Huszonnégy ember ül a berlini Reichstag impozáns tárgyaló termében 1933 egyik szürke, februári napján, közte Gustav Krupp, Wilhelm von Opel, Carl von Siemens, Herr Telefunken. Várakoznak. Majd kivágódik az ajtó és berobban a kitüntetésekkel tele aggatott Hermann Göring.
„Ezt a választást meg kell nyernünk! Utána nem lesz többé ilyen gondunk. Tíz évig, de lehet, száz évig", neveti el magát a Führer fő embere. „De pártunknak nincs pénze, a kampány pedig sokba kerül". Kisvártatva a német nagyipar mágnásainak egyike felkiált: „És most a kasszához, uraim!"
Ezzel az erős képpel indítja Eric Vuillard francia író a Napirend című, vékonyka, pár óra alatt kiolvasható művét. Amely 2017-ben elnyerte legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Goncourt-díjat. A könyv csak most került el hozzánk, de ez mit sem változtat aktualitásán. Gúnyos, fekete humora maró és hosszú időn át elkísér.
Az író a Hitlert demokratikus úton hatalomra juttató, 1933-as márciusi választásoktól indít és eljut Ausztria annektálásáig, az Anschlussig. Alkalmazott módszere egyedi: mintha picike drón lenne, ami által bepillanthat a cselszövő tárgyalásokba, a világot háborúba sodró, aprónak tűnő, mégis sorsdöntő jelenetekbe.
De mégsem kitalációkról van szó, hiszen minden egyes „megfigyelése" valós történelmi eseményeken alapul, amelyek dokumentáltak. Így az említett 24-ek találkozója és csillagászati adománya a náci pártnak is valós.
Különösen hátborzongató része a műnek az osztrák kancellár, Schuschnigg és Hitler Sasfészkes találkozója. Hitler úgy bánt a jogtudóssal, amúgy derék diktátorral, mint egy szolgával. Megalázta, majd átverte. Ezt művelte aztán a nyugati nagyhatalmakkal is. Vuillard leírása Ribbentrop távozó német nagykövet és Chamberlain miniszterelnök búcsú fogadásáról, stilisztikai gyöngyszem.
Ribbentrop azért utazik haza, mert a vezér külügyminiszterré nevezte ki. De lesz még egy feladata Londonban, eljátszani a hülyét. A nagykövet a búcsúztatóján fecseg, mesél, nem áll be a szája. Közben Chamberlain fontos üzenetet kap, de mivel igazi úriember, nem sürgeti a vendéget. Az meg tovább fecseg, az egész napot kitölti ócska történeteivel. Este lesz már, mire elfogy a vendéglátók türelme.
És ez elég is. Ribbentrop dolga ugyanis az volt, hogy húzza az időt. Mivel erre a napra időzítették Ausztria megszállását. A fecsegéssel fenntartott, de úriemberi hagyományaitól elszakadni képtelen angol kormányfő értékes órákat veszít. Majd már csak fut a drámai események után. Aljas, de tökéletes hatalomtechnikai játék.
Hitler másik bevált politikai eszköze a blöff volt. Az 1938 márciusi Anschluss lényegében befulladt, a német hadoszlop Linz környékén elakadt. Kiderült, valójában egy nagy halom ócskavas Hitler dicsőített hadserege.
„El kell szakadnunk Goebbels filmmontázsaitól, az egész náci propagandától. Abban az időben a Blitzkrieg még csak egy nagy semmi volt... Egy halom ócskavas, egy gigantikus motorhiba az osztrák utakon... Ami igazán meglepő ebben a háborúban, az a vakmerőség hihetetlen sikere".
Majd az író leszűri a mának is szóló tanulságot: „Amit ebből meg lehet tanulni az az, hogy a világ vígan enged a blöffnek. Még a legkomolyabb, legódivatúbb rendszerek is. Ha nem is engednek soha az igazság követelésének, meghajolnak a blöff előtt".
Ki merné azt állítani, hogy ma nincs jelen a blöff a politikában? Hogy nincs jelen a kábítás, a hamis hírgyártás, a félrevezetés, a hatalom torzulása? Más lett a világ, de a goebbelsi módszer maradt, „fake news", alternatív világa ma is hatalmi eszköz. Az író a blöff atyjának és mesterének tartja Goebbelst, aki nem véletlenül foglalkoztatott annyi filmest, színészt, kellékest, rendezőt. Többet, mint ellenfelei összesen.
Vuillard „kukucskálása" abban a világba, amelyben 60 millió ember halt meg, elborzaszt, ugyanakkor magával ragad. A diplomáciai kudarcok sorozata, az emberi kapcsolatok elsilányulása, a műveletlenség, a bűnözők felemelkedése, úgymond, ma is napirenden van. És ez a legfájóbb tanulság.