, az összes rendezőt és színészt, valamennyi darabot.
Így is lehet csinálni, ez is egy műfaj.
Csak akkor nem kell színházba, moziba járni, hanem otthon meg lehet írni róluk a cikkeket.
Az pedig biztosan nem igaz, hogy kínszenvedés volna egy negatív véleményre okot adó, csapnivaló fércműnek tartott alkotást végignézni. Nekem soha nem volt az. Imádok negatív kritikát írni. Gondosan megtervezni, hogyan fogom ízekre szedni a szerzőt és művét egyaránt.
Viszont, ha képtelenné válok eme tevékenységemet gyakorolni, mert
a vérbe mártott tollam megáll a levegőben,
na, ott történt valami. Nálam konkrétan a Mirandolina előadásán zajlott le ez.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Akik nem ismerik Carlo Goldoni vígjátékát, azok kedvéért ideidézhetem, hogy
„Mirandolina személyében úgy alkotta meg az irodalom egyik első feminista alakját, hogy ez az irányzat még nem létezett, és ő maga nemigen vallott hasonló nézeteket. [...] Mirandolina a férfivilágban szocializálódott szabad nő, aki nemcsak kivívta, de fenn is tartja önállóságát.”
Csakhogy ezek a sorok nem képesek láttatni azt, amivel ott, a nézőtérre lépve szembesültem.
Pont az ragadott meg Vladimir Anton rendezésében (s ragadta ki a kezemből a véres tollat), ami egy, hagyományos, jólfésült, előírásos darabot váró, bejáratott komédiai elemekre számító nézőt éppenséggel taszíthatott.
A bizonytalanság.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Fogalmam sem volt, mibe csöppentem. Ez már az előadás? Vagy tévedésből a próbára engedtek be?
A színpadon díszlet gyanánt a cselekmény idejéből kiszakító konténerdepó. Sajátos gőzpunk kulisszák, mintha az idősíkok ütközése miatti kvantumfizikai karambol helyszínén lennénk.
A díszlet mintha előttünk épülne, nem tudjuk eldönteni, akik ott mozognak, színpadmunkások vagy szereplők. Ahogy azt sem: meddig tart a színészek közti ordibálásba torkolló forgatási jelenet, s hol kezdődik a darab.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Pont ez a lényege: nem kezdődik el. Nem megy fel a függöny. Nincs is függöny.
A műfaji határok is úgy elmosódnak, akár egy szürrealista fesményen.
A látványvilág nekem, a goabulik gyakori vendégének a gőzpunk mellett időnként egy pszichedelikus tranceparty dekorációit idézte. Nemcsak a drámaíró, de a néző korának határait is átszakító tripként működtetve az alkotást.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Melynél az a legkevesebb, hogy nem tudjuk bohózatként nézni. Az se nyom sokat a latban, hogy maga Goldoni sem ismerne rá a karaktereire.
Ez a sors minden darabot utolér, mely ennyivel túléli alkotóját. Goldoni viszont (mint a fentebbi idézetből kiderül) maga se tudta, mit hozott létre, mit szabadított fel, milyen hatást gyakorolt, kiknek szolgált proto-, és archetípusként.
Ez a legmesszebbre ívelő kreatív teljesítmény.
Melyben nem dübörög semmiféle ideológiai masinéria, hogy John Lukacs jelzős szerkezetével éljek. Hanem tudattalanul, ösztönösen ébreszt rá dolgokra úgy, hogy ez nem is célja.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Goldoni sorsa a műfajához passzolóan ironikus.
Az első feminista színpadi nőalak (több szempontból akaratlan, szándékán kívüli) létrehozója az ancien régime, XV. Lajos idején a francia királyi család egyik tagjának olasztanára volt. Emiatt évjáradékot kapott a király utódától, a forradalom alatt kivégzett XVI. Lajostól.
Ezt a jövedelmet a Konvent elvette Goldonitól, s csak posztumusz, 1793. február 6-i halála után egy nappal adták vissza.
Ugyanaz a forradalmi Konvent, mely 1793. október 20-án bezáratta a női klubokat, kivégezte vagy bebörtönözte az olyan politizáló nőket, mint Marie Jeanne Phlipon, közismertebb nevén Madame Roland, a drámaíró Marie Olympe de Gouges vagy a Republikánus Forradalmárnők Társaságának elnöke, a színésznő Claire Lacombe.
