Remélhetőleg gyorsan túltesszük magunkat a sokkhatáson, hogy a NER-kultúrharc mostanra oda fejlődött, hogy Stefka István rendez történelmi filmet, amit a köztévé a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján be is mutat. (Mint kreatív játékfilmes rendező van rajta a stáblistán.)
Bár ettől igazából mondjuk nem a liberális értelmiségieknek vagy az ellenzéki szavazóknak illene sokkot kapni. Hanem a minőséget preferáló konzervatív filmrajongóknak. Vagy azoknak a Fideszhez közel álló rendezőknek, akik ezt a mesterséget éveken át tanulták, s évtizedek óta művelik. Igazából nekik kéne háborogniuk. Hogy a kultúrába a baráti, holdudvari művészek helyzetbe hozása céljából belepumpált sokmilliárd dacára csak ennyire futja.
A halál népbiztosa
Rendhagyó dokumentum-játékfilm Szamuely Tiborról, a Tanácsköztársaság talán legvérengzőbb alakjáról, akit a közbeszéd csak úgy emlegetett: a halál népbiztosa. 1919 tavaszán és nyarán ha valahol Magyarországon ellenforradalmi akciót fedeztek fel őt küldték a helyszínre. És ő ment, vitte magával a mindenre kész Lenin-fiúkat. Mentek gyilkolni, akasztatni.
Pedig Szamuely Tibor, a Tanácsköztársaság népbiztosa, a magyar kommunista mozgalom egyik alapítója, a diktatúra rögtönítélő törvényszékét vezető komisszár élete csakugyan filmre kívánkozik, ezzel nincs gond. (Helytörténeti adalék: Szamuely Győrben végezte középiskolai tanulmányait, valamint a Tanácsköztársaság kikiáltása után, 1919. április 20-án itt mondta el leghíredtebb beszédét.) Probléma azzal van, hogy film épp arra a kérdésre nem felel, aminek megválaszolására létrejött:
„Hogyan vált az idealista ifjú újságíróból bolsevik fanatikus, a vörösterror fő végrehajtója?”
A mű cselekményét azok a jelenetek uralják, ahol Szamuely és a Lenin-fiúk akasztanak, agyonlövetnek általuk ellenforradalmárnak ítélteket a Tanácsköztársaság idején. A diktatúra érdekében, az ideológia jegyében gyilkolni kész „végterméket” gondosan bemutatják, csak épp a gyártási folyamat, a „hogyan készült” marad ki belőle, illetve reked meg az elnagyolt, felszínes mozzanatok szintjén.
Vagyis a rendező igazából a saját kérdésére sem válaszol. Az már persze szubjektív kritikusi vélemény, hogy a kérdés is rossz. Abból indul ki, hogy volt egy idealista ember, aki az idők folyamán elromlott, s ezért lett belőle gonosztevő. Ironikus, de ezzel Stefka filmje pont a kommunizmust mentegető balos értelmiségiek gondolatmenetét követi. Ők szokták azt mondani, hogy a kommunizmus egy idealista eszme volt, ami önmagában jó, csak menet közben elrontották.
A film alapvetése szerint Szamuely idealista volt, csak valahogy elromlott. Hataloméhes haszonleső lett. Aki az egészet a szajréért csinálta. Hogy luxusvillában élhessen, a feleségének drága ékszereket vihessen. Ezt a fajta Tanácsköztársaságról való gondolkodást jól bemutatják Kosztolányi Dezső regénye, az Édes Anna első sorai:
„Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak.”
Szamuely Tibor LeninnelFotó: hu.wikipedia.org
Tudjuk, hogy Kun Béla menekülése nem így történt. S ezt persze Kosztolányi is tudta. A regény első bekezdése pont arra a szemléletre reflektál ironikusan, amit Stefka filmje is sugallni akar. Hogy igazából ez a zsákmányról, a szajréról, az anyagi haszonról szólt, Kun Béla, Szamuely Tibor és a többi kommunista ezért csinálta. Mert elvesztették idealizmusukat, s már csak ez motiválta őket.
Szerintem viszont pont hogy nem. Az utópikus totalitarizmus épp nem az idealizmus elvesztésről, hanem annak végletekig vitt hajszolásáról szól. Az átlagemberi vélekedés szerint az idealizmus valami mindenképpen pozitív, de legalábbis ártalmatlan dolog. Az idealista ember széplelkű bolond, aki nem képes gyilkolni.
