Évfordulós cikkünkben arra emlékezünk, hogy 30 éve, 1991. december 25-én mondott le televíziós beszédében a Szovjetunió elnöki tisztségéről Mihail Gorbacsov.
GORBACHEV RESIGNATION / COLLAPSE SOVIET UNION / December 25 - 1991
Summary of the ITN news from United Kingdom, showing the global reaction to the resignation of Mikhail Gorbachev, the Soviet withdrawal of the flag of the Kr...
Kérdés, hogy miért következett be mindez?
Megpróbáljuk összefoglalni, mi volt az utolsó szög a Föld egyhatodát alkotó (a többi szocialista országgal együtt még nagyobb) szovjet birodalom koporsójába, illetve melyek voltak a bomlási folyamat állomásai.
„Közkeletű vélekedés szerint az úgynevezett „augusztusi puccs” kudarca fejezte be a Szovjetunió felbomlásának folyamatát 1991-ben. A konzervatív kommunisták sikertelen hatalomátvételi kísérlete után az egyes szovjet tagköztársaságok sorra kiáltották ki függetlenségüket, a Szovjetunió Kommunista Pártját betiltották”
– írja Gyóni Gábor Ármány és összeesküvés: az 1991 augusztusi puccs a Szovjetunióban című, az IPM 2021 áprilisi számában megjelent cikkében.
1991. augusztus 19-én a Rendkívüli Helyzet Állami Bizottsága Gennagyij Janajev szovjet alelnök vezetésével bejelentette, hogy az elnök, Gorbacsov betegsége miatt átveszik a hatalmat, és szükségállapotot vezetnek be.
A testületben helyett foglalt Valentyin Pavlov miniszterelnök, Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke, Borisz Pugo belügyminiszter és Dmitrij Jazov honvédelmi miniszter is.
Sokan úgy vélték: Gorbacsov a puccs vétlen áldozata. Gyóni szerint azonban
„...a puccs tulajdonképpen Gorbacsov mesterjátszámája lehetett, az utolsó, kétségbeesett erőfeszítés a Szovjetunió egybentartására. A szovjet elnök olyan helyzetet idézett elő - szokása szerint másokat tolva maga előtt -, hogy ő személyesen mindenképpen nyertesen kerüljön ki a szituációból, akkor is, ha nyer, akkor is, ha elbukik a puccs”
Gorbacsov hiába puccsolta meg önmagát, nem tudta megmenteni a Szovjetuniót.Fotó: Pixabay
A legendák szerint Gorbacsovot őrizetbe vették, telefonvonalát elvágták, amikor a Krím-félszigeti Foroszban üdült.
Ám az elnöki rezidencia őrségének tagjai később egybehangzóan úgy nyilatkoztak: Gorbacsov telefonvonalát senki nem blokkolta, az elnök nem volt bezárva, szabadon járt-kelt a tengerparton, s ő maga közölte a személyzettel: mégsem utazik el Moszkvába, hanem az üdülőben marad.
Gyóni azt írja, hogy a szükségállapoti bizottság tagjai meglátogatták a szovjet elnököt Foroszban, és Gorbacsov
„egyáltalán nem ellenezte a rendkívüli állapot bevezetését, csak nem akarta magára vállalni a felelősséget. A szovjet elnök azt mondta a hozzá érkező delegációnak: „Ördög vigye, cselekedjenek!”
Emellett maga Gorbacsov, mint szovjet elnök adott utasítást 1990 decemberében a KGB-nek,
„hogy készítsék elő a rendkívüli állapot bevezetését a Szovjetunióban. 1991 januárjában pedig arra utasította a litván parlamentet, hogy állítsák vissza a szovjet alkotmány érvényét a Litván SZSZK-ban. Ezt követte a szovjet fegyveres erők beavatkozása, amelynek kudarca után Gorbacsov úgy tett, mintha neki semmi köze nem lenne az egészhez”
– emlékeztet a történész.
S épp Gorbacsov volt, aki államfőként létrehozta a Rendkívüli Helyzet Állami Bizottságát, amelynek az élére a helyettese, Janajev szovjet alelnök került.
Valószínű hát, hogy Gorbacsov sem volt ártatlan a puucsban, mely elbukott, s a Szovjetunió felbomlásához vezetett.
A lehúzott zászló, az eltűnt birodalom.Fotó: Pixabay
A szovjet típusú rezsimek válságát jelezte, hogy már tíz évvel korábban is akadt olyan kommunista ország, ahol csak évekig tartó szükségállapottal lehetett a diktatúrát fenntartani.