S 1795. május 24-én a nőket eltiltotta a politikai gyűlések látogatásától. S mely politikusainak többsége - Hahner Péter történészt idézve - „a nők hagyományos szerepeinek (anya, feleség, háziasszony) magasztalásával leplezte nőellenes előítéleteit”
Az 1753-as Goldoni-darab jócskán túlmutat a korszellemen. A Győrben Mózes Anitának a karakter legmélyére hatolóan zseniális alakításával életre keltett Mirandolina, a fogadósnő körül legyeskedő, a bűvkörében lévő férfiak, Ripafratta lovag, Forlipopoli őrgróf, Albafiorita gróf tipikus vígjátéki figurák.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
S akkor még az arisztokrata udvarlók fölé kerekedő, szellemileg, a belső autonóniáját tekintve rajtuk túlnövő polgári erényeket csillogtató Mirandolina is az lehetett volna a saját korában.
Évtizedekkel a forradalmat megelőzően sokaknak inkább bohózati kellék, mintsem fenyegető drámai lehetőség az öntudatos, a férfiakkal egyenrangú, sőt azokat nemcsak szerelmi, de intellektuális párbajban is legyőző nő figurája.
De a történelem felülírta a műfaji határokat.
A Goldonit is meghurcoló, s mind diktatórikusabb irányba haladó forradalom magukat amúgy felvilágosultnak, haladónak gondoló férfi vezetői küldték nyaktiló alá vagy börtönbe azokat, akik gyakorolni próbálták a nemek közti egyenjogúságot.
A színpadon látott hősnőn még nevető férfiak a politikába belépni akaró Mirandolinák láttán gyilkolni is készek voltak. A forradalminak nevezett terrort a konkrét esetben éppenséggel a forradalmárnőkön alkalmazva.
A forradalom nemcsak a saját gyermekeit, de a saját nőit is felfalta.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Ugyanis Mirandolina társadalmi praxisként már arcukra fagyasztotta a nevetést. Bizonyítva, hogy a magukat haladónak gondoló politikusok is a legősibb előítéletekhez nyúlhatnak, amennyiben a haladás az ő privilégiumaikat veszélyezteti.
Azokat a férfi előjogokat, melyek évezredeken át a maguk természetességével érvényesültek. Amiket Ortensia és Dejanira, a darabban feltűnő, a kor és az utókor sztereotípiáit visszatükröző két férfivadász színésznő nem fenyeget, Mirandolina viszont annál inkább.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Nem csoda, hogy ő az első győri színpadi karakter, akibe beleszerettem.
Számomra hasonlót vet fel Yasmina Rezának Győri Nemzeti Színházban műsorra tűzött 2007-es darabja, Az öldöklés istene.
Hogy magukat rendkívül civilizáltnak, polgárinak, modernnek, emancipáltnak, sőt liberálisnak tekintő emberekről, hogyan kopik le ez a máz.
S derül ki, hogy tényleg csak máz volt.
Miként válik a gyerekek játszótéri konfliktusa az őket védő szülők közötti, egyre atavisztikusabb törzsi háborúvá.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Hogy aztán, a konfliktus eszkalálódásával a törzsek közötti háború a törzsön belüli leszámolássá fajuljon.
A gyerekek védelmében először megegyezni, egymással a gyerekek nevében kibékülni akaró házaspárok a gyerekek ürügyén verik le a másik gyerek szülein önnön komplexusaikat. sérelmeiket. S végül egymás ellen fordulnak.
A Bakos-Kiss Gábor rendezésében színpadra vitt mű után a kritikus az aktuálpolitizálást elkerülni kívánván sem tudja nem feltenni a kérdést.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Hogy a gyerekek védelmében, rájuk hivatkozva meghozott döntések valójában mennyire szólnak a gyerekekről? S mennyire azokról az atavisztikus, ősemberi indulatokról, melyek a felnőttekből törnek elő?
Egymást a homokozóban összeverő gyerekké degradálva magukat. Persze intézhetnék ennek apropóján kérdést a papíron mindenféle törzsi háborút, diktatúrát, autokráciát elítélő liberális értelmiségi önmagamhoz, önmagunkhoz is.
Én (mi) vajon meddig maradnánk hasonló szituációban liberálisok? Azok maradnánk-e?