Pedig de, sőt. Ő képes csak igazán. Az idealizmus rendkívül veszélyes tud lenni. A következetes idealizmus önmagunk idealizálása, az eszme idealizálása, a tömegek, az emberiség idealizálása. Holott az önmagunkkal szembeni gyanakvás, a kiábrándulni, a kedvenc eszménk ellen beszélni tudás, a szkepszis képessége sokkal kisebb eséllyel vezet a terrorhoz, mint a rajongó hit.
Lényegében a kommunizmus is vallás volt. Csak épp Isten helyére az Embert, a Proletárt (majd a személyi kultusszal az azt egy személyben megtesítő Sztálint, mint Fiút, illetve a bebalzsamozott Lenint, mint Atyát emelte a Szentlélek helyébe lépő Párt által létrehozott szentháromságban.)
Az 1890-ben született Szamuelyt már a dualizmus, a Monarchia utolsó éveiben, fiatal újságíróként is az az embertelen idealizmus jellemezte, ami a Tanácsköztársaság idejére kifejlődött benne. Még Nagyváradon egy cikkében azzal indokolta, miért nem ad pénzt a szegényeknek: „...hadd robbanjon fel a nyomor” – idézik az Így élt Szamuely Tibor című 1978-as életrajzában.
Ismét Kosztolányit citálhatjuk, aki A Forradalmár című versének egyik szakában leírja ezt az Emberiségbe szerelmes, de az embert megvető típust:
„Az Emberiség végtelen szerény, nem nyit be hozzá, nem kér tőle pénzt, cipőt, meleg ruhát, mint Péter és Pál, s így véle ő békésen éldegél. Örök szerelme nem is fogy soha. A koldusoknak, kik feléje nyújtják sovány kezük, sosem ad alamizsnát, de mindegyikkel szívesen kezet fog, mint ember az emberrel. Ez az elve.”
Persze ne legyünk deterministák, a történelmi szükségszerűség megszállottjai, hisz az épp a kommunista gondolkodás sajátja. Szamuely Tibor sem volt csecsemőkorától késztermék, az ő személyiségét is hatások formálták. Pont ez a baj (sok egyéb mellett) Stefka filmjével: Szamuelyt, az egyént, az embert, a magánembert finoman szólva se igen törekszik bemutatni. Történik utalás a magánéletére, de ez feleségével, Szilágyi Jolánnal való megismerkedésére és kapcsolatára korlátozódik.
Holott a nőkhöz való viszonya ennél jóval színesebb volt. 1913 nyarán a Népszava rendőrségi tudósítójaként európai körutazásra ment. Velence, Amszterdam, Brüsszel.
"Sok-sok szép nő, kedvesek, fiatalok - és franciák. Márpedig a francia nőket illetően ugyebár - egy véleményen vagyunk." – írta a Népszava szerkesztőjének, Révész Mihálynak.
Ám a látszólagosan könnyed dandy-létnek már akkor is volt sötét oldala.
A Múlt-kor 2019. április 11-i cikkéből kiderül:
„1914 júniusában egy fiatal hírlapírót szállítanak a Rókus-kórházba veronálmérgezéssel. Az első hírek arról szólnak, hogy a fiatalember öngyilkos akart lenni a reménytelen szerelem miatt. Ő maga kevésbé romantikus magyarázattal szolgál: életmódja, a folyamatos éjszakázások következtében teljesen kimerült, álmatlanság gyötörte, ezért vett be a szokásosnál több altatót. Nem meghalni akart, mondja, csak egy jót aludni” – a fiatalember Szamuely Tibor.
Egy biztos: akár öngyilkossági kísérlet, akár krónikus alvászavar, napjainkban Szamuely-t ilyen aggasztó tünetekkel biztosan nem vették volna fel a hadseregbe, elbukott volna a fegyveralkalmassági vizsgálaton. 1914-ben azonban nem volt ilyen, hát simán besorozták a dualista tömeghadseregbe, egyenesen az orosz front húsdarálójába. Akit pedig ilyen lelkiállapotban elküldenek, hogy Istenért és a Királyért öljön, az könnyebben át tud állni rá, hogy hite szerint a Proletariátusért gyilkoljon. Az még a Stefka-filmből is átjön, hogy a hadifogság Szamuely-t nem jó irányba befolyásolta.
Furcsa, hogy a filmben Kun Béla említi Szamuelynek, hogy a Tanácsköztársaság által lefoglalt egyházi javak milyen jelentősek. Szamuely ugyanis pontosan ismerte ezek nagyságrendjét: Mária országa papi kezekben címmel maga írt antiklerikális tanulmányt a katolikus felekezet vagyonáról. De bármennyire egyházellenes volt a felszínen, belül nagyon is vonzódott a vallásos fanatizmushoz.
