Évtizedek kellenek, hogy a Kanadába vándorolt romák egyről a kettőre jussanak

Abcúg/Neuberger Eszter
2019. október 15. kedd, 19:55
Torontóba, Kanadába most már nem érkeznek nagy számban romák Magyarországról, tavaly összesen 116 roma menedékkérőt regisztráltak, nagy részüket a leggyakoribb kivándorlási célpontnak számító Ontario tartományban.

A város most az ott élő roma bevándorlók integrációjával van elfoglalva. Ez azért is nehéz feladat, mert sok roma család menedékkérelméről még nem is döntöttek. Van, akinek az ügyében 6-7 év után születik döntés, ennyi, bizonytalanságban eltöltött év pedig idegileg is tönkreteszi a családokat. Pedig tény, hogy az elutasító határozat után még számos út vezethet a maradáshoz, igaz, van, amelyik pénzbe kerül. A torontói romák annak ellenére ragaszkodnak kanadai életükhöz, hogy nagyon valószínű, majd csak gyerekeik vagy unokáik profitálnak igazán az országváltásból, az ő jövőjük viszont százszor fényesebbnek tűnik Kanadában.

 

Néhány héttel ezelőtt Kanada egyik legnépesebb városában, Torontóban a városi tévécsatorna reggeli hírműsorában élő egyenesben közvetítette, ahogyan egy méteres hosszúságú kígyó komótosan felfelé kúszik egy társasház korhadt falépcsőjén.

 

A város nyugati felén található Parkdale negyedben megtalált kígyóról az adás későbbi részében egy sebtében felhívott szakértő elmondta, hogy egy királypiton, ami emberre egyáltalán nem ártalmas. Bizonyára háziállatként tartották, ahonnan vagy elszabadult, vagy gazdája megunta és eleresztette. Eddigre azonban a társasház lakói már halálra rémültek a hüllő látványától.

 

Főleg az a magyar roma család, amelyik a társasház egyik földszinti lakásában él már lassan hét éve. Nekik ugyanis senki nem magyarázta el, hogy egyáltalán nincs mitől félniük. És bár a kígyót még aznap befogták, ők azóta is rettegnek, mert váltig állítják, hogy más kígyók is elszabadultak onnan, ahonnan a tévében is szereplő állat jött. Egy kisebb vörös színűvel is találkoztak azóta, ezért aztán aludni sem mernek éjszaka, nehogy arra ébredjenek, hogy rajtuk mászik valamelyik csúszómászó.

 

A család még 2012-ben költözött a szóban forgó Parkdale-i lakásba, mikor úgy döntöttek, a már Torontóban élő rokonaikat követve, ők is menedéket kérnek Kanadában.

 

A nyugat-torontói Parkdale városrész az a környék, ahol a legtöbb roma menedékkérő a városba érkezése után letelepszik. /Fotó: Neuberger Eszter

 

Épp a találkozásunk előtti nap kapták azonban levélben az értesítést, hogy a kanadai bevándorlási és menekültügyi testület (Immigration and Refugee Board) elutasította a kérelmüket.

 

Mindezt a család legidősebb tagja, a hatvanas éveit taposó Éva mesélte el nekünk, miközben egy hasonló korú barátnője, 16 éves unokája és a család kölyökképű, staffordshire terriernek látszó kutyája társaságában ücsörögtek a ház előtt. Szürke műanyagszékeken kínáltak nekünk is helyet.

 

Éva és családja Miskolcról érkeztek Torontóba. De sok más magyarországi romával ellentétben ők nem a számozott utcákról, hanem a Szondi-telepről jöttek, amit már évekkel ezelőtt ledózerolt a város szegénynegyedeit felszámolni igyekvő miskolci önkormányzat. Éppen ezért már visszamenniük sem lenne hova.

 

“Kétségbe vagyunk esve, mert már itt van az életünk, minden, Magyarországon már semmink nem maradt.”

 

A semminél pedig még az is jobb, amilyen lakóhelye most van a családnak.

 

6-7 év is eltelhet bizonytalanságban


Éváék története nem egyedülálló a Kanadába kivándorló és menedéket kérő romák körében. Akár megkapják a menekült státuszt és maradhatnak, akár hazaküldik őket, sokan éveket élnek le teljes bizonytalanságban, amíg azt sem tudják, mi lesz a sorsuk.

 

Ez a legnagyobb megoldatlan problémája az ország bevándorlási és menekültügyi rendszerének, és ez keseríti meg a bizonytalanságban élő, döntésre váró romák mindennapjait –  mondta Paul St. Clair, egy integrációval foglalkozó torontói szervezet, a CultureLink munkatársa, aki főleg jogi ügyekben segít a menedékkérő romáknak. Irodájában találkoztunk vele, ahol több tucat ügyfele fordul meg naponta. Szobája falán roma nemzetiségi zászló, néhány, a szervezetről és az ő munkájáról szóló újságcikk-kivágás, és mosolygó roma emberek fotói.

 

Paul St. Claire irodájának fala tele van roma-témájú falragaszokkal, fotókkal, poszterekkel. / Fotó: Neuberger Eszter

 

A késés oka a kanadai menekült- és bevándorlásügyi rendszer túlterheltsége. Nem csak a romáknak, de minden bevándorlónak és menedékkérőnek ilyen hosszú a várakozási ideje. “Sok menedékkérőt nagyon nehéz választások elé állít ez a nagy késlekedés, és egyik opció rosszabb mint a másik” – magyarázta St. Clair, aki látott már megalapozottnak tűnő menedékkérelmet visszavonni, mert az érintett egyszerűen nem volt képes kivárni, míg megkapja a határozatlan idejű tartózkodási engedélyét, és az országba hozhatja szerelmét és közös gyereküket.

 

Pedig a roma menedékkérelmek elfogadási aránya egész magasra kúszott az utóbbi időben. A 2013-as 20 százalékos sikerességi rátához képest 2017-ben 70 százalék volt a pozitívan elbírált kérelmek aránya. Igaz, 2008 és 2012 között sokkal több, összesen 11 ezer magyar állampolgár (valószínűleg majdnem kizárólag romák) adott be menedékkérelmet. Tavalyra már csak 116 új kérelmező jutott.

 

Az, hogy Éváék most elutasító határozatot kaptak, persze még nem jelenti, hogy nem maradt más választásuk, mint szedni a sátorfájukat, és hazamenni. Fellebbezhetnek, vagy esetleg humanitárius alapon kérhetik az engedélyt a maradásra. Sőt, akkor is lehetőségük van az országban maradni, ha egy úgynevezett eltávolítás előtti kockázatelemzés (Pre-removal Risk Assessment, PRRA) során bebizonyosodik, hogy testi-lelki épségüket veszélyeztetné a visszatérés anyaországukba. A humanitárius alapú letelepedési engedély igénylése viszont pénzbe kerül, fejenként 500 dollár, ami egy családnál már komoly összeg – tudtuk meg Paul St. Clair-től. 

 

Ez sem tejjel-mézzel folyó Kánaán, de egész máshogy bánnak velük

 

Érthető azonban, hogy a család ennyire tart az esetleges kiutasítástól. A számos nehézség ellenére, amivel a Kanadában menedéket kérő romáknak szembe kell nézniük a kivándorlás után, Kanada még mindig ezerszer jobb helynek tűnik Éváék és a többi torontói roma család számára.

 

Lehet, hogy kezdetben a legrosszabb minőségű lakásokat tudják csak kivenni, és angoltudás híján itt is csak építkezéseken akad munka, de legalább úgy érzik, hogy a kanadai állam és az azt képviselő hivatalok: az iskola, az egészségügy, az igazságszolgáltatás nem kezeli őket másodrendű polgárokként. Részben azért, mert az országban egyébként is rengetegféle más nemzetiség él.

 

Persze ez a társadalom sem teljesen mentes a rasszizmustól és az előítéletességtől, ami az államigazgatásba is be-betolakodhat, elég visszaemlékezni például a korábbi, konzervatív kanadai kormány romaellenes uszító üzeneteire, és a kanadai állam finanszírozta miskolci, kivándorlásról lebeszélő plakátkampányra. De azt mindenféleképp elképzelhetetlennek érzik az általunk megkérdezett romák, hogy Kanadában megerősödhessen egy olyan politikai erő, amitől úgy kellene rettegniük, ahogy itthon, kivándorlásuk előtt a Jobbiktól vagy a Magyar Gárdától rettegtek.

 

Roma járókelők Parkdale utcáin. A városrészben mászkálva szinte percenként hallani magyar szót. / Fotó: Neuberger Eszter

 

A  megtapasztalt másféle bánásmód, már most látszik,

 

a kivándorló nemzedék után következő második, de leginkább a harmadik generációnak már sokkal jobb életesélyei lesznek, mint a szüleiknek.

 

A munkaerő-piacon a fiatalabb roma bevándorlók közül páran már éveken belül képesek lehetnek saját vállalkozással megalapozni családjaik anyagi biztonságát. És ami még fontosabb, az ő gyerekeik már a kanadai iskolákban szocializálódnak majd, tökéletesen beszélik az angolt, és nem tapasztalják meg azokat a visszahúzó erőket, amik a magyarországi roma társaik iskolai pályafutását olyan hamar derékba törik.

 

Az oktatási kérdéseknek később külön cikket szentelünk, most viszont visszalépve egyet, végigvesszük a romák kanadai integrációjának összes többi területét. Közben Éváékon kívül két másik torontói roma családot is bemutatunk. Arcukat azonban nem mutathatjuk meg. Interjúalanyaink egytől egyig attól tartottak, otthon maradt rokonaiknak nehézséget okoznának azzal, ha a magyar sajtóban megjelennének.

 

Torontóban is csak a gettó jöhet szóba


A multikulti olyan szintjét, amilyen Torontóban tapasztalható, keresve se találnánk még Budapest egyik legsokszínűbb városrészében, a 8. kerületben: a Népszínház utca, Magdolna-negyed környékén sem. Mégis, erre a környékre emlékeztet a már említett Parkdale, ahová a Torontóba kivándorolt romák egy jó része költözik, közvetlenül, miután megérkeznek az országba.

 

Parkdale egyszerre szlömös és menő. A régi, leromlott állapotú házak környezetében virágzik a street art és egymást érik a dizájn-kávézók. / Fotó: Neuberger Eszter

 

A környék egyszerre szlömös és trendi is. Egymás mellett létezik egy szegényebb, részben friss bevándorlókból álló lakosság, és a menő kávézókban laptopozó, progresszív fiatal értelmiség.

 

“Ez egy átalakulóban lévő városrész Torontóban. A lakásárak lassan itt is utolérik a város előkelőbb környékeit, így szép fokozatosan kiszorulnak az eddig itt még könnyebben lakást találó, kezdetben alacsonyabb jövedelmű bevándorló közösségek, mint amilyenek a romák is”

 

– magyarázta Sara Swerdlyk, egy fiatal kanadai kutató, aki pontosan tudja, miről beszélünk, amikor a 8. kerülettel hasonlítjuk össze Parkdale-t. Sara ugyanis a Közép-Európai Egyetem (CEU) doktoranduszaként kutatja a Torontóba költözött magyarországi romák kivándorlásának politikai-gazdasági okait, és a kanadai állami rendszerekkel kapcsolatos tapasztalataikat.

 

Igaz, a más városrészekhez képest alacsonyabb ingatlanárak jóval rosszabb állapotban lévő ingatlanállományt takarnak. A legtöbbször egy fillér nélkül a városba érkező roma menedékkérők szinte csak régi építésű, elavult infrastruktúrájú lakásokból válogathatnak.

 

Egy ilyen Parkdale-i ikerházban (semi-detached house) él családjával Anita, akivel Miskolcon maradt családján keresztül vettük fel a kapcsolatot.

