Hulla fáradt, a családjaiktól elszigetelődött, a monoton munkavégzés okozta különféle egészségi bántalmaktól szenvedő munkavállalókkal találkoztunk, amikor a túlóratörvény kapcsán riportot készített az Abcúg a növekvő munkaerőhiány miatt hozott intézkedés legnagyobb kárvallottjairól, a gyári munkásokról.
Amellett, hogy úgy érezték, a teljesítőképességük határán állnak, arról is beszéltek, hogy szinte semmi terük nincs arra, hogy ha a munkahelyükön elégedetlenek a körülményekkel, akkor felmondjanak és váltsanak. Sokukat ugyanis hitelek terhelnek, ezért félnek kockáztatni, másoknak pedig még annyi félretett pénzük sincs, hogy egy-két hónapot kihúzzanak, ha véletlenül nem sikerülne azonnal új munkahelyet találniuk.
Az utóbbi állítást a Policy Agenda anyagi kiszolgáltatottsággal kapcsolatos éves felmérése is alátámasztja: eszerint
Ennek egyik, de elég fontos oka a magyarországi munkabérek színvonala, ami bár az elmúlt években folyamatosan emelkedett, közép-kelet-európai összehasonlításban közel sem annyira, mint a régió más országaiban. És korántsem annyira, mint amennyire az ország gazdasági növekedése ennek teret adott volna.
A magyar munkabérek elmúlt tíz éves mozgásáról, és ennek a munkavállalók megélhetési körülményeire gyakorolt hatásáról szólt a Friedrich Ebert Stiftung és a Policy Agenda szerda délelőtti közös konferenciája.
Az eseményen bemutatták az Európai Szakszervezeti Kutatóintézet (ETUI) legfrissebb elemzését az uniós országok bérszínvonalának elmúlt tíz éves változásairól, de Galgóczi Béla, a kutatóintézet munkatársa inkább Magyarországnak a közép-kelet-európai régió más országaihoz viszonyított bérfelzárkózásáról beszélt.
Elmondta, 2010 óta egész Európában, így a régiónkban is, ezen belül Magyarországon is újra elindult a munkabérek emelkedése a korábbi stagnálás után. Nálunk ez két okra vezethető vissza:
- a jelentősen megemelt minimálbér felhúzó erejére,
- és a munkaerő-kínálat beszűkülésére
Az utóbbit együtt okozza, hogy a gazdaság növekedése miatt megnőtt az igény a munkavállalók iránt, és hogy ebből a munkaerőből egyre kevesebb van: az elvándorlás és a kedvezőtlen demográfiai helyzet – az aktív korú népesség számának csökkenése – miatt.
Ami a gazdasági növekedést illeti: a magyar gazdaságé a számok alapján meghaladja az EU fejlettebb országainak, az EU15 országoknak a gazdasági növekedését, de a bruttó hazai termék (GDP) szintje így is az alacsonyabbak közé tartozik a közép-kelet-európai régióban. A legfrissebb adatok szerint Bulgária, Románia, Lettország, Horvátország után Magyarországon az ötödik legalacsonyabb.
Az ETUI elemzése szerint a szegényebb uniós országokban a munkavállalók jövedelme nagyobb ütemben nő, mint a gazdag uniós országokban, a régiónkon belül azonban jelentős különbségek vannak ennek a mértékében. Magyarországon például a jövedelemszint sokkal kisebb mértékben zárkózik fel a centrum országok szintjéhez, mint más környező országokban. A jövedelemszint emelkedése Romániában, Lengyelországban és Litvániában a legdinamikusabb.
A bérszínvonalat illetően a régió minden országában növekedett az évi bruttó átlagjövedelem, de a Bulgáriát, Csehországot, Észtországot, Magyarországot, Lettországot, Litvániát, Lengyelországot, Romániát, Szlovákiát, és Szlovéniát jelentő EU10 csoportban Szlovéniában, Észtországban és Csehországban a legmagasabbak most a bérek.
Pedig a gazdaság teljesítménye alapján lenne tér a bérek növelésére. Magyarországon a reálbérek (ez mutatja meg, hogy a megkeresett bérnek mekkora az adott országban a vásárlóereje) növekedése az elmúlt 9 évben 5 százalékkal elmaradt a termelékenység növekedése mögött. Ez azt jelenti, hogy a megnövekedett termelékenységgel a foglalkoztatóknak lenne tere emelni a munkavállalók fizetését, hisz ki tudják termelni ezeket a plusz költségeket. Ha mégsem teszik, az azt jelenti, hogy ez a termelékenység-növekedés profitként jelenik meg náluk.
