Óvatos nyitás- ez most a jelszó és mi nagy óvatosan kimentünk a szombathelyi kvázi-karanténból, megcélozva az Őrséget. A csupán egy délutánnyi mini-túra is számos élménnyel, tanulsággal szolgált.
Mindjárt az elején azzal, hogy péntek ellenére alig láttunk teherautókat, furgonokat az úton. Néhány kamion elsüvített ugyan, de a sávokat személygépkocsik töltötték meg. Ebből viszont rengeteg volt, néha már úgy tűnt, sokan csak úgy, az autózás öröméért autóznak, különösebb cél nélkül. Nem csoda ez 290-300 forintos benzinárak mellett. A gazdaság problémáira azonban nagyon is ráutalt a kisfuvarozók eltűnése az utakról: nincs munka, nincs alkatrész, nincs szállítás.
Körmend előtt egy kis elterelés, végre elkezdtek ismét dolgozni a 8-as építésén, az új csomóponton. A kisváros a szokásos képét mutatta, illetve dehogyis: a posta előtt meglepően hosszú sor állt. A maszkos emberek kellő távolságot tartva egészen a városi könyvtárig várakoztak. Hát igen, ez a sárga csekkes feladás nagy napja, mert ha késel pár napot, már jön is a bünti. 
Eltűnődve némely szolgáltatók szociális érzékenységén, a szinte üres főtér felé kanyarodunk. A máskor oly hangos, fiatalokkal teli placc kong. Persze, nincs iskola. A presszó viszont nyitva és ülnek is a teraszán. Kedvenc Rába parti vendéglőnk csendes, elvitelre főznek, de nincs mozgás más éttermekben sem. Az olasz szálló előtti parkoló üres, ők főleg a pestiekre és az olaszokra gyúrnak – ez most hiánycikk.
Csákánydoroszló, Ivánc, majd Őriszentpéter. A szépen rendezett kisváros nemzetközi hírű étterme éppen úgy zárva, mint mások. Az utcákon arányaiban több maszkos embert látunk, mint mondjuk Szombathelyen. Kimegyünk a benzinkúthoz, mellette kis presszó. A terasz üres, leülünk, kávét kérünk. A fiatal hölgy szinte azonnal hozza. „Jó látni vendéget", mondja, mire rákérdezünk: csak mi járunk erre felé? „Nem, nem", neveti el magát. „Mennek azért Szlovéniába is sokan, az ingázók. De akiket megszoktunk, például a budapestiek, vagy a muraszombatiak, ők most elmaradnak. Remélem, már csak pár hétig".
Kortyoljuk a fekete nedűt, csiripelnek hozzá a madarak, simogat a napfény. Máskor ez a napi rutin része, most szinte ünnep. Az idő minden cseppje éppen úgy élvezetes, mint a kávé.
A városközpontban nagy a nyüzsgés, működnek a hivatalok, nyitva a posta. Kedvenc cukrászdánk és sütödénk viszont zárva. Éppen úgy, mint a központi étterem. Bő egy hónap múlva itt rockzene dübörögne, ezrek gusztálnák a sátras portékákat, nem is szólva a hűtött sörről, a sült hurka nemesítő illatáról. Igen, az Őrségi vásárra gondolunk, amelynek most csak az hűlt helye biztos, mivel idén a vírus törölte.
Mégis, egyre inkább az az érzésünk, hogy már ugrásra kész az őrségi turizmus. Az utakon fel-feltűnnek a bringások, az első hírnökök. Nyitva a kis üzletek, a házias portékát kínáló őstermelők. Szattán rendezgetik a házakat, több épület kertjében látni fóliázott építkezési téglát.
Áthajtunk a megyehatáron, bekukkantunk a mézéről híres Benkő-portára. Olga asszony kint a kertben, férje egy tejeskannát igazgat, míg a fiú, Alfréd a méhekkel foglalkozik. A kasoknál ezernyi kis jószág döng, ez most nagyon barátságos. „Nem harapnak, szelídek”, így a gazda, aki bízik a gyors fellendülésben. „Nézze, minden baj véget ér egyszer, ez is. Mi itt nem nagyon érzékeljük, a jó mézre mindig van vevő. És a mi mézünk jó”, nyomatékosítja, s hogy nem a levegőbe beszél, kóstolóra hív. A mennyei íz forrását találgatjuk, Alfréd kisegít: „Ez egy vadcseresznye méz, igen ritkán jön össze. Nem minden évben van ilyen, cserébe most meg alig lesz akác, ha egyáltalán lesz. Gyenge a virágzás”.
Hazafelé Pankaszon áthajtunk, itt is zárva még a cukrászda, előtte maszkos fiatal lányok sétálnak. A nagyobb forgalomra Nádasdig kell várni. Ott már tele a népszerű „szembe-kocsma” kertje, nagy a vigalom. Ők már láthatóan megnyitották a szezont. Jó kis nap volt ez, kimentünk a karanténból.