 

Anita, férje és négy gyerekük 2015 februárjában érkeztek Torontóba, egészen pontosan a korábbi lakóhelyükön, a számozott utcákon tartott 2014 decemberi rasszista felvonulást követően. Megelégelték, hogy szélsőjobboldali csoportok – részben a fideszes városvezetés romákkal szemben kirekesztő nyilatkozataitól felbátorodva – akkoriban célba vették a miskolci romákat.

 

Anitáék egy ikerházon osztozkodnak egy másik roma családdal. Igyekeztek Torontóban is otthonos környezetet teremteni maguk körül. / Fotó: Neuberger Eszter

 

És bár miskolci, az önkormányzattól bérelt szociális bérlakásukhoz képest nagy előrelépés, hogy van vezetékes víz, fürdő és wc a lakásban, a mostani helyük sem egy kacsalábon forgó palota. A nem túl tágas lakásban állandóan meghibásodik valami, most épp a csap romlott el.

 

Anita és férje, Attila azt mondták, a lakbér 70 százalékát Torontó városa fizeti helyettük. Ez azt jelenti, hogy a rászorultsági alapon kapott szociális támogatást (ezt hívják angolul welfare-nek), amire ők is jogosultak, direkt Anitáék főbérlőjének utalja minden hónapban az illetékes hivatal.

 

Ezzel a felállással próbálja a város ösztönözni az ingatlantulajdonosokat, hogy olyan alacsony jövedelmű csoportoknak, mint amilyenek a Közép-Európából is érkezett romák is, kiadják a lakásaikat.

 

A Torontóban eltöltött egy hét alatt szinte mindegyik interjúalanyunk megerősítette, hogy ennek ellenére sem egyszerű romaként Torontóban lakást találni.

 

A Westlodge nevű lakótömbben különösen sok roma család lakik. Más, alacsonyabb jövedelmű bevándorló csoportokkal, például tibetiekkel, vietnámiakkal lettek szomszédok, a város egyik leghírhedtebb környékén, amit a városi közbeszéd csak “Worstlodge”-nak, azaz “Legrosszabb szállásnak” csúfol. / Fotó: Neuberger Eszter

 

A cikk elején megismert Éváék például szívesen költöznének kígyómentes és kevésbé zűrös lakásba, mégsem tudják ezt meglépni, mert félnek, hogy nem találnának megfizethető áron új helyet. Torontónak olyan központi részén, mint amilyen Parkdale, legalábbis semmiképp. Legfeljebb csak a külvárosban vagy az agglomerációban, onnan pedig már autó nélkül szinte megoldhatatlan az élet.

 

Nyelvtudással csak az nem dolgozik, aki nem akar

 

Éváéknál márpedig az autót a családfő, Éva fia használja rendszeresen. A férfi szobafestőként dolgozik, és találkozásunk napján is hajnali ötkor indult, hogy odaérjen egy 150 kilométerrel odébb lévő helyszínre, ahol most épp munkája van.

 

De építkezéseken dolgozik Attila is, Anita férje, csak éppen ő leginkább alkalmi munkákat vállal, “mikor mi esik be éppen”.

 

“A Torontóban élő romák közül a legtöbben olyan munkahelyeken dolgoznak, ahol még nincs igazán szükség az angol nyelvtudásra” – mondta az Abcúgnak Ill Márta, egy magyar szociális munkás, aki az ideje legnagyobb részében magyar anyanyelvű roma kliensekkel dolgozik. Parkdale-ben szinte minden sarokra jut valamilyen integrációval foglalkozó civil szervezet, ahol Márta végzi a munkáját, azt “West Neighborhood House”-nak hívják.

 

Anita és kislánya, Lejla körbevezettek a környékükön, hogy megmutassák Parkdale-t egy magyar roma szemével. Az egyik legtöbbet látogatott hely egy kedves ázsiai nő vegyesboltja volt, aki szívesen szerez be igény szerint magyar élelmiszereket is, hogy a vásárlóinak kedvezzen. A Vegeta fogy a legjobban. / Fotó: Neuberger Eszter
 

 

A Kanadába érkező roma családok felnőtt tagjai nagyon nehezen sajátítják el az angol nyelvet. Ahogy egy negyvenes éveiben járó roma férfi, Ernő fogalmazott: “ennyi idős fejjel már képtelen az agyam az idegennyelvet befogadni.”

 

Ernő szakmája eredetileg tetőfedő-bádogos, Magyarországon mindig volt valami munkája ezen a területen, itt azonban a nyelvtudás hiánya miatt választhat: vagy alkalmi segédmunkát vállal, vagy nem dolgozik. Esetleg még a “vasazás” lehet jövedelemszerzési forrás. Úgy hallottuk, Torontóban ezzel ugyanúgy több roma foglalkozik, mint itthon.

 

Létezik ugyan felnőtteknek is szervezett angol mint idegennyelv (ESL) tanítás, de azoknak a roma felnőtteknek, akiknek Magyarországról talán még nyolc osztályuk sincs, aligha megy könnyen a nyelvtanulás. Az eredmény, hogy feladják, és legfeljebb a mindennapokban próbálnak magukra szedni valamit a nyelvből.

 

A nőknek, akik alapvetően többet vannak otthon, ez jóval nehezebben megy. A megismert családok nőtagjai is csak néha-néha beszéltek takarítói állásról, és egy olyan fiatal nőről hallottunk, aki egy torontói magyar boltban dolgozik.

 

És itt a fiatal a kulcsszó.

 

Hogy ki mennyire lesz sikeres a kanadai munkerő-piacon, az sok mindentől függhet, de a megismert torontói romák közül egyértelműen azok voltak jobb helyzetben, akik fiatalabb korukban érkeztek a városba.

 

Anitáék fia, Gábor 25 éves, már külön költözött barátnőjével, egy külvárosi kis lakást bérelnek. 

 

Gábor már teljesen természetesen vegyít angol szavakat a mondataiba, mikor magyarul beszélgetünk. Neki már bőven van munkalehetősége. És bár ő is leginkább építkezéseken dolgozik, ezt már jóval magasabb szinten csinálja. Egy ponton előkapja a telefonját, és mutogatni kezdi a munkáit, köztük azt a legújabb üzlethelyiséget, aminek a kialakításában ő is részt vett.

 

Gábor büszkén mutatja egyik munkáját, az extravagáns fali díszítőelemet egy újonnan kialakított torontói üzletben. / Fotó: Neuberger Eszter

 

“Azon gondolkozom, hogy ezt simán tudnám saját vállalkozásban, a saját embereimmel is csinálni” – mondta, majd mutatott egy másik képet, amin kedvenc kollégájával mosolyog.

 

“A saját vállalkozás indítása az egyik leggyakoribb mobilitási út a munkaerő-piacon a torontói romák számára” – magyarázta az Abcúgnak Püsök Dániel, az Első Magyar Baptista Gyülekezet Torontó pásztora, aki maga is ismer néhány roma vállalkozót, főleg építőipari területen.

 

Püsök gyakran kapcsolataival segít a gyülekezetéhez kapcsolódó magyar romáknak. Azokért, akiket megbízhatónak talál, ahogy ő mondja, “akik komolyan veszik az itteni életet”, szívesen kezeskedik például lakásbérlésnél, de ahol tud, igyekszik munkát is szerezni a roma pártfogoltjainak.

 

Amikor a gyülekezet frissen felhúzott imaházában leültünk vele beszélni, egy ponton előkerültek azok a levelek, amiket referenciaként írt a gyülekezethez kapcsolódó roma menedékkérőkről a menekültügyi hatóságoknak. Ezekben szerepel, milyen közösségi munkát végeztek a gyülekezet számára, ami fontos szempont lehet a kérelmük elbírálásánál.

 

Furcsán hangzik, de ők mondják meg, ki a cigány

 


Hasonló segítséget nyújt a Kanadában menedéket kérő romáknak a Roma Community Center is. Ez egy civil szervezet, amit még a kilencvenes években hoztak létre a poszt-szocialista országokból akkor Kanadába érkező romák segítésére, összetartására.

 

Ez a szervezet próbálta felderíteni azokat az ügyvédi mulasztásokat, amik ezrek menedékkérelmét tették sikertelenné évekig, a 2010-es évek közepéig. Eddig dolgozhatott három, azóta megbüntetett kanadai ügyvéd fejenként roma ügyek százain úgy, hogy hanyag munkát végeztek, és a szakmájuk alapvető szabályait sem tartották be. Erről korábbi cikkünkben mi is tudósítottunk.

 

A Roma Community Centernek azonban van még egy érdekes szerepköre. A kanadai hatóságoknak szükségük van bizonyítékra, hogy az eléjük kerülő magyar, cseh, szlovák állampolgárok valóban az országban hátrányosan megkülönböztetett roma kisebbséghez tartoznak-e. Hisz a legtöbb többségi társadalomhoz tartozó ember megalapozatlanul kérne menedéket Kanadában, mert minden bizonnyal nincs az országában veszélynek kitéve.

 

Itt lép a képbe a Roma Community Center. A roma menedékkérőkről ugyanis legtöbbször ők tanúsítják, hogy tényleg cigányok. (A magyarországi romák esetében hallottuk, hogy a miskolci roma önkormányzat állít még ki ilyen igazolásokat.)

 

Az egyesület vezetője Micheal Butch, egy roma bevándorló család negyedik generációs tagja, aki az Abcúgnak elmesélte: amikor a Roma Community Centernél kezdett dolgozni, először nem igazán tudott mit kezdeni a Magyarországról érkező romungró cigányokkal.

 

Ezek a romák ugyanis történelmi okokból erősen asszimilálódtak a többségi (magyar) társadalomhoz, magyar az anyanyelvük, és sokan a hagyományos roma foglalkozásokat sem űzik már. Nem is ápolnak olyan alapvető hagyományokat, mint például a közvetítő felkérése párválasztás, házasságkötés esetén.

 

“Meg kellett tanulnom, hogy ezek nélkül is lehet valaki roma” – mondta viccelődve.

 

A Roma Community Center igyekszik közösségi programokkal szolidaritást kovácsolni a Torontóba érkező, sokszor nagyon különböző roma csoportok között. Az április 8-án ünnepelt Nemzetközi Roma Napot, augusztusban pedig a Roma Holokauszt, a Porajmos emléknapját kíséri mindig valamilyen esemény Torontóban, de karácsonykor is van közös ünneplés.

 

A CultureLink és a Roma Community Center közös irodájának várakozóterét díszíti egy falfestmény, amit hét magyar roma asszony készített néhány éve, és ami a kivándorlások történeteit ábrázolja. A bal sarokban épp egy szerződést aláírása látható. A magyarországi otthonaikat adják el a kivándorlásra készülő cigányok, felszámolva mindent maguk után. / Fotó: Neuberger Eszter   

 

Ezekre, mesélte Sara Swerdlyk, aki önkéntes munkában maga is szervezte az ünnepségeket, általában a romákkal dolgozó torontóiak is eljönnek. “Rendszeresen látom például a Parkdale-i iskolák tanárait is a közösségben” – magyarázta.

 

És valahol ez magyarázza, a torontói romák miért ragaszkodnak annyira, az eddig körüljárt nehézségek ellenére is, kanadai életükhöz. Mert annak ellenére, hogy ez a társadalom sem mentes a nem fehér bőrű, tökéletes angolt beszélő idegenekkel szembeni előítéletektől, ők úgy érzik, sokkal többen vannak, akik tenni akarnak ezek ellen. Végül is igaz az, amit a hazaküldött romákról szóló cikkünkben fogalmazott meg László, az egyik riportalany: “Nézze, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ott ember módjára viselkedtek velem, nem úgy, mint idehaza. “

 

comments powered by Disqus
Van még itt cikk a témában:
Twitter megosztás Google+ megosztás