Negyven éve vezették be Lengyelországban a szükségállapotot
A korabeli pártállami médiában szükségállapot, a visszaemlékezésekben hadiállapot néven emlegetett intézkedés 1981. december 13-án jelentette be Wojciech Jaruzelski tábornok - az Ugytudjuk összeállítása következik a történelmi dátumról. Az 1948-tól hatalmon lévő Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) vezetése már 1980 nyarán, az akkor zajló lengyelországi sztrájkokra reagálva fontolgatta a hadiállapot bevezetését - írja évfordulós háttéranyagában az MTI.
1981. december 13-án vezette be Jaruzelski lengyel pártvezető, miniszterelnök a rendkívüli állapotot.
Vannak, akik azt mondják: az 1986. április 26-i csernobili reaktorbaleset indította el (hogy stílszerűek legyünk) a Szovjetunió felbomlásához vezető láncreakciót.
Mi köze a csernobili atomerőműnek Julius Caesarhoz? Olvasson tovább, s megtudja!
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk! Hogy nekem személyesen mi jut eszembe a csernobili erőműkatasztrófa évfordulóján? Hát ezek a szavak: "Tudósnak lenni annyi, mint naivnak lenni. Annyira lefoglal minket az igazság keresése, hogy nem számolunk azzal, mennyire kevesen akarják, hogy megtaláljuk.
Bizonyítva, hogy a hazugságokra, cenzúrára, a katasztrófák, bajok eltussolására, bagatellizálására alapozott szovjet rendszer már nemcsak a világra, de önmagára is veszélyt jelent.
A csernobili reaktorbaleset emlékműve.Fotó: Pixabay
Tény, hogy a csernobili katasztrófa elleni védekezés költségei önmagában is megterhelték a szovjet költségvetést, amelyet a hidegháborús fegyverkezési verseny már amúgy is szinte a csőd szélére sodort.
Hatalmas anyagi és emberi árat fizetett a Szovjetunió az 1979. december 27-i afganisztáni beavatkozásért is, mely a szovjet Vietnammá válva egy megnyerhetetlen tízéves háborúba torkollott.
Hogy mi volt az előzmény?
A világhálón magyar nyelven jóformán csak pár régebbi tudományos munka és ismeretterjesztő cikk foglalkozik részletesebben a Szaur néven ismertté vált eseménnyel, mely negyven éve, 1978. április 27-én zajlott le Kabulban.
E napon az ANDP (Afganisztáni Népi Demokratikus Párt, vagyis a helyi kommunisták) puccsal átvették a hatalmat
– írtam az Átlátszón közölt évfordulós cikkben.
Évtizedes, permanens háború vette kezdetét, három, egymással összefonódó fronton.
- Az első ilyen a párton belüli frakcióharc, ismétlődő gyilkosságokkal, tisztogatásokkal.
- A második a szovjet típusú (reális támogatottsággal, hatalommal leginkább csak a nagyobb városokban rendelkező) új kormány és az afgán vidék törzsei közötti polgárháború.
- A harmadik pedig a szuperhatalmak, valamint a környező államok direkt vagy közvetett beavatkozása révén létrejövő, majd eszkalálódó nemzetközi hidegháborús konfliktus.
Magam úgy látom: valószínű, hogy a szovjet rendszer a háború nélkül is összeomlik (de minimum súlyos válságba kerül.)
Ám a háború miatti anyagi és emberi áldozatok, a nyugati szankciók, a bojkottált 1980-as olimpia miatti presztízsveszteség nélkül a dolog bizonyára kevésbé lett volna fájdalmas.
Persze Afganisztán, Csernobil, a puccs már csak tünetek voltak.
A Szovjetunió a történelem ítélőszéke előtt.Fotó: Pixabay
A szovjet rendszerbe ugyanis megszületésétől bele volt programozva a bukás.
Az 1917-ben Oroszországban hatalomra került bolsevikok egy terroron és tervezésen alapuló, a gazdaságot állami irányításba és tulajdonba vevő ún. hadikommunizmust vezettek be a polgárháború éveiben.
Ez a központosított, mindent az államnak alárendelő rendszer 1921-re lényegében csődöt mondott, mind a városokban (Kronstadt), mind vidéken (Tambov) lázadtak ellene még azok is, akik korábban támogatták Lenint és pártját.
A kronstadti matrózfelkelést, illetve a tambovi parasztlázadást brutális eszközökkel leverték.
