A határsáv keserítette meg a vasiak mindennapjait az átkosban

Volt olyan budapesti színész, aki a csíkos papír hiánya miatt a Savaria Karnevál helyett a fogdát "élvezhette".

Bizonyos szempontból még most is tabu téma a vasfüggönyös határőrizet. Az érintettek jó része ma sem beszél szívesen róla. Ide kapcsolódik a határsáv, ami talán a legsunyibb intézménye volt ennek a korszaknak. Azért, mert számos visszaélésre adott alkalmat, a határőrséget pedig állam az államban helyzetbe hozta. A határsáv egyszerre volt jogi és fizikai kategória.

Jogilag megalapozták vele a Határőrség, mint rendvédelmi szervezet korlátlan fellépését a kijelölt területeken. Ügyeltek arra, hogy a szervezet ne legyen sem ellenőrizhető, sem felelősségre vonható. Kontroll csak a legfelsőbb pártszinten valósulhatott meg, ott, ahol lényegében irányították őket. A kör tehát bezárult. A határsáv mérlegelési lehetőséget adott az alsóbb szinteknek a döntésre. E döntéseket sem lehetett megkérdőjelezni. Ha például valakit letartóztattak, majd kiderült, hogy ártatlan, még ő húzta a rövidebbet. Ha tiltakozott, könnyen börtönben találhatta magát.

Fizikai értelemben falvak százai, emberek ezrei tartoztak fennhatósága alá.

A határsávot 1950-ben hozták létre 6 megye 15 járásában. Mintegy 300 települést érintett, 300 ezer embert korlátozott mozgásában, életmódjában, szokásaiban és 9 ezer négyzetkilométernyi területre terjedt ki.

Akadtak abszurd helyzetei. Ezek egyike volt Szentpéterfa, amely többszörösen is megszenvedte a bezártságot. Ennek fő oka a trianoni határmódosítás után előállt helyzet volt. A falut gyakorlatilag leválasztották az anyaországról, félszigetként létezett, osztrák területek vették körül. Csak egy irányban lehetett elhagyni és megközelíteni, de mind a Ják-Szombathely, mind a Harasztifalu-Körmend viszonylat messze volt. Télre kötelezően bespájzoltak, de másban is mérvadó volt az önellátás.

- Úgy voltunk, mint a kalitkában az énekesmadár, csak mi némán kuksoltunk. Akinek nem tetszett valami, azt könnyen megdolgozták. A forradalom után vad volt a helyzet, sokan disszidáltak, Amerikába. Az ott maradottak rokonain verték el a port. Szó szerint: volt egy olyan elhárítós tiszt, egykori ávós, aki a fél falut végig verte. Na, aztán a rendszerváltás után felbukkant, mint forradalmár – mondta el József. Aki bár nyugdíjas, de átjár a szomszédba dolgozni. Mert a nyugdíja, mint mondja, meg sem látszik a bukszán.

– Az osztrákoknál jól lehet keresni. Most látjuk csak, mit is vettek el tőlünk... Be voltunk zárva, ha jött az este, maradt a kocsma és a kultúrház. Valahogy el kellett ütni az időt. Amikor a tévé bejött, akkor már könnyebb volt. A határsáv miatt nem jöhettek hozzánk, ez volt a legrosszabb. Nem csoda, hogy az emberek még ma is zárkózottak, bizalmatlanok. Sok évünk elveszett – bök egy nagyot a levegőbe.

A határsáv nem csak a műszaki zár melletti térséget érintette, mélységben is alkalmazták. Eleinte 4-12 kilométeres,1969-től pedig egységesen 2 kilométeres sávban. A belépés 500 méteres mélységig szigorúan engedélyköteles volt. Ehhez egy plusz lap kellett a személyi igazolványba. A lapot csak "csíkosként" emlegették.

– Státusszimbólumnak számított a csíkos, de nem sokat ért – emlékezett Károly, aki éppen Szentpéterfán került kínos helyzetbe. – Már a birtokban nyugodtan autóztam a kis polszkival a faluba, a helyi áfésznél volt dolgom. Az erdő után farkasfogat gurítottak a katonák az útra, megállítottak. Átadtam az igazolványt, de csak nem engedett el a katona. Faggatott, mire mondtam, ott az engedély. Felhívta az őrsöt, ott egy tisztet, nem értettem, mit beszélnek. A lényeg, hogy egy órán át várakoztattak, majd mehettem. Nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem: - Mi volt a gond? – Nem szimpatikus – válaszolta a sorkatona. Na, ennyit ért a csíkos.

A mélységi ellenőrzés kiterjedt a távolsági buszokra, vonatokra is. Celldömölknél civil ruhás nyomozók szálltak fel és kiszúrták a nekik nem tetsző személyeket. Többnyire fiatal párokat, magányosokat. Ha budapestire akadtak, kapásból elvették az okmányait. Ha nem volt lakhelyéről rendőrhatósági engedélye, a szombathelyi fogda várta. Mivel a legtöbben erre nem is figyeltek, volt olyan nap, hogy tíz budapesti lakos is a szombathelyi fogda hűvösét élvezte, közte egy színész, aki a Savaria Karneválra érkezett. A macerát elkerülendő, sokan autóval utaztak a nyugati településekre. Őket az utakon ellenőrizték, nem lehetett ezt sem megúszni. A határsáv a gyakorlatban tehát 20-50 kilométeres mélységben is működött, bár ezt hivatalosan tagadták.

A legnagyobb rombolást, mint minden, ami az embert az embertől erőszakkal elválasztja, a lelkekben végezte. Megmérgezte a hétköznapokat, besúgóvá tett addig megbecsült embereket, felemelt arra érdemtelen, lumpen elemeket. Ez máig nincs sem feldolgozva, sem kibeszélve. Jellemző, hogy az érintett falvakban az akkori életről legtöbbet a külföldre disszidált és hazatért rokonoktól tudhatunk meg még ma is. A határsávban élőket számmal látták el, minden lépésüket figyelték, előírták, meddig dolgozhatnak. Idővel mindez oldódott, de a bizalmatlanság végig megmaradt.

A változást 1989 augusztus 1-e hozta el.

E napon hivatalosan felszámolták a határsávot (a kerítés részben még állt). A nagy bejelentésre nemzetközi sajtótájékoztató keretében Kőszegen került sor. Nováki Balázs, a Határőrség országos parancsnokának helyettese azt mondta, hogy mind az 500 méteres zónát, mind a nyomsávot eltörlik. A publikum percekig tapsolt. Nováki évtizedekkel később, már nyugdíjas tábornokként, egy körmendi rendészeti konferencián kijelentette: a műszaki zár és a kiszolgáló rendszerek annyira költségesek voltak, hogy már nem bírta el a költségvetés. Utalt rá, hogy a határsáv kiiktatása katonai szempontból már jóval 1989 előtt felmerült, de a végrehajtáshoz politikai döntésre volt szükség.

Schengeni tagságunk látványosan letörölte e rossz emlékű intézményt, de hamar lett helyette másik, másért, máshol. Úgy is mondhatnánk, a határsáv nem vész el, csak átalakul.

Savaria Karnevál vas megye Vasfüggöny Szentpéterfa határsáv határőrség