Amíg Budapesten Orbán Viktor, és Magyar Péter tartott beszédet, addig Szombathelyen a város polgármestere, Nemény András (Éljen Szombathely) hagyományosan a múzeumkertben osztotta meg gondolatait a városi ünnepségen. Mutatjuk is a város első emberének beszédét:
Fotó: Nemény András Facebook-oldal
"Tisztelt ünneplő Szombathelyiek!
178 év, hat emberöltő. Ennyi idő telt el 1848. március 15 óta. A világunk, különösen az utóbbi évtizedekben, űrsebességgel változott meg. Azok az adottságok, lehetőségek és veszélyek, amik között ma élünk, össze sem hasonlíthatóak, azokkal, amik között a reformkor végének emberei élték a mindennapjaikat.
1848 a ma emberének nagyon távol van. Kevesen tudják, hogy akkoriban alig ötmillió magyar élt a történelmi Magyarország területén, hogy a lakosság közel 85 %- a paraszti sorban, vályog vagy fából épült házakban lakott, egy szobában együtt az egész család. A legtöbben se írni se olvasni nem tudtak, betegségek tizedelték az embereket, az átlagéletkor pedig mindössze 35- 40 év volt.
Az életet az egész napos munka, a napi betevő falat megszerzése, az éhes szájak etetése jelentette.
Képzeljük el, ha hirtelen a mostani komfortunk helyett egy ilyen világban kellene élünk. És aztán képzeljük el azt is, hogy a fontossági sorrendünkben hirtelen hol állnának a különböző eszmék.
Valószínűleg az akkor élőknek is a családjuk lehetett az első, aztán az egészségük, a fizikai és anyagi biztonságuk, és csak mindezek után gondolkoztak olyan elvont fogalmakon, mint a szabadság és a haza. Amikor valaki csak pár évtizednyi életidővel számolhat, az még kevésbé akar éveket áldozni egy ügyért távol a családjától, az életét is kockáztatva.
És mégis, amikor a felhangzott a kérdés és hívott a haza, akkor senkinek se volt „drágább a rongy élete, mint a haza becsülete”. Elindultak a férfiak messzire az otthonuktól, asszonytól és gyerekektől búcsút véve, azt sem tudva, hogy látják- e még egymást valaha.
Hogy lehetséges ez? Mi írta felül a legalapvetőbb ösztönöket? Vajon, ma hat emberöltő után, a kényelmes, félig már virtuális világunkban is ez lenne-e a válasz, ha elfogyna a „regiment” és megkapnánk az üzenetet, hogy a hazának szüksége van ránk?
Az én válaszom az, hogy igen, mennénk ma is. És igen, létezik olyan dolog, ami, ha szólít az idő, mindent felülír. Felülír félelmet, megélhetést, biztonságot. Épp úgy 1848-ban, mint napjainkban.
Mert nem csak ételt és szállást akarunk adni a családunknak, nem csak az öncélú létezés miatt vagyunk itt a földön. Van bennünk legbelül valami, ami túlmutat mindezeken.
Hogy mi?
A méltóságunk, a gyökereink, a nagyobb közösségünk összetartó ereje, a belső és külső szabadságunk, a minta, amit mutatunk a gyerekeinknek, a példa, amit a következő generációk ránk gondolva követnek majd, a felelősség, hogy mit hagyunk itt magunk után.
Ez mind bennünk van, ez mind mi vagyunk.
Amikor a szabadságharcba induló katona mindent hátrahagyva elindult, azt mutatta, hogy a saját személyes sorsánál is van fontosabb, azt mutatta, hogy nem akar gyáván megbújni, míg mások az életüket adják.
A többség nem kérte, nem is kereste ezt a helyzetet, de amikor az eljött, helyén volt a szíve. Jólétben, de szégyenben élni, az csak egy árnyékélet. És ahogy egy ember, úgy egy ország sem élhet örökké árnyékban, szabadság nélkül, mások akaratát követve, szolgaként a saját hazában.
Március 15-én, a márciusi ifjak Petőfivel az élen a napot hozták el a magyarságnak. Az áporodott, dohos, feudális világot friss levegő és fény árasztotta el. A fény pedig már csak olyan, hogy nem maradt Budapesten, hanem szétterjedt az egész országban. Nálunk, itt Szombathelyen az akkori kiváló városi főjegyző, Horváth Boldizsár vezetésével elődeink megfogalmazták azt a 16 pontos követelést, amely még a pesti 12 pontnál is határozottabb polgári átalakulást tűzött ki célként.
Az eseményeket nem lehetett megállítani, a forradalom, mint egy tűzