Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk!
Hogy nekem személyesen mi jut eszembe a csernobili erőműkatasztrófa évfordulóján? Hát ezek a szavak:
"Tudósnak lenni annyi, mint naivnak lenni. Annyira lefoglal minket az igazság keresése, hogy nem számolunk azzal, mennyire kevesen akarják, hogy megtaláljuk. De az igazság mindig ott van, akár látjuk, akár nem, akár választjuk, akár nem. Nem érdekli, hogy mit akarunk, nem érdekli, milyen a kormányunk, az ideológiánk, a vallásunk. Mindig lesben vár az igazság. És végtére is ez Csernobil ajándéka. Míg korábban attól féltem, mi lehet az igazság ára, ma már csak azt kérdezem, mi a hazugság ára?" – Valerij Legaszov, a reaktorbaleset elhárításán dolgozó, tragikus véget ért pályafutású szovjet kutató fentebb idézett mondatai zárják a Csernobil című HBO-sorozatot.
Ha a jelennel akarok párhuzamot vonni, akkor az 1986. május 1-én a radioaktív felhő dacára utcára vonuló tömegek sokkoló analógiában vannak a járvány ellenére a múlt hétvégén a teraszokra maszk nélkül ráeresztett sokasággal.
Egyikkel sem szegtünk törvényt, sőt a korabeli és mostani hatalom egyaránt biztatott erre. Az emberek pedig örültek, hogy a szabadban lehetnek. Nem tagadom, a hétvégén magam is kimerészkedtem a teraszokra. De közben lelkifurdalástól űzve gondolkodtam: vajon nem korai, nem fogunk-e érte túl nagy árat fizetni?
Kiakadtak a sugárzásmérők a csernobili atomtűztől Szombathelyen
Harmincnégy évvel ezelőtt, 1986. április 26-án kockázatos műveletbe kezdtek a mérnökök a Kijevtől nem messze elterülő csernobili atomerőmű 4-es blokkjában. A turbinarendszert tesztelték, mivel korábban ingadozott a teljesítménye. Nem sokkal éjjel 2 óra előtt a kísérlet szörnyű véget ért: a blokk teljesítménye pillanatok alatt a harmincszorosára nőtt, a grafitos hűtőrendszer összeomlott.
A tudósok, szakújságírók Csernobilnál is megjósolták: baj lesz. Ljubov Kovalevszkaja, a Tribuna Energyetyki munkatársa a Lyiteratura Ukrajna című lapban vetette papírra 1986. március 27-én (csaknem egy hónappal a robbanás előtt) a lentebbi - kasszandrainak bizonyult - szavakat: "Az első reaktor hibáit örökölte a második reaktor. A második reaktor után a harmadik reaktor is, és így a negyedik is. [...] Ezekért a hibákért fizetni fogunk. Évtizedeken át fogunk fizetni értük!”
A hatalom viszont még a katasztrófa után sem volt hajlandó szembenézni az RBMK-atomreaktorok tervezési hibáival. Helyette elhallgatással, cenzúrával és fenyegetésekkel reagált. A félreállított Legaszovnak a katasztrófa második évfordulóján elkövetett öngyilkossága volt az, ami felrázta a közvéleményt.
A tudósok, szakemberek most is figyelmeztetnek: baj lesz a teraszok elözönléséből. De, úgy mint Csernobilban, ezúttal is hiába. Az embereket persze meg lehet érteni. Azt akarják, hogy legyen olyan, mint régen.
De van egy rossz hírem: nem lesz olyan, mint régen.
Legalábbis rögtön, hetek, hónapok alatt biztos nem. A vírus évekre felforgatta a világot, jó eséllyel taccsra vágja a gazdaságot, társadalmi szintű költségei az egekben vannak, brutálisan felülírták a szociális, munkavégzési, utazási, gyereknevelési, egészségügyi rutinokat. S jönnek majd az újabb és újabb mutánsok, amelyek ellen újabb és újabb oltások kellenek. S védettségi igazolás, amely nélkül moccanni sem lehet majd.
Brutális? Az bizony. Ennél brutálisabb csak a napi több száz halott lehet.
A koronavírus velünk marad egész életünkben. Ahogy Csernobil is.
Pripjaty, a radioaktív szellemvárosFotó: Pixabay
Melyet legtalálóbban Caesar utolsó leheletével szemléltethetünk, amit remekül leír Frederik Pohl a Csernobil című regényében.
