A Rudolf Höss, az auschwitzi haláltábor parancsnokának életútjából a Győri Nemzeti Színház Padlásszínházában Nagy Márk rendezésében, Karácsony Gergely szereplésével, kettejük által írt szöveggel, a Virág Vivien által tervezett díszletek közt előadott 152 lépés Auschwitz felé című monodráma azzal kerüli el a közhelyesség, a trivialitás, a banalitás csapdáját, hogy nem kimozdít, hanem kitép bennünket a komfortzónánkból. Arról a helyről, ahonnan, a kanapéra lehuppanva, a tévénéző fotelben ülve a Schindler listáját nézzük.
Fotó: Győri Nemzeti Színház
Vannak remek alkotások, amelyeket otthon, illetve a moziban láthatunk a holokausztról, illetve annak elkövetőiről. Egy gond van velük: hogy kívülről látjuk, érzékeljük azokat, nem válunk részévé a szituációnak. Mint akinek ahhoz semmi köze nincs, csak aláhúzva a megnyugtató borzongást, hogy velünk ilyen nem történhet meg. Persze annak idején ugyanezt gondolták azok a zsidó származású magyarok is, akiket 1944-ben deportáltak. A megszállás előtti években.„nem akartak túl sokat tudni arról, mi is történt hitsorsosaikkal Európa-szerte”, mert ugyan „információk, hírek, híresztelések bőséggel álltak az Endlösung iránt érdeklődők rendelkezésére Magyarországon is”, de „a magyar zsidók körében általános volt a meggyőződés, a bizakodás, hogy „nálunk” ez nem történhet meg, „mi jó hazafiak vagyunk” Pedig megtörtént.
Ezért jó volna, ha mi is elhinnénk: velünk is megtörténhet. Ha nem ma, akkor holnap. Csak ennek tudatát a tévé, a mozi nem tudja úgy megadni, ahogy (jó rendezéssel, illetve előadóval) a színház igen. Mert a Schindler listájában sem történt olyan, ami a Padlásszínház levegőtlen, nyomasztóan szűk nézőterén igen. Amon Göth nem lépett le a filmvászonról, hogy bennünket vegyen célba a kezében lévő fegyverrel, amelyel néhány másodperccel korábban még zsidókat lőtt le. Rudolf Höss viszont pont ezt teszi: Karácsony Gergely által életre keltve ránk, a nézőkre szegezi a pisztolyt, aztán meghúzza a ravaszt.
Nyugtalanító érzésem támadt ekkor, ugyanolyan irracionális, mint maga a holokauszt. De ha az megtörténhetett, akkor miért ne lehetne az a pisztoly élesre töltve? Mikor a tár üresen csettent, végre belülről éltem át a jelenetet, amit a Schindler listájában kívülről szemléltem. Amikor Göth (életútja képekben) táborparancsnoként fejbe akar lőni egy rabot, mert szerinte az nem dolgozik elég gyorsan. Kirángatja a műhelyből, a földre löki, újra és újra meghúzva a ravaszt, de nem jön ki golyó a csőből. Végül feladja, áldozata túlélte a dolgot.
Ezt sikerült átéreztetnie velem Karácsony Gergelynek, mikor Rudolf Hösst magába töltve rám szegezte a fegyvert. Torkot szorongatóan nyomasztó élmény volt. Melyet csak az tudott az előadás során felülmúlni, amikor Höss ránk, a közönségre eresztette a mérgesgázt a Zyklon-B feliratú tartályból, miután felvette a gázálarcot. Legalábbis volt egy pillanat, jó néhány másodperc, amikor valószerűnek tűnt, hogy ciángázt fogunk belélegezni. A színészi játék, a deprimálóra épített környezet, a szűkre zárt tér mind azt próbálta elhitetni velem, hogy mindez bekövetkezhet. Hogy nem vagyok biztonságban. Ennyiben ez a Mephisto-ban Hendrik Höfgen által létrehozott totális színház iskolapéldája.
A gázkamrákban használt Zyklon-B.Fotó: Wikipédia
De idáig sokára jutunk el. Legalább 152 lépésben. A bukás után Höss a fogságban vár az ítéletre, majd a kivégzésre. Cellájában az intraperszonális monológokban hol a kihallgatójával való párbeszédek, hol a múltja eseményei idéződnek fel. Kezdve a gyermekkorával, a bigottan vallásos apával, aki egy térhatású fotóból kinézve Nagy Testvérként tartja szemmel fiát és a közönséget. Csattog a nadrágszíj, de nem kevésbé perdöntő a „lelki fenyítés”, amit a kis Rudolf ellen alkalmaztak. Sokat beszéltek arról az utóbbi évek Magyarországán arról, mi veszélyes a gyerekekre, kiket nem szabad beengedni az iskolákba, kik nem alkalmasak rá, hogy családot alapítsanak, gyermeket vállaljanak. Amennyiben szemügyre vesszük Rudolf Höss esetén át, hogy mi csinálhat valakiből tömeggyilkost, a haláltábor vezetőjének esetén ez egyértelműen a rigorózusan szigorú vallásos nevelés.
Önmagában a vallásosság persze még senkiből nem csinál gyilkost, s én (szemben bizonyos, az LMBTQ-közösséget pedofil bűnözőkkel, erőszaktevőkkel, gyerekgyilkosokkal összemosó politikusokkal) nem gondolom, hogy a vallási fanatizmus bűnei miatt a túlzottan vallásos szülőknek meg kéne tiltani a gyermeknevelést, vagy a hitoktatókat ki kellene tiltani az iskolából, a bigott műveket meg a könyvesboltokból. De tény (s ez a monodrámában is leplezetlenül feltárul) miszerint Höss, a magányos kamasz, akinek egyetlen igaz barátja egy hintaló, lázad ugyan apja ellen, de élete végéig bigott hívő marad. Csak éppen a hit tárgyát nem Istenben, hanem az I. világháború kitörésekor felizzó nacionalizmusban találja meg. A monológban számtalanszor elhangzik tőle:
Az én templomom Németország!
14 évesen belép a hadseregbe, a Közel-Keleten harcol, 17 évesen tiszti rangot kap, ezzel a legfiatalabb német katonatiszt. Már kamaszként embereket öl, átesik a gyilkolás tűzkeresztségén. A hagyományos értékek jegyében a német állam gyilkológépet csinált egy kamaszból, csak épp arra nem számított: Höss békeidőben sem fogja letenni a fegyvert. Mai fejjel nem vitás: súlyos lelki terheltséget alakíthatott ki egy tinédzserben az, amit 15-16 évesen a fronton látott és tett.
Hazai példa: 1914 júniusában, a háború előestéjén Magyarországon is mentális zavarokkal visznek kórházba egy fiatalembert. Azt írta az újság: öngyilkos akart lenni a reménytelen szerelem miatt, ő viszont azt mondta: életmódja, a folyamatos éjszakázások következtében teljesen kimerült, álmatlanság gyötörte, ezért vett be a szokásosnál több altatót. Nem meghalni akart, mondja, csak egy jót aludni.
Egy biztos: akár öngyilkossági kísérlet, akár krónikus alvászavar volt, napjainkban a fiatalembert ilyen aggasztó tünetekkel biztosan nem vették volna fel a hadseregbe, elbukott volna a fegyveralkalmassági vizsgálaton. 1914-ben azonban nem volt ilyen, hát simán besorozták a dualista tömeghadseregbe, egyenesen az orosz front húsdarálójába. Akit pedig ilyen lelkiállapotban elküldenek, hogy Istenért és a Királyért öljön, az könnyebben át tud állni rá, hogy hite szerint a Proletariátusért gyilkoljon, mert a srácot úgy hívták: Szamuely Tibor.
Egy idealista dandy-terrorista: miért nem csinálnak jó filmet Szamuely Tiborról?
Remélhetőleg gyorsan túltesszük magunkat a sokkhatáson, hogy a NER-kultúrharc mostanra oda fejlődött, hogy Stefka István rendez történelmi filmet, amit a köztévé a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján be is mutat. (Mint kreatív játékfilmes rendező van rajta a stáblistán.) Bár ettől igazából mondjuk nem a liberális értelmiségieknek vagy az ellenzéki szavazóknak illene sokkot kapni.
A háború után Höss a náci párt tagja lesz, beáll egy félkatonai halálosztagba: Hitler később árnyéka, a náci rezsim szürke eminenciása, Martin Bormann utasítására ő és más Freikorps-tagok 1923-ban agyonverik az árulással gyanúsított tanárt, Walter Kadow-t, aki gyanújuk szerint együttműködött a Németország egy részét megszállva tartó francia hadsereggel. Mikor ránk eresztik a gázt, ránk fogják a pisztolyt, akkor a haláltábor foglyaival tudunk azonosulni. De a monodráma eme pontján sokkal ijesztőbb, hidegebb empátiagóc kezdhet növekedni bennünk. Vajon bevalljuk-e önmagunknak, hogy miként Rudolf Hössből, úgy bizonyos szituációban belőlünk is lehetett volna (sőt, akár a jövőben is lehet még) gyilkos?
