Mi köt össze egy volt és leendő kenus olimpikont az amerikai kosaras óriással? Mi a közös a sokoldalú, táncos tehetségben és a legendás bicskákat készítő késművesben? Mi a közös az egykori ruhagyár dolgozóiban és a néhai magyar főnemesben? A választ kollégánk jól szerkesztett, pergő párbeszédű, izgalmas műve adja meg.
Egy ilyen stílusú mű alapvetése a jó kérdés, az el- és megtalált gondolat. Tóth Judit e képességek birtokosa, hiszen széles látókör, a helyi történelemben való jártasság jellemzi. Nem mellesleg kiváló íráskészségű, sokoldalú személyiség: a helyi Bereki Bárkás Egyesület egyik vezetője, a kosármeccsek tudósítója, kulturális rendezvények szereplője. Írásait sokan ismerik a szaklapokból, kiadványokból, maga is szerkesztett már újságot.
Kézbe véve új könyvét, a küllem kellemes meglepetés, de nem csalódunk a lapokat forgatva sem. Jó a mű szerkezete, tagoltsága, arányosak az interjúk, a színes fotók hozzá tesznek a mondandóhoz. A lényeg persze a sorokban van, az egyes interjúk mondandójában. Ugyanis itt mutatkozik meg igazán szerzőnk azon erénye, miszerint képes kihozni alanyaiból azt a pár meghatározó mondatot, amely pályájuk-szakmájuk ars poeticája-ként működik.
A teljesség igénye nélkül néhány villanat a könyvből. Az indítás stílszerű, kenusok izgalmas története, majd egy másik, helyben egyre meghatározóbb sportág, a kick-boksz kerül látótérbe. Mindkét történet egy szálon, a körmendiség szálán fut és ez a vezérfonal a továbbiakban is marad. Mi több, ki is teljesedik, mégpedig két, eltérő helyzetű és történelmi szerepű család, a Batthyány és a Belencsák esetében.
Batthyány Ödön herceg ugyan Bécsben él, de Körmend ma is a kedvenc városa. „Különleges hely, magasztos érzéseket kelt bennünk... Könnyebben értelmezhetjük, merre tartunk ezzel a névvel", mondja az arisztokrata, aki a város múltbéli értékeinek jelen idejű hordozója. A kérdések minőségén érződik, hogy Tóth Judit nagyon otthon van a Batthyány-család témakörében, kis interjújával is képes átfogóan megjeleníteni a herceg személyiségét, családja érzéseit.
Hasonló következtetésre jutunk a késeket készítő Belencsák interjúnál is. Régi, míves, a kuncsaftokkal szívesen elbeszélgető mesteremberek képe rajzolódik fel előttünk. Akik pengéik hírét számos országba elvitték, a Belencsák-bicskákat ma is ezrek használják. A városhoz való kötődésük éppen olyan szoros, mint azé a táncosnőé, Rácz-Fodor Bernadetté, aki a modern táncok mestere, tanítója, mostanság pedig a kézművesség gyakorlója. Késműves- kézműves – hasonló tő, hasonló szakmai közeg, városi közösség.
Ez a vonal folytatódik aztán a Charles Edmonson, Delmonte Madison, Ferencz Csaba – Fepu – piros-fekete mezes kosárnagyságok esetében, mígnem eljutunk a legendához, Patonay Imréhez. Patonay-Putesz maga az élő történelem, a hazai – és helyi! - kosárlabda sport legnagyobb alakja. Mindemellett igazi, tősgyökeres körmendi vagány is. Íme, néhány „megtalált", fontos mondata: „Egy Rába-parti Winnetou vagyok... Egyszer volt egy balhém, meghúzgáltak a földön... Azt mormoltam, hogy Winnetou mindent kibír. Jó példája vagyok ennek, én, az öregedő indián".
A körmendi életvonalak aztán tovább fonódnak. Megismerhetjük Pappné Horváth Ildikót, a Mini-cukrászda vezetőjét, vagy a világjáró búvárt, Mikos Veronikát. Része a nagy egésznek a Szinetár-család is. Ők azok, akik generációkat neveltek a természet értékeinek tiszteletére, a Rába és környezete védelmére.
Végül egy szomorkás, de felemelő történetet kapunk kollégánktól. Wichmann Tamás nyílik meg kérdései nyomán. A sokszoros világ-és Európa-bajnok, olimpiai érmes, valamint a tehetséges szakács, zenész, énekes, vendéglős (milyen az élet... Most bontják el a pénzéhesek egykori, budapesti kocsmáját). A bajnok szívesen időzött Körmenden, megszerette a várost, részt vett a kenus egyesület életében. Példája sokak számára muníció marad még sokáig. Egy kérdésre, miszerint hatgyermekes apaként mennyire tudott megfelelni szerepének, azt válaszolja: „Sikerek és kudarcok sorozata az egész".
Lehet ennél frappánsabb megfogalmazása annak, amit úgy hívunk – élet?