Nemrég sajtótájékoztatón jelentették be Ausztriában, hogy 74 év után sem sikerült beazonosítani a magyar határhoz közeli Rohoncon (Rechnitz) brutálisan lemészárolt 180 magyar zsidó munkaszolgálatos tömegsírjait. Helyette március közepén az úgynevezett Remise erdőben, amit állítólag régebben Zsidóerdőnek is neveztek, egy 25 méter hosszú gyalogsági futóárkot ástak ki. Találtak egy gránátlövedéket, valamint egy feltöltött szemétgödröt, azt mutatták be a sajtónak - írja az Átlátszó.
A lap újságírója is bejárta a környéket, részt vett a mészárlás helyszínén megrendezett idei megemlékezésen, itt találkozott az áldozatok még élő, egyetlen közvetlen leszármazottjával, dr. Vadász Gábor sebész-aneszteziológus szakorvossal. Aki hozzátartozóként évtizedek óta foglalkozik a tragédiával, légifelvételeket gyűjt, keresi édesapja, Vadász Géza és ikertestvére, Vadász Árpád, valamint több mint 180 munkaszolgálatos bajtársuk földi maradványait - egyre reménytelenebbül.
A kollektív hallgatás jelképe a város
Szikrázó napsütésben, március utolsó vasárnapján érkezett az Átlátszó munkatársa a határszéli kisváros, Rohonc központjába.
Kőszeg mindössze 10 km, jelzi az útjelző tábla, jó időben sokan átbicikliznek akár Szombathelyről is. Ez itt a béke és a nyugalom szigete. Északra, az erdők és hegyek lábánál sokak kedvelt kirándulóhelye, a hatvanas évek elején kiépített tó meseszép, most is sokan piknikeznek a stégeken.
Ez a festői szépségű burgenlandi városka azonban évtizedek óta sötét titkot rejteget. Rohonc sokak szemében a kollektív hallgatás jelképe lett, nem véletlenül. Legkevesebb 180 magyar zsidó származású munkaszolgálatos holttestét temették itt el, valamerre a közelben vagy ki tudja, hol. A kivégzés helyszínének megjelölt úgynevezett Keresztpajta (a mezőgazdasági épület alaprajza keresztet formáz, innen az elnevezés) közelében, vagy az út másik oldalán, a bevásárlóközpont helyén? Vagy a tó fenekén, esetleg a közeli erdőkben nyugszanak a brutálisan kivégzett áldozatok? Ki tudja.
Alig múlt ebédidő, osztrák fiatalok gördeszkáznak a főtéren. Az Átlátszó riportere fagyizott volna, de nem lehet kártyával fizetni, készpénze nem volt euróban, nem úgy készült. Szemben a kávézóval állt a második világháború végéig az ominózus Batthyány-kastély. Elsétált oda.
Oda, ahol 74 évvel ezelőtt, március 25-ére virradó éjszakán, szombatról virágvasárnapra megrendezték a nemzetiszocialista „bajtársi” ünnepséget, ami aztán védtelen emberek brutális kivégzésébe torkollt.
Itt, a rohonci kastélyban mulatott a házigazda, a nácibarát Battyhányné Thyssen-Bornemisza Margit, a rohonci mészárlás egyik kulcsfigurája, aki helyi SS-tagokkal és volksbundistákkal (osztrák népfelkelőkkel) szórakozta át az éjszakát. Ne felejtsük, az oroszok ekkor már mindössze 15 kilométerre voltak a magyar-osztrák határtól.
A témában több összefoglaló írás született, David Litchfield brit újságíró is több cikket és könyvet írt a vérengzésről, dr. Vadász Gábor elbeszélése mellett az Átlátszó ezeket is felhasználta a történelmi összefoglalóhoz.
A rohonci kastélynak mára hűlt helye
A kastélyt a 17. század elején Batthyány Ádám építette. 1871-ig volt Batthyány-tulajdon, akkor Szájbély Gyula vásárolta meg, aki 1906-ban a Thyssen-Bornemissza családnak adta el. 1933-ban Thyssen-Bornemissza Margit Batthyány Iván felesége lett, az épület így került vissza a Batthyányakhoz.
1945-ben azonban az épület leégett, vitatott, hogy a menekülő nácik vagy az oroszok nyújtották-e fel. Sacha Batthyány könyvében azt lehet olvasni, hogy az oroszok bombázták le, aztán a lakosok széthordták az összes bútort, az értékes képet és szőnyegeket.