Rudolf Höss a bíróság előtt.Fotó: Wikipédia
Nem úgy tűnik, hogy az emberek többsége kinézné magából a leendő gyilkost vagy népirtót. Az ELTE PPK Szociálpszichológiai Tanszéke 2020. március 26. és április 5. között, 5464 válaszadó részvételével kutatást végzett a járvány témájában, melyből a National Geographic 2020 májusi, a koronavírussal foglalkozó tematikus számában közölt összefoglaló alapján az derült ki, hogy „...százból kilencvenhatan önzetlenek és szolidárisak vagyunk a jelen helyzetben, viselkedésünkben a közösség érdekeit is szem előtt tartjuk, akár áldozatot is vállalnánk mások egészségének megóvása érdekében.” De az ELTE honlapján a felmérésről publikált eredményösszesítés is úgy szól e vonatkozásban, hogy „A válaszadók csaknem egészére, 96%-ára szolidaritás és önzetlen viselkedési hajlandóság volt jellemző.”
A fenti kutatás lényege beletömöríthető egy mondatba:
a magyar állampolgárok 96 százaléka jó embernek tartja magát.
Ezek szerint viszont nincs igaza a Robinson írójának. Daniel Defoe írta A mágia rendszerében: „Igen különös, hogy az ember annyira szereti gonoszabbnak hinni magát, mint amilyen valójában.” (Idézi: Gregory Maguire: A Boszorkány – A gonosz nyugati boszorkány élete és kora.) Úgy tűnik, a magyar lakosságból közül ez szinte senkire, vagy alig valakire igaz. Sokkal inkább áll rájuk, amit a Tehetséges Mr. Ripley címadó főhőse mondott. „Bármit is csinálsz, bármilyen szörnyűt, fájdalmasat, megvan az értelme, nem? A fejedben. Nincs olyan ember, aki rossznak tartja magát.” Tom Ripley ezt azután mondja, hogy két embert már megölt (az egyik a legjobb barátja volt), s ezeket a szavakat a harmadik áldozatához intézi.
Ha feltesszük a kérdést, mi cáfol rá erre a 96 százalékos önképre, válaszolhatjuk azt is: mondjuk az egész történelem? Vagy mindaz, amit a színpadon láthattunk? Magam a négy százalékhoz tartozom: egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy amennyiben a járvány sokkal rosszabbra fordulna, a háború átjönne a határon, vagy más posztapokaliptikus szituáció jönne létre, akkor én is olyan jó ember lennék, amilyennek magát a társadalom 96 százaléka képzeli.
Azt gondolom, hogy Rudolf Höss mindnyájunkban ott van. S csak az alkalomra vár, hogy előbújjon. Minél jobban próbáljuk ezt letagadni, magunk elől is elhazudni, visszanyomott rugó gyanánt
annál nagyobb eséllyel fog kitörni belőlünk.
Az a lelkület, amely Hösst az elvesztett háború után egy, akkor még törpepárti méretű szélsőséges mozgalomba vitte, engem a rendszerváltás után hajtott be egy másik szélsőséges törpepárti holdudvarba. Aki kíváncsi rá, mi volt az, egy filmkritika apropóján megírtam, de ezt most nem az én monodrámám. Annyit viszont elmondhatok: jobb, ha nem nyugtatgatjuk magunkat azzal, hogy velünk ez nem történhet meg, mi biztos nem csinálnánk ilyet, hanem ehelyett mindennap megharcolunk a bennünk növekedni próbáló Hössel.
Aki a Kadow-gyilkosság után a weimari köztársaság éveiben börtönbe kerül. Monológjában egyetlen fegyenctípusról beszél némi tisztelettel: náci elvbarátai, tettestársai mellett az ugyancsak politikai erőszak miatt rács mögé jutott kommunistákról. Ez a tisztelet később is megmaradt, hiszen a nácik mellett az én hajdani elvtársaim, a kommunisták jutottak legmesszebbre a tömeggyilkosság műfajában. Höss a vallomásában aztán elmondta: „A Biztonsági Szolgálat parancsnoksága részletes tájékoztatót küldött a táborparancsnokoknak az orosz koncentrációs táborokról. Különösen azt hangsúlyozták benne, hogy az oroszok egész népcsoportokat semmisítettek meg úgy, hogy kényszermunkában foglalkoztatták őket”
Heinrich Himmler a dacauni koncentrációs táborban.Fotó: Wikipédia
A börtönből való szabadulása után Höss új apafigurát talál magának: Heinrich Himmlert. A náci hatalomátvétel után belép az SS-be, s a náci diktatúra éveit koncentrációs táborokban tölti, mint az őrszemélyzet tisztje, majd parancsnoka. Ahol a darab leginkább él a művészi szabadsággal, az a Höss és az általa megidézett Himmler párbeszéde, ahol az előbbi többször kétségeit hangoztatja, mire az SS birodalmi vezetője letorkollja, hogy nem érti a nemzetiszocializmus lényegét. Valójában nem tudjuk, voltak-e ilyen kételyei, hivatalosan ilyesmiknek soha nem adott hangot. Mi több, fogságba esve kihallgatóinak, illetve visszaemlékezésében is azt hangsúlyozta:
„...nem érti, kérem, hogy nekünk, SS-embereknek, nem az volt a dolgunk, hogy ilyesmiről gondolkodjunk; eszünkbe se jutott soha. Emellett az,
hogy mindenről a zsidók tehetnek,
természetes dolognak számított” – mondta. S mint fanatikus náci, tényként fogadta el az antiszemita propagandát. „Olyan alapvető tételnek könyveltük el ezt, amiben kérdés nélkül hisz az ember; semmiféle kételyem nem volt ezzel kapcsolatban. Teljességgel meg voltam győződve arról, hogy a zsidók az ellenpólust képviselik a német néppel szemben, s előbb-utóbb bekövetkezik a végső leszámolás a nemzetiszocializmus és a világzsidóság között, még békeidőben is. E doktrínák alapján feltételeztem, hogy a többi nép előbb vagy utóbb ugyancsak meggyőződik a zsidó-veszélyről, s hozzánk hasonlóan állást foglal vele szemben” – tette hozzá.
Ugyanakkor (s ezt hiányolom a Höss szexuális életét amúgy érintő előadásból) a haláltábor parancsnoki tisztségéből azért is váltották le, mert férfiként nem úgy viszonyult a zsidó nőkhöz ahogy azt a náci világnézet előírta volna: Hösst 1943. november 11-én mozdították el. „Ekkor indult meg Konrad Morgen SS-bíró átfogó korrupciós vizsgálata, melynek során amelynek során az SS legfelső vezetése hivatalosan is kénytelen volt tudomásul venni, hogy Auschwitzban napirenden voltak a lopások, az önkényes kivégzések, az őrök, élükön magával az ötgyerekes családapa Höss-szel rendszeres nemi életet éltek a foglyokkal (Höss zsidó szeretője teherbe is esett)” – írja Karsai László a Holokauszt című kötetében.
Az Auschwitzba vezető sínpár.Fotó: Wikipédia
Hogy válhat náci tömeggyilkos egy ötgyermekes családapából?
– teszi fel a kérdést a monodráma ajánlója.
Tudatosan gyermektelenként jóformán naponta szembesülök azzal az többségi előfeltevéssel: a gyermekvállalás jobbá teszi az embert, akinek van gyereke, az jobb ember, mint akinek nincs. S valahogy a kérdésben is az fogalmazódik meg: annak hogy egy szülőből válljon tömeggyilkos, annak kisebb az esélye, mint hogy az vetemedjen ilyenre, akinek nincs gyereke. Valójában a gyermektelen Hitler aligha tudta volna végrehajtani az Endlösungot, ha családapák tömege az SS-ben (köztük Himmler, akinek feleségével nevelt két gyermeke mellett szeretőjétől is született kettő) nem működnek közre ebben készségesen. S mivel a legtöbb sorozatgyilkosnak, tömeggyilkosnak, diktátornak voltak gyerekei, ez önmagában soha nem volt kizáró ok.
Az már nehezebben megválaszolható kérdés, ezért is kellett volna a monodrámában próbát tenni a megválaszolásával: Höss miként tudta összeegyeztetni világnézetével azt, hogy zsidó szeretője van? Mindenesetre ez azt bizonyítja (a hivatalosan homofób, a melegeket koncentrációs táborba záró náci diktatúra félkatonai egysége, az SA soraiban lévő homoszexuális tisztekkel együtt, a parancsnokkal, Ernst Röhmmel bezárólag) miszerint a szexualitást, hogy ki iránt érzünk nemi vágyat, a legfanatikusabb hívő lelkében sem tudják felülírni vagy kiirtani. Ami talán optimisa fénysugár lehetett volna eme nyomasztó monodrámában.
Höss egyébként nem tagadta saját bűneit, csupán annyit jegyzett meg a bíróságon, amikor három és félmillió ember meggyilkolásával vádolták: „Nem. Csak két és félmilliót, a többi betegségben és éhezéstől halt meg” – e szavakkal zárul az előadás is.
Mi pedig ültünk ott letaglózva, azt sem tudván, mit csináljunk. Volt, aki tétován tapsolni kezdett, más zavartan hallgatott. Ha ezt a bizonytalanságot önmagával kapcsolatban is sikerült beleplántálni a darabnak pár nézőjébe, már megérte. Hisz - Eszterházy Pétert idézve - Az ember vagy bizonytalan, vagy diktatúra.