Fotó: Győri Nemzeti Színház
A kérdéseket feltevő (de a szájbarágós megválaszolásuktól tartózkodó) darab akkor ért célt, ha (a kritikushoz hasonlóan) sok nézőt késztet önmaga megkérdőjelezésére a szekértáboros hitviták, a forrósodó hideg polgárháború, illetve a szomszédunkban ténylegesen, valódi fegyverekkel zajló gyilkolás korában.
A színház bejárata fölött olvasható Peter Brook-idézetet...
A színház mindenekelőtt az élet...és csak az érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb értelmében
...mintha a repertoár egyéb darabjai is beigazolni próbálták volna.
Fotó: Papp László Tamás
A szerelmes Shakespeare, a Primadonnák, illetve Hőstenor így együtt jó eséllyel a színház ironikus önreflexióját mutatják fel a Tudorok Angliájától napjainkig.
A műalkotási folyamat az életbe (a drámairó, a színészek, a színház kulisszák mögötti létébe) ágyazva jelenik meg a darabokban.
S ami nálam összeköti ezeket a Mirandolinával,hogy jó értelemben véve ezeket sem tudtam pusztán vígjátékként nézni. A szerelmes Shakespeare-ről (mármint az 1998-as mozifilmről) írta Adam Hooks, a téma egyik szakértője, hogy:
„az ok, ami miatt a filmet a nagyközönség mellett még az irodalommal foglalkozó kutatók és kritikusok is élvezetesnek találják, nem más, mint hogy a narratíva nagyon öntudatosan játszik el azokkal az életrajzi fantáziákkal, amelyek az idők során Shakespeare köré épültek.”
A történet időpontja 1593, mely „annak a pár évnek az egyike, amikor is az irodalomtörténet
nem tud sokat mondani Shakespeare életéről”
– állapítja meg Hódosy Annamária A Rómeó és Júlia fiktív keletkezéstörténete című tanulmányában (Szcenárium, IX. évfolyam, 3. szám)
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Így aztán az írónak bőven nyílik tér, hogy a valóságon tátongó lyukakat a fikció ténypótló kötőanyagával töltse be.
Ha már a végére ennyire idézgetős kedvem lett, citálhatnám David Ignatius Hazugságok hálója című regényének Janet Malcolmot idéző főhősét (idézet az idézetben)
„...egyetlen olyan elbeszélő forma létezik, amikor az ismertetett események hitelességét nem lehet megkérdőjelezni, ez pedig a fikció”
Ahol nem tudjuk, hogyan zajlottak az események, ott a képzelőerő próbálja rekonstruálni az emlékezet vakfoltjait. Akkor végez a szerző jó munkát, ha egy történelem szakon abszolvált néző is azt mondja rá:
Hát, akár így is történhetett volna.
Nem tudjuk, hogy történt, de a fikció (akár a színház) lehet életszerű, illetve olyan, mint maga az élet.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
A szerelmes Shakespere a győri színházban nálam végbevitte ezt az életszimuláló illúziót a fejemben.
De a kedvenc férfi karakterem (ha már a nőit felfedtem) a Clevelandi Operaház igazgatójának titkára, Max a Hőstenorból. Akit lámpalázva (vagyis pánikrohamai) akadályoztak meg abban, hogy tenoristaként színpadra lépjen.
Egészen addig, míg Tito Merelli, világhírű tenor egy baleset miatt közvetlenül a fellépés előtt dől ki (akkor még úgy tűnik: végleg) a sorból.
Azt hiszem, ez a darab, ahol nem elsősorban az a kérdés, tudom-e szimplán vígjátékként nézni (kigyógyulófélben lévő pánikbetegként aligha) hanem, hogy bármely színész tudja-e valaha vígjátékként játszani.
A lámpaláz minden színész rémálma.
Tehát, amikor egy ilyen karaktert ölt magára, azzal a saját lámpalázának kísértetét is megidézi. Azt hiszem, a Maxot Győrben életre keltő Járai Máténak ez egész hitelesen sikerült (ezt mint lámpalázzal, pánikkal küzdő videóriporter, interjúkészítő és konferenciaelőadó is mondhatom.)
Összegezve: egyelőre úgy tűnik, Mirandolina által rabja lettem a Győri Nemzeti Színháznak.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Hogy ez a függőség milyen kritikákat hoz elő belőlem a következő évadban, arra óhatatlanul fény derül mindenkinek, aki Ugytudjukot olvas.