Ám a lenini pártvezetés rájött: ha fenn akarja tartani a rezsimet, alkut kell kötnie a társadalommal. Az új gazdaságpolitika, a NEP lényege az volt, hogy bár politikailag maradt a diktatúra, a gazdaságban teret engedtek a városokban nepman, vidéken kulák néven emlegetett magántulajdonosoknak, egyéni vállalkozóknak.
S még valamennyire a külföldi tőkét (az olyan kapitalistákat, mint Armand Hammer) is beengedték. Ami lényegében az 1968-as magyar új gazdasági mechanizmus, valamint a Mao halála utáni kínai reformkurzus előfutára.
A Lenin betegsége, majd halála után elinduló frakcióharcokból 1929-re győztesen kiemelkedő pártfőtitkár, Sztálin azonban lényegében visszatért a NEP előtti merev, állami szabályozáson és tulajdonon alapuló gazdaságirányításhoz.
A falvakban brutálisan számolták fel a kulákok jelentette magángazdaságot.
Olyan kegyetlenül, hogy attól még maga Sztálin is igyekezett elhatárolni magát.
1930. február 3-án a Pravda vezércikke (nyilván Sztálin tudtával és jóváhagyásával)
„a kolhozosítás ütemének gyorsítását sürgeti és célul tűzi ki, hogy 1930 végéig a parasztgazdaságok 75%-át bekényszerítsék a közösbe. Az ellenálló parasztokat kizárják a választójogból, néhol a család egyetlen tehenét és háziszárnyasait is elveszik”
Alig egy hónappal később, 1930. március 2-án viszont megjelenik a Pravdában Sztálin
„Akiknek a siker a fejükbe szállt”
című vezércikke, amelyben „taktikai okokból elhatárolja magát a „baloldali túlzásoktól”, s az erőszakos kollektivizálásért minden felelősséget a helyi pártszervezetekre hárít”
Ez véget vet az 1929 decembere és 1930 februárja közötti kollektivizálási hullámnak.
Ám a módszerek később sem változtak.
Mihail Solohov, később irodalmi Nobel-díjat kapott szovjet író 1933 április 4-i, Sztálinnak címzett levelében azt ecseteli, hogyan kényszerítik a parasztokat a gabona beszolgáltatására.
„Meglocsolják petróleummal a kolhozparasztasszonyok lábát és a szoknyájuk alját, és meggyújtják. Aztán eloltják, majd újra kezdik….
A Napolovszkij-kolhozban egy bizonyos Plotkin, a körzeti bizottság meghatalmazottja arra kényszerítette a faggatott kolhozparasztokat, hogy egy fehéren izzó kályhára feküdjenek, majd úgy hűtötte le őket, hogy meztelenül bezárta valamennyit egy fészerbe….
A Lebjazsenszkij-kolhozban sorban a falhoz állították a kolhozparasztokat és kivégzést színleltek…
A végtelenségig sorolhatnám ezeket a példákat. Nem túlkapások ezek, nem, hanem a gabona begyűjtés általános módszerei….”
– állította Solohov.
Joggal állapítja meg Gyóni Gábor, hogy:
„Ekkor alakult ki a sajátos - gazdasági értelemben tervutasításos, piaci elemeket nélkülöző - sztálini rendszer is, ahol a terror vagy az attól való félelem volt a gazdasági teljesítmény, gazdasági kényszer hajtóereje”
A Szovjetunió ekkor vált tartósan is hiánygazdasággá, ahol a közszükségleti cikkek, az élelmiszer termelésének módja rosszabb esetben éhínséghez, jobb esetben „csak” nélkülözéshez vezetett.
Szergej Mironovics Kirov PB-tag, KB-titkár, leningrádi pártvezető 1934. december 1-én történt (részleteiben máig tisztázatlan) meggyilkolása után a vidéken nyíltan (s burkoltabban ugyan, de a nagyvárosokban is) alkalmazott terror elérte a szovjet pártelitet.
A Kennedy-gyilkosság szovjet változata: merénylet Kirov ellen
Állítólag a legtöbben, akik akkor éltek, emlékeznek rá, mit csináltak, hol voltak a John Fitzgerald Kennedy ellen elkövetett 1963. november 22-i merénylet utáni percekben, órákban, amikor eljutott hozzájuk a hír. Generációnkból pedig sokan így vannak ezzel 2001. szeptember 11-e esetén. Valószínűleg a korabeli szovjet nemzedékek tudatába is mélyen bevésődött 1934.
A funkcionáriusréteget lefejező tisztogatások után, a II. világháborúba, majd a hidegháborúba belépő, folyamatos háborús pszichózis légkörében működő sztálini Szovjetunióban remény sem volt bármiféle piaci reformra.
A reformkurzust 1953-ban, Sztálin halála után nem más kezdeményezte, mint a titkosrendőrséget és a hírszerzést vezető, Szilágyi Ákos által találóan
rém rendes reformernek
nevezett Lavrentyij Pavlovics Berija.
„Mind Berija tervezetei, mind politikai lépései azt mutatják, ha az 1953-as hatalmi harcban Hruscsov marad alul és Berija győz, akkor a desztalinizálásra előbb és radikálisabb formában kerül sor. [...]
Berija erre sokkal inkább el volt szánva, mint a Hruscsov-csoport.
Lavrentyij Pavlovics Berija, a rém rendes reformer.Fotó: helsinkifigyelo.blog.hu
„Egyedül a szovjet felderítést és ellenőrzést egy évtizeden át kezében tartó, a külvilágról meglehetősen jól tájékozott Berijának volt világos képe a szovjet típusú szocializmus állásáról és egyedül neki volt világos és végiggondolt stratégiai terve egy nagyszabású politikai-gazdasági fordulatról, amely már 1953 után olyan változásokat idézhetett volna elő a hidegháborús világrendben, amilyeneket több mint negyedszázados egyhelyben topogás után Gorbacsov kezdeményezései
– írja Szilágyi Ákos, a Berija-dosszié című tanulmányában, hozzátéve:
„Talán Berija volt az egyetlen, aki Sztálin halála után tudta, mi a teendő, s akinek nézeteit, ötleteit, kezdeményezéseit később Hruscsov valósította meg a pártapparátusra támaszkodva, nehézkesen, kapkodva, felemásan, sehogy”
– véli a ruszista, azt is megjegyezve: Berija kezdeményezte a Sztálin halála utáni első nagy amnesztiát és rehabilitációt, amelynek során
„több mint félmillió ember szabadult ki a koncentrációs táborokból. Ugyancsak ő kezdeményezte a kibékülést Jugoszláviával és szorgalmazta Németország újraegyesítését, föltéve, hogy az semleges ország lesz”
Berija által meghirdetett új kurzus lényege
„a párt és az állam szétválasztása, a gazdasági racionalitás “felszabadítása” volt (mutatis mutandis pontosan az, amivel a hadikommunizmus után Lenin próbálkozott, amikor bevezette az új gazdasági politikát, a “NEP”-et, s amit 1968-ban a cseh és a magyar vezetés indított el újra, ismeretes kimenetellel, majd amit a Mao utáni Kína talált fel, és amit Gorbacsov is akart, csak nem tudta, hogyan kell csinálni).”
– mondja Szilágyi, azt is hozzáfűzve:
„Ha Hruscsov 1953-as palotaforradalma sikertelen marad, aligha juthattak volna el az események nemzeti felkelésig és népforradalomig Magyarországon 1956-ban, azt követően pedig aligha kerülhetett volna sor szovjet invázióra és véres megtorlásokra”
A mi lett volna ha persze izgalmas kontrafaktuális spekuláció, de a reform ellen genetikailag „beoltott” szovjet rendszer ismeretében aligha véletlen, hogy Berija után Hrucsov óvatosabb, tétovább reformkísérletei is elbuktak, s jött a berzsnyevi pangás. Ami elhozta a bukást.
A szovjet rezsim hatalmas áldozatok révén eljutott az űrbe, (a Sztrugackij-fivérek 1959-es, Bíborszínű felhők bolygója című sci-fi-je már a Vénusz szovjet kolonializálásáról álmodozott) de a földön, saját lakosságának nem tudott jobb életet teremteni.
A Venyera űrszonda a Vénuszon.Fotó: Pixabay
Valószínű azonban, hogy nemcsak a liberális demokrácia hívei vontak le tanulságokat a Szovjetunió bukásából, de a diktatórikus, autokratikus vagy illiberális rezsimek vezetői is. Mondjuk azt, hogy a teljesen állami, a piacot egészében kiiktató rendszer gazdaságilag halálra van ítélve.
Így ezek a rezsimek – a posztmaói Kínától, a posztszovjet térségen át, a fejlődő világon keresztül az orbáni NER-ig már nem vegytiszta szocializmust, hanem egyfajta oligarchikus államkapitalista „haveri gazdaságot” működtetnek, ahol a piacnak is van részbeni szerepe.