„A Föld légkörének áramlását magyarázva a meteorológusok szívesen illusztrálják mondanivalójukat "Caesar utolsó leheletével". Érdekes számszerű egybeesés folytán az emberi tüdőben átlagosan található levegőmolekulák száma egészen közel áll ahhoz, ahány "tüdőegyenérték" levegőt tartalmaz a Föld légköre. Kétezer évvel ezelőtt a római Fórumon Julius Caesar belehalt szúrt sebeibe. Utolsó leheletének molekulái azóta mindenhová eljutottak a szüntelen áramlás és keveredés következtében. A mi tüdőnkbe is. Átlagosan lélegzetvételenként egy molekulát szívunk be abból a levegőből, amellyel Caesar kilehelte a lelkét” – írja Pohl.
„Ez persze ártalmatlan. Caesar lehelete semmit sem tartalmazott, ami kárunkra volna. Más a helyzet a Csernobili Atomerőmű haldokló 4. reaktorának utolsó hatalmas "leheletével". Ez még nem keveredett el olyan alaposan, mint Caesaré.Nem telt el annyi idő. A déli félteke levegője, amely alig-alig, csak az úgynevezett "Hadley-cellák" révén cserélődik az északiéval, a csernobili gázoknak csupán töredékét vehette még át. Mégis, olyan sok gáz szabadult fel Csernobilban, hogy immár abból is van mindannyiunk tüdejében egy bizonyos számú molekula” – teszi hozzá.
„És ez nemcsak az összes amerikaira, oroszra, kínaira, franciára és olaszra érvényes, hanem az afrikaiakra, ausztrálokra és kambodzsaiakra, sőt a kenyai elefántokra és az antarktiszi pingvinekre is. Mindennap belélegzünk valamennyit Csernobil utolsó leheletéből, és ezt fogjuk tenni életünk végéig” – zárul a sokkoló levezetés.
Hát ugyanígy ott lesz a tüdőnkben a koronavírus is, akár akarjuk, akár nem, akár hiszünk benne, akár nem. A vírust nem érdekli, hogyan járunk túl a saját eszünkün, milyen önfelmentő, vigasztaló konteókba menekülünk. Hogy hajlandóak vagyunk-e beoltatni magunkat, vigyázni ezáltal másokra is, vagy sem. A rendkívüli jogrend, a szükségállapot, a katasztrófapszichózis igazából mindenkiből csak azt hozza, hozhatja ki, ami már eleve benne van.
A csernobili katasztrófáról szóló HBO-sorozat talán legmegrázóbb epizódja, melyben katonákat küldenek a térség elhagyott falvaiba, hogy megöljék az otthagyott sugárfertőzött háziállatokat. Az éhező kutyák bizalommal rohannak feléjük, ők pedig lelövik őket. Egy nap akár százat is. Az egyik újonc teljesen kikészül a nap végére, társa az afganisztáni veterán, öregkatona próbálja oldani benne a lelkiismeretfurdalás miatti feszültséget. Elmeséli neki, hogy ő Afganisztánban ölt először embert.
Utána arra gondolt, hogy most átlépett egy határt, s minden megváltozik. Aztán másnap felébredt, és semmi nem változott. „Akkor rájössz, hogy mindig ilyen voltál, csak nem tudtál róla.” - mondja. A katona a maga stílusában öntötte szavakba Robert Louis Stevenson megállapítását: „Minden emberi lény, bármi a látszat: eggyé-kavarodott Jó és Gonosz.”
Az ilyen dolgok pont azért történnek meg egyik pillanatról a másikra, mert mielőtt a szituáció lecsap ránk, bele sem gondolunk, hogy képesek lennénk erre. Ahogy valószínűleg a boszniai frontokon harcoló katonák sem gondoltak bele civilként abba, amit később elkövettek. Nem lehet, hogy pont ez a baj? Hogy a civilizáció békéjében nem is vagyunk hajlandóak azon gondolkodni, mi lenne belőlünk, mit művelne velünk, ha a dolgok rendje valami miatt felbomlik? Hogy talán mégsem vagyunk olyan jó emberek, amilyennek magunkat gondoljuk?
A koronavírus most ugyanúgy levizsgáztat bennünket ebből a kérdésből, mint Csernobil.
Mert Csernobil szelleme köztünk él. Köztünk él a cenzúrában, a hibák, baklövések elhallgatásában, a sajtó kizárásában, a nyilvánosság félrevezetésében, a felelősság áthárításában S hogy legyőzzük, olyanokra van szükségünk, mint Valerij Legaszov.
Illetve olyan karakterekre a valóságban is, mint a cenzúrától sújtott szovjet tudóstársadalmat megtestesítő - a Bújdokló szenvedélyben is fantasztikusat alakító Emily Watson által életre keltett - Ulana Homjuk, aki a sorozatban igazi oknyomozó munkával előkeríti az RMBK-atomreaktorok Achilles-sarkát dokumentáló titkosított Volkov-tanulmányt, magára szabadítva a KGB-t. Nem tagadom, a végére teljesen beleszerettem...
