Aki a kórház régi épületének Szigethy Attila út felőli részénél elsétál, a Radnóti-szobornál ebbe a látványba ütközik. Én magam a kutyasétáltatás során jóformán mindennap. Ha előveszem a cinikusabb énemet, mondhatom azt: felfogható a dolog a helyzetből fakadó, az alkalom szülte spontán művészi installációnak. Hisz valahol mindenkiben ott a kreatív alkotó szellem. De az ünnepi hétvégén, illetve tegnap készült fotógaléria alapján az olvasó is szabadon asszociálhat a képekre.
A szobor gyommal benőtt előtere, illetve a költő mellszobra mögött éktelenkedő gondozatlan táj, az ott magasodó törmelékkupac, az üres, elhagyatott kórházépület, a területet elborító gaz jelképezik a kollelktív amnéziát, a véres múltat, a rombolást kártékony növényzettel eltakaró feledés és hallgatás kultúráját.
A Radnóti Miklós szobrának két oldalán ásítozó lövészárokszerű gödrök pedig a tömegsírt, amiben a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakját belelőtték. A földben kígyózó csövek ipari modernizmusa, s a Trónok harca valyriai romvárosát idéző ősi kőhalmaz pedig egyfajta gőzpunk hatást ad hozzá premodern és posztmodern közötti senkiföldjén rekedt művész magányához.
Persze, ha a kreatív víziót lerántjuk a realitás talajára, azt is megkérdezhetnénk, miért nem bír ez a dolog, amit ott hetek, hónapok óta csinálnak (vagyis nem csinálnak) végre elkészülni, s miért kell a szobor környékének így kinéznie?