Rohonc fő terén sétálgatva alig lehet megtalálni a régi főúri kastély nyomait, a falait lebontották, nem építették újjá. Helyén, a városka központjában ma lakóházak állnak. Egy kút őrzi a régmúlt emlékét, díszei nagy részétől időközben megfosztották, de ma is az eredeti helyén áll.
Mi köze a mészárláshoz a Batthányaknak?
Európa egyik leggazdagabb úrnőjének édesapja, a hadiiparban dolgozó, acélmágnás és műgyűjtő német Heinrich Thyssen 1907-ben vette feleségül báró Bornemisza Margitot. Ezzel a magyar állampolgárság mellett megkapta a bárói címet. Megvásárolta a rohonci várat, amelyet később az 1911-ben született, szintén Margit nevű lányára, történetünk kulcsszereplőjére íratott.
A dúsgazdag család a második világháború idején már Svájcból, a Luganói-tó partján álló Villa Favorita-ból irányította németországi bányáit, gyárait, a náci birodalomnak szállították a szenet, az acélt és a hadifelszereléseket, elsősorban a tengeralattjárókat. A báró baráti viszonyt ápolt Göringgel és a náci titkosszolgálattal, amelynek nemzetközi bankkapcsolatokat biztosított – olvasható a Hetek riportjában.
Batthyány Ivánné, született Margit von Thyssen-Bornemisza Rohoncon élt, az apja tulajdonában lévő Thyssengas-on keresztül nagyvonalú támogatásban részesült. A gáz-üzletág alkalmazottja és náci párttag Joachim Oldenburg lett a birtok intézője, akivel a helybéliek szerint Margit viszonyt folytatott. A nő férje az elszegényedett gróf Batthyány Iván volt, akivel 1933-ban kötött házasságot. De gyengéd szálak fűzték a helyi Gestapo-főnökhöz, a rohonci náci pártszervezet vezetőjéhez, Franz Podezinhez is.
A témában érdemes elolvasni a 46 éves Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez? című könyvét. A szerző, svájci szociológus-újságíró Margit grófnő unokaöccse. A „nyelvöltögető” Margit nénit személyesen is jól ismerte. Gyerekkorában többször járt Svájcban a grófnő feszélyezett, fehér abroszos ebédjein.
A Thyssen-Bornemisza családról még annyit, hogy a következetes antifasisztaként ismert, a második világháború idején Roosevelt amerikai elnök stábjának is dolgozó Habsburg Ottó elsőszülött fia, Károly 1993-ban Margit unokahúgát, Thyssen-Bornemisza Franciskát, a nácibarát acélmágnás Heinrich Thyssen unokáját vette el feleségül. Később azonban elváltak. Francesca 2008-ban azt nyilatkozta a bécsi Profilnak, hogy a nagynénjéhez köthető „kegyetlen események” tisztázására “kapcsolatba lépett” neves kutatókkal – a jelek szerint azonban ennek az állítólagos kapcsolatba lépésnek nem lett látható eredménye.
Európa egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb családjáról, mai napig tartó befolyásukról az Átlátszó is írt tényfeltáró cikket.
Mi történt a gyilkos rohonci mulatságon?
A kastélyban a bajtársi mulatságon 40-50 ember vehetett részt, helyi SS és SA vezetőkkel az élen – összegzi mások és saját kutatását Vadász Gábor. Valamikor éjfél után jött a telefon. A pártvezető, Franz Podezin ortsgruppenführer kiadta a parancsot, hogy sürgősen meg kell ölni a keresztpajtában lévő beteg embereket, és elkészültek a sírok.
Tizenegy-tizenkét önként jelentkezőt kerestek. A kastélyban található fegyverraktárból Joachim Oldenburg osztotta szét a fegyvereket, aztán részegen távoztak. Mikor visszatértek, ahogy voltak, véresen folytatták a helyi elittel a házibulit. Az 1947-es exhumálás tanúsága szerint a védtelen munkaszolgálatosokat részben agyonverték, részben levadászták vagy tarkón lőtték, részben legéppuskázták.
Azóta sem tudni biztosan, kik vettek részt az embervadászatban, jelen volt-e például maga Batthányné Thyssen-Bornemisza Margit, akinek a családja a nácik megrendeléseiből is jócskán gazdagodott.
A másik fontos helyszín, ahová az Átlátszó útja vezet, néhány kilométerre a kastélytól délre fekszik: az egykori vasútállomás.
A feliratok szerint mostanság a leszanált épületben a helyi sporthorgász egyesület működik. Szemben gokart-pálya, vasárnap csúcsra járatva. A korabeli síneket is megtalálja a lap riportere, de vonat errefelé már nem közlekedik.
A fából épített egykori vasúti raktárépület most, táblája szerint „Heimatmuseum”, azaz helytörténeti múzeum. Az Átlátszó munkatársa körbejárja, semmi nyomát nem látja azonban annak, hogy bármi ki lenne itt állítva vagy működne.
Egy biztos, az elbeszélések szerint 74 évvel ezelőtt, azon a végzetes napon ide futott be az elgyötört magyar munkaszolgálatosok vonata.
A harmadik helyszín, ahol a brutális gyilkosság történhetett: a Keresztpajta, ami a kastély és a vasútállomás között félúton áll. A Kreuzstadl régen a Battyhány-birtok gazdasági épülete volt, most szabadtéri múzeum, ahol a kilencvenes évek óta évente megemlékeznek a bestiálisan legyilkolt magyar munkaszolgálatosokról, valamint azokról a sorstársaikról, akik az úgynevezett Dél-Keleti Birodalmi Fal (Pozsony-erődtől Radkersburgig) építésén a második világháború végén dolgoztak.
Az erődvonalon robotoló foglyokat tanyákon, majorságokban, falvakon kívüli gazdasági épületekben szállásolták el. A sáncásásra hadifoglyok és zsidó munkaszolgálatosok mellett helyi civileket is bevetettek.
Burgenland teli tömegsírokkal
Kőszegtől lefelé végig, egészen Grazig, több hasonló erdei tömegsírt lehet találni. Volt, ahol síremléket állítottak a meggyilkoltaknak, mert a helyi plébánosok, lelkészek tisztességesen viselkedtek – idézte fel kutatásait Szita Szabolcs történész a Hetek.hu-nak.
Ma is áll a Keresztpajta, tető nélkül, csupasz téglafalaival.
Egy kislány labdázik a falak között, miközben kint a mezőn zajlik az idei évi megemlékezés, az osztrák R.E.F.U.G.I.U.S egyesület szervezésében. Helyi polgárokkal és vezetőkkel, de eljött hazánk és Izrael ausztriai nagykövete, a magyar Honvédelmi Minisztérium küldötte, valamint a bécsi, a szombathelyi és a zalaegerszegi zsidó hitközségek képviselői. Az Átlátszó riportere itt találkozunk aztán személyesen is Vadász Gáborral.
Ő meséli el, mi is történhetett 74 évvel ezelőtt, hogyan kerültek a munkaszolgálatosok Rohoncra. Egy biztos, ez a tömeggyilkosság azzal kezdődött, hogy 1945 március 23–24-én a kőszegi munkatábort kiürítették:
“Apámék úgy jutottak a haláluk közelébe, hogy Kőszegen agyongyötörték őket. Amikor a kőszegi tábort kiürítették, a munkaszolgálatosokat három csoportba osztották szét. A fekvőbetegeket elkülönítették. Megpróbálták azokat a “finn barakkokat”, amelyeket kórházi barrakkoknak is neveztek leszigetelni, aztán hívtak egy bécsi rovarirtó céget, az ott fekvő 80-90 embert lepermetezték és rájuk zárták az ajtót. Nem mindenki halt meg, többen egy álló napon keresztül kiáltoztak. Másnap, amikor kibontották az ajtókat, még éltek néhányan, azokat agyonlőtték. Állítólag egyvalaki kimenekült a konyhába, ott az asszonyok megetették, aztán a nácik mégis elkapták és kivégezték.”
A második csoportba kerültek azok, akik nehezen bírták a gyaloglást, őket tették fel a vonatra, Ausztria felé. Köztük lehetett Vadász Gábor édesapja és nagybátyja is – legalábbis így tudja, ahogy meséli:
“Mintegy kétszáz körüli magyar munkaszolgálatost raktak fel Kőszegen a vonatra. Oberwarton megállapították róluk, hogy ezek az emberek mégsem munkaképesek, így visszairányították a szerelvényeket Rohoncra. Virágvasárnap előtti szombaton, 6 óra után érkeztek meg az elgyötört teremtmények a rohonci pályaudvarra. A vasútállomáson kirakták őket, már volt közöttük néhány halott, akiket valahol ott el is temettek. A többieket hét fuvarral átvitték a Keresztpajtához, ez az épület is a Batthyány majorság része volt. Itt a fogvatartottak a rohonci nácik utasítására már nem kaptak enni. Aztán a kastély vendégei ötvenesével tarkón lőtték őket, majd visszamentek mulatni.“
A harmadik társaságot, akik egészségesebbnek bizonyultak, Kőszegről gyalogmenetben hajtották Mauthausen felé. A menetben érkezettek egy része közben a rohonci kastély pincéjébe került. Ott őket pihentették, fertőtlenítették, megetették és volt egy-két jobb napjuk – idézi fel Vadász Gábor mindazt, amit a kőszegi túlélőktől és Szita professzor könyveiből megtudott.
A bécsi államügyészség 1947. évi rekonstrukciója szerint a Keresztpajtánál őrzött második csoportnak, a beteg munkaszolgálatosoknak le kellett vetkőzniük, majd a kastélyból érkezett borgőzös nácik részben levadászták, részben ötvenesével tarkón lőtték őket, de voltak, akiket agyonvertek.
A késő éjszakai öldöklést az elbeszélések szerint két-három ember élte túl. Rohoncon vesztette életét, Vadász Gábor családtagjain túl többek között Fenyő László költő, műfordító, kritikus, aki a Nyugat második nemzedékének tagja is – mondta el a már idézett interjújában Szita Szabolcs. Fenyő emléktáblája az idén került fel a Keresztpajta oldalára.
Ismét Vadász Gábortól tudja meg az Átlátszó, hogy a kastély pincéjében raboskodók közül az önként jelentkezőket vezényelték ki sírokat ásni.
A csoport egyik tagja 1945-46-ban beszámolt a deportáltak országos segélyszervezete adatgyűjtőinek arról, hogy 9 darab L alakú sírt ástak, 2 méteres szélességben és mélységben, aztán visszakergették őket a pincébe. Hajnaltájt egy újabb csoportot vezényeltek ki ásókkal felszerelve. Ők végezték el az ideiglenesen, felületesen elföldeltek fölött a tereprendezést. Másnap délelőtt aztán a kastély udvarába behoztak egy csomó felsőruházatot, az ott lévő kőszegi rabok felismerték társaik öltözékének darabjait.
Aztán pár nappal később az orosz csapatok elfoglalták Rohoncot. Kiásatták a tömegsírokat, de mikor látták, hogy azok nem rejtenek orosz katonákat, visszatemették őket.
A történethez hozzátartozik, hogy a rohonci Gestapo-főnök, a mészárlást kitervelő Franz Podezin 1945-ben – feltehetően a grófnő segítségével – eltűnt, szemtanú pedig nemigen akad, mivel egy híján mindenkit kivégeztek. Közben két koronatanút meggyilkoltak, egy másiknak a háza égett le, és az ott tárolt bizonyítékok a tűz martalékává váltak.
És igaz, ami igaz, az osztrák hatóságok nem jeleskedtek ezen bűncselekmények felderítésében sem – hogy miért, az okokat csak találgatni lehet.
Közrejátszhatott az osztrák állam – a magyarok számára esetleg ismerős – nehéz szembenézése a múlttal, különösen azzal, hogy a véres események a rohonci polgárok szeme előtt zajlottak. A kisvárosi elit sok forrás szerint nem csak bejáratos volt Margit grófnő kastélyába, de konkrétan a vérengzés éjszakáján is ott mulatott.
Mégsem érdektelen, ki fenyegethette évtizedeken át a lehetséges szemtanúkat. Thyssen-Bornemisza Margitról mindenesetre tudni, hogy bár Svájcban telepedett le, rendszeresen visszajárt egykori birtokára, állítólag még a szovjet megszállás idején is.
A Bécsi Népbíróságon alig néhány embert ítéltek el
Összesen 18 személy ellen indítottak eljárást 1945 után, de alig pár embert ítéltek el. Köztük volt Oberwart város egykori polgármestere is, Ludwig Groll, aki bűnrészesség és hazaárulás miatt 8 év fegyházbüntetést és vagyonelkobzást kapott. Josef Muraltert (a Rechnitz II. építési alszakasz vezetőjét) öt évre, Eduard Nickát (egykori Oberwart-i körzetvezetőt) három évre ítélték. A gyilkosság vádját bizonyítékok hiányában elvetették. Hét gyanúsított esetében felfüggesztették vagy megszüntették az eljárást, további hatot egyáltalán nem állítottak bíróság elé.
“A per azonban 1946-ban megfeneklett, mert a két fő tanút meggyilkolták. Karl Muhr volt az első, a kastély fegyvermestere.” – olvasható Sacha Batthyány könyvében. Muhr 1946-ban golyóval a fejében hevert halott kutyája mellett az erdőben. A töltényhüvelyeknek nyoma veszett. A második halott szemtanú Nikolaus Weiss túlélő volt. 1946-ban Lékára menet rálőttek autójára, ami az út szélére csapódott, Weiss azonnal meghalt.
Később az ügyészség is pert akart indítani a gyilkosok ellen, ennek a pernek a kapcsán 1947-ben újra feltárták a sírokat, jegyzőkönyveket meg iratokat készítettek, majd visszatemették a holtakat. Érdekes módon ez az iratcsomó eltűnt.
Az ügyben később felemelte a szavát a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ is, követelve a tömeggyilkosság teljes és pontos feltárását. Az intézet szerint is a korábbi nyomozásokat leállították.
A Batthyány-házaspárt a bíróság ki sem hallgatta.
Thyssen-Bornemisza Margit néhány évnyi svájci tartózkodás után Németországban lótenyésztéssel foglalkozott. Változatlanul Európa egyik leggazdagabb asszonya maradt. 1989-ben Svájcban halt meg. Férje, gróf Batthyány Iván 1967-ben sportrepülőgépével halálos balesetet szenvedett.
A két kulcsfigura, Franz Podezin (NSDAP helyi pártcsoportvezető, SS-Sturmscharführer és a helyi Gestapo-kirendeltség vezetője) és Hans-Joachim Oldenburg birtokintéző/szerető kastélybeli tartózkodását nem sikerült akkor bizonyítani. Soha nem is vonták felelősségre őket.
“Valahol a mezőn vannak a sírok”
1946-ban Vadász Gábor édesanyja, néhai Steiner Ilona levelet írt a rohonci polgármesternek, hogy árulja el, hol vannak a tömegsírok. Kapott egy nagyon rövid választ, 1947 január 8-án, amelyben ez állt: „Csak annyit tudunk, hogy valahol a mezőn vannak a sírok.” Ez a levél 2012 óta ki van állítva a rohonci Keresztpajtánál.
Vadász Gábor édesanyja levelezett több polgármesterrel is. Az oberwarti plébános az általuk eltemetett munkaszolgálatosok névsorát küldte el. A rohonci plébános és az eisenstadti püspök nem válaszolt. Írt levelet még XVI. Benedek pápának, aki a bepanaszolt eisenstadti püspökhöz küldte vissza. Mindhiába kérdezett, hallgatás volt a válasz. Pedig a kivégzett magyar munkaszolgálatosok között sokan már évtizedek óta keresztények voltak.
Amikor már át lehetett járni Ausztriába, Vadász Gábor elindult édesanyjával, és megkeresték a kereszt alakú pajtát. Akkor egy kukoricás közepén állt, ahogy visszaidézi: „annyira sűrű volt, hogy anyám be se tudott menni, én fiatal orvosként áttörtem magam és láttam, hogy ott van egy romos nagy téglaépület…”
Steiner Ilona száz évig élt, 2011-ben halt meg, de a sírokig nem juthatott el.
Vadász Gábor szerint utalások vannak arra, hogy az egyik sírásó három nagy fát látott a környéken, ahol ástak. A tömegmészárlás után harmadnap pedig a kastélyból Németország felé terelt női csoport egyik tagjának elbeszélte, hogy egy mező mellett haladtak el, ami telis-tele volt véres emberi maradványokkal, ruha- és papírcafatokkal. Ezt a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság hivatalos jegyzőkönyvbe is feljegyezték.
“Még 1946-ban Rohoncon zajlott egy helyszíni bírósági tárgyalás, szemtanúkkal. Akkor több helyszínrajzot is készítettek a tömegsírokról. A tárgyalás előtti éjszakán ismeretlenek agyonlőttek két tanút, a harmadiknak felgyújtották a házát. Amikor anyám a tárgyalás iratait és a helyszínrajzokat kérte, azt mondták, elvesztek. 2012-ben a helyszínrajzok előkerültek ugyan, de az azóta végzett kutatások bebizonyították, hogy ott nincsenek a sírok, ahová jelezték őket. Hiába kutattak tavaly és az idén egyre korszerűbb eszközökkel, még mindig nem találtak semmit” – emlékezik vissza Vadász Gábor.
A rohonciak rajongtak Margitért
Sokan kérdezik ezt azóta is: hogyan nem derülhetett ki azóta sem, mi történt valójában, miért hallgatnak a rohonciak?
Ausztriából az oroszok 1955-ben vonultak ki, ezután a náci párt tagjai amnesztiát kaptak. Kijöttek a börtönből, ismét megbecsült polgárai lettek a városoknak. Az ország évtizedekig igyekezett magát a németek, majd az oroszok áldozataként feltüntetni.
A hetvenes években azonban már suttogták, hogy Rohoncon valami történt. Csakhogy abban az időben az a felfogás uralkodott Ausztriában, miszerint rejtsük el a szégyenteljes múltat. A helyi lakosok közül ráadásul sokan érintettek is lehettek, többen, volksbundistaként akár részt is vehettek a mészárlásokban.
Másrészt – ahogy fentebb olvasható, az osztrák igazságszolgáltatás is tehetetlennek bizonyult, a tanúk visszavonták vallomásaikat, 1946-ban két szemtanút megöltek. Rohonc lakosain erőt vehetett a megtorlástól való félelem. Többé senki nem beszélt, Rechnitz neve összeforrt az elfojtással. A tömegsíroknak pedig azóta sincs nyoma.
Azt is többen leírják, hogy Margit grófnő 1945 után sem “hagyta magára” Rohoncot. 1955 után, amikor kivonultak Ausztriából az oroszok, lejárogatott vadászni.
Erről Sacha Batthyány könyvében is olvashatunk, aki személyesen beszélt Klaus Gmeinerrel, Margit erdészével: “Margitnak ezer hektár földje volt Rechnitzben, minden évben eljött vadászta” – irja. Majd pár mondattal később így folytatja: “A hosszú évek alatt egyszer sem esett szó a náci időkről, mondta Gmeiner, ki a település oly sok lakosához hasonlóan rajongott Margitért.”
Az utóbbi években két nagyobb ásatás is történt
Tény, hogy az elmúlt évtizedekben összesen tizenhatszor kutattak Rohoncon a tömegsírokat keresve, nemegyszer ugyanazt a helyet többször is megásták.
2017-ben például a kiszemelt kutatási helyet légifelvételekre és egy helyszíni bírósági tárgyalás jegyzőkönyvére alapozták, amit az akkori rohonci polgármester, Engelbert Kenyeri is szorgalmazott. Azonban ahol a tömegsírokat feltételezték, a talajban szénaboglyák nyomait, illetve üres lövész- és tankelhárító árkokat találták csupán – erről a kutatásról részletesen ebben a riportban is olvashat.
Ezek után 2018. márciusában a rohonci városházára hívtak össze tanácskozást, amin részt vett Vadász Gábor, Engelbert Kenyeri, valamit Szita Szabolcs és Frisch György, a Holokauszt Emlékközpont kurátora. Itt megszólaltak osztrák régészek és katonatisztek, akik elmondták, miért is rossz, amit eddig az osztrák kutatók csináltak. Megfogalmazásuk szerint a probléma az, hogy az eddigi kutatási adatokat nem összesítették, nem csináltak adatokkal alátámasztott ásatási terveket, ad-hoc hol itt, hol ott kutattak.
Tavaly ősszel drónokkal nézték át a Remiz nevű erdőrészt és környékét, mert a lakosságtól kaptak egy olyan fülest, és magyarországról egy légi felvételekre alapozott feltételezést, hogy esetleg ott, illetve arra lehetnek a tömegsírok. Sajnos nem találták a tömegsírok nyomait. Azután fémkeresőkkel átkutatták az erdő szélét, mert a hadseregnek olyan információi voltak, hogy valahol az út mentén érdemes keresni a tömegsírokat.
Idén március 6-7-án újabb ásatásba kezdtek Rohoncon, a Remise erdőben, amit állítólag valaha Zsidóerdőnek is neveztek. Ezen a helyen azért keresték a sírokat, mert egy helyi, hatvan év körüli ember azt állította, hogy az ő nagyapja azt mondta, azért nevezik Zsidóerdőnek ezt a részt, mert oda temették el a halottakat.
Vadász Gábor szerint azonban előre lehetett tudni, hogy ezúttal is rossz helyen álltak neki a keresésnek, mert egyetlen általa őrzött légifelvételen sem látni annak nyomát, hogy bárminemű árokrendszer vagy megásott hely lett volna itt. Ezt a márciusi ausztriai sajtótájékoztatón is elmondta, aztán megírta az osztrák régészeknek is.
Megtalálnak egy maja várost az őserdőben, de a sírokat 74 éve nem sikerült. Miért?
A magyarok között, akikkel Rohonc kapcsán az Átlátszó beszélgetett, többen is úgy gondolják, elfogadhatatlan, miért is rejtegetik még mindig Rohoncon a sírokat, érthetetlen kinek áll érdekében még ma is ez a kollektív titkolózás. Hihetetlen, a rohonci lakosság is évtizedeken át síri csöndben tudott maradni. Meg voltak félemlítve, történtek gyilkosságok, ez is igaz.
Vadász Gábornak fogalma sincs arról, hol keressék a sírokat, de nem is szakember. Viszont azt sem érti, hogy amikor az őserdőben műhold vagy lidar felvételek alapján megtalálnak egy maja várost, hogyan lehetséges az, hogy lehetetlen feladat 9 tömegsír helyének felkutatása?!
Hallani mindenfélét, a legfrissebb teória szerint például azt, hogy a holttesteket visszaszállították Kőszegre, a téglagyár mellé, vagy esetleg Bozsokra. Kereken 74 éve ugyanis a visszaemlékezések szerint nem volt ennyire enyhe az idő márciusban, fagyott lehetett a talaj, nehezen lehetett ásni.
Egy másik verzió szerint nem egy helyre ásták őket, hanem belelövöldözték őket az előre kiásott árokba. Ezért nem találni összefüggő nagy tömegsírokat.
Az osztrák sajtóban március végén azt nyilatkozták, pénzt gyűjtenek, és tovább folytatják a kutatásokat.
A szövetségi műemlékek irodájának ásatási vezetője, Franz Sauer az eredménytelen kutatás után tartott sajtótájékoztatón kijelentette, természetesen folytatják a kutatást, hiszen több mint 30 hektárnyi terület lehet gyanús.
Szombathelyen közben konferenciát szerveznek – szeretnék összegezni végre a tényeket.
Ahogy Sugár Judit, a Szombathelyi Zsidó Hitközség alelnöke, a májusi szombathelyi konferencia egyik fő szervezője elmeséli az Átlátszónak, hozzátartozóként maga is érintett, nagyapját, Sugár Miklóst is Rohonc környékén látták utoljára. 2017-ben az Őszi Zsidó Szabadegyetemen a rohonci mészárlásról már egy szenvedélyes hangú előadást tartott Szombathelyen Dr. Vadász Gábor – ez is hatással volt a mostani konferencia megszervezésére.
A rohonci mészárlásról a konferenciát május 9-10-ére, a Megyeháza dísztermébe szervezik. Fővédnöke Dr. Székely János megyéspüspök lesz, támogatója a Szombathelyi Egyházmegye és az EMMI. Célja egyfajta összegzés lenne, a meghívott neves magyar és osztrák tudósokkal, ásatási vezetőkkel és régészekkel, kutatókkal próbálják majd összefésülni mindazt az információt, amit a mészárlásról és a tömegsírokról tudni lehet.
Rohoncról elfelé menet, a Keresztpajtán túl
Miért is, kinek fontos ez még? – tépelődik az Átlátszó munkatársa a Keresztpajtától elfelé menet. Még a szabadtéri emlékhelyen, az emlékfalon megkapja a választ, végezetül idemásolja: „A zsidóság számára a temető, mint a halottakra emlékezés helye, különösen fontos. Az „Örökkévalóság házát” nem szabad megszüntetni, felszámolni, mert a sír nyugalmát örökre kell biztosítani. A holtak megszégyenítésének és az irántuk érzett tisztelet megsértésének számít, ha egy halottat nem az előírások betartásával temetnek el, vagy ismeretlen helyen gyilkolják meg és földelik el.”
Ezért is jó lenne egyszer megtalálni a tömegsírokat. Nem is kell megbolygatni a halottakat, de a galád módon kivégzettek ennyit megérdemelnének: egy sírjelet, a valódi sírhant felett.
Pais-H. Szilvia