Ez az információ fontos lehet a szakszervezeteknek, amikor bértárgyalásokba kezdenek a vállalatokkal.
A magyar munkaerőpiac uniós összehasonlításban jól áll a foglalkoztatottsági szintet nézve. A harmadik legalacsonyabb az alulfoglalkoztatottság (ez a munkanélküliekkel együtt azokat is jelenti, akik kevesebbet tudnak csak dolgozni, mint amennyire képesek lennének). Ennek ugyan volna felhajtóereje a bérekre, csakhogy a munkaerőhiány meglehetősen rossz minőségű munkahelyekkel párosul.
Az EU-nak van egy Job Quality indikátora, ami például olyan tényezők alapján vizsgálja a tagországokban elérhető munkahelyeket, hogy milyen biztonságosak, a munkabéren felül milyen más módokon gondoskodnak a munkavállalókról, vagy hogy milyen munkahelyi viszonyokat – ideértve a munkaidőt – teremtenek nekik.
Az ETUI kutatása alapján 2015-ben Magyarország – Görögország, Románia, Spanyolország és Lengyelország után – az ötödik legrosszabb munkahelyeket produkálta az Európai Unióban, elég nagy különbségekkel a férfi és a női munkavállalók között, a férfiak kárára.
Galgóczi Béla az előadása végén úgy értékelte a bemutatott adatokat, hogy ezek mind azt mutatják: Magyarország – és az egész régió – beleszorult az alacsony béreket konzerváló helyzetébe. Ebből kitörni szerinte csak úgy lehetséges, ha átalakul a gazdaság szerkezete: “csak úgy, ha minőségi irányba megyünk el”. Szerinte magasabb hozzáadott értékű termelésre, tehát – sarkítva – autóalkatrész-gyártás helyett például mérnöki tervezésre, és az ezzel járó minőségi munkahelyekre lenne szükség. Ami viszont csak komoly regionális iparpolitikával lehetséges. “Nehéz, de kizárólag ez az út járható.”
Létminimum alatt
A növekvő, de a régióban még mindig a legalacsonyabbak közé tartozó bérek a munkavállalók egy jelentős csoportjának nem biztosítják a stabil megélhetéshez szükséges jövedelmet. Hogy ehhez mennyi jövedelemre lenne szükség, azt a létminimum mutatja meg. Ez a mérőszám azt az összeget jelenti, amennyiből egy háztartás egy hónapban épphogy csak meg tud élni, bármiféle tartalék felhalmozása nélkül.
Hogy az adott évben mekkora ez az összeg, azt 2016-ig a KSH is mérte, mostanra azonban az államtól független szereplők, a Policy Agenda és a Friedrich Ebert Stiftung számolják ki évről évre, a KSH-tól elkért – az utóbbi időben megvásárolt – különböző adatok alapján.
2018-ban a létminimum összege egy egy fős (aktív korú) háztartásban 94820 forint, ami nagyjából négyezer forintos emelkedést jelent a tavalyi létminimum-számhoz képest. Egy négy fős (két aktív korú felnőtt és két gyerek) háztartásban ez az összeg 274978 forint.
Hogy mennyien élnek ma Magyarországon létminimum alatt, ez az az adat, amit nem tudott még kiszámolni a Policy Agenda, a KSH ugyanis nem közölte még az előző évre vonatkozó háztartási statisztikákat, ami alapján tudhatnák, hogy alakult a háztartások jövedelme 2018-ban. 2017-ben a lakosság 30 százaléka élt létminimum alatt, Kiss Ambrusék pedig most úgy becslik, a minimálbér-emelés hatása miatt ez az arány olyan 25-28 százalékra jön ki majd, ha lesznek pontos adatok.
A korábban az Abcúgnak is interjút adó Kiss Ambrus szerint ezzel az a legnagyobb probléma, hogy a legkiszolgáltatottabb munkavállalók politikai ereje is elveszik. Ha képtelenek legalább 1-2 hónapra elég puffer-tartalékot felhalmozni, akkor kisebb eséllyel lépnek sztrájkba, vagy aktivizálják magukat a magasabb bérekért folytatott harcban.
(Abcúg)