Simor András 1978-as, fentebb már idézett Szamuely-életrajza említi meg, hogy a Tanácsköztársaság utolsó heteiben Szamuely a feleségével elment a Szépművészeti Múzeumba, s ott legtöbbet El Greco-nak a főinkvizítor Fernando Nino de Guevara bíborosról készült festménye előtt időzött. „Miért tetszik ez annyira magának?” – kérdezte férjétől Szilágyi Jolán. Aki mosolyogva azt felelte: a bíboros kedvére való ember lehetett.
El Greco: Fernando Niño de Guevara bíborosFotó: en.wikipedia.org
Ahogy a jakobinusok valláspótlék gyanánt megalkották a Legfőbb Lény kultuszát, úgy imádták a kommunisták az üvegszarkofágban konzervált Lenint, s az élő istenségként dicsőített Sztálint. Ha valakire hasonlít Szamuely, akkor az a jakobinus terror emblematikus figurája, Saint-Just. Aki úgy vélte, hogy:
“Csak a rettegésből születhet meg a Paradicsom, az általános boldogság. Az erény eszményi állama. Az állam, amelyben a gyermekek csak ötéves korukig maradnak az anyjuknál, „azután halálukig a köztársaság tulajdonát alkotják”. Az állam, amelyben az ifjak nevelése „tíztől tizenhat éves korig katonai és földművelési irányú”. Amelyben minden huszonegy éves férfi a templomban tesz vallomást arról, kik a barátai. Amelyben a részeget, ha „rosszat tesz vagy mond, száműzik”. S amelyben minden felnőtt egyforma ruhában jár…” - írja Fekete Sándor a A Nagy Francia Forradalom című műve 97. oldalán, hozzátéve: „Nincs olyan emberi közösség, amely tartósan elvisené ezt az államot. Sőt hosszú ideig azt sem bírja el a társadalom, ha ilyen eszmékért lelkesülő emberek irányítják.”
Szamuely Tibor élete utolsó évében olyan világnézeti árnyalatvakságban szenvedett, amelyre nincs Braille-írás. Készségesen, sőt lelkesen vállalta az inkvizítor, a hóhér szerepét, végezte el a diktatúra piszkos munkáját. (Mindig elegánsan: haláláig piperkőc dandy maradt.) Olyannyira ráégett a vörösterror bélyege, hogy míg Kun Bélának és a többi népbiztosnak Ausztria a Tanácsköztársaság bukása után menedékjogot adott, tőle ezt megtagadták. Próbált átszökni az osztrák határon, de elfogták, s attól félve, hogy visszatoloncolják, öngyilkos lett.
De attól, hogy ő, illetve az életét bemutató film árnyalatlan lett, mi ne így tekintsünk a polgári radikális, antiklerikális, szabadgondolkodó közegre, amelyben politikailag szocializálódott.
Csunderlik Péter a Galilei Kör története (1908-1919) című, a Napvilág Kiadónál 2017-ben megjelent kötetének, valamint a Kör orgánuma, a Szabadgondolat online is hozzáférhető példányainak tanulmányozásából például kiderül: a Kör rendkívül heterogén társaság volt. Tagjaiból egyesek a szovjet típusú diktatúra és a kommunista párt funkcionáriusai hívei, mások viszont eltérő (mérsékeltebb, demokratikusabb) útra léptek. A nőjogi, emancipációs, feminista mozgalomban játszott szerepük kétségtelen, melyben olyanok játszottak kulcsszerepet, mint Polányi Laura, Weil Elza és Gráber Kornélia. Miként a házasságon kívüli nemi élet, a szabad szerelem és szexualitás gyökeresen új, provokatív értelmezése is eme milliőhöz köthető.
Nemrég magam is szerepeltettem a Már láttam című novellában Szamuely Tibort, aki a világháború előtt a jómódú családjától kapott apanázsból a Rákóczi úti Csillag Panzióban bérelt lakosztályt. Ide teremtettem meg képzeletbeli lakótársát, Móré Endre újságírót, aki hasonlóan gondolkodik, de mégis más utat választ. Próbáltam ebben a műben a kor tárgyi, fogyasztó világát is hitelesen életre kelteni: a, a Luna-savanyúvíztől a Haggenmacher sörön át, a Frommer pisztolyig – vagy mondhatnánk itt a Piper márkájú pisztolyt, aminek golyója pontot tett Szamuely pályafutására.
Hogy a saját írásomban mennyire hitelesen keltettem életre ezt a világot, nem az én tisztem eldönteni. De Stefka István filmje nézőként és kritikusként e téren is hiányérzetetet generált bennem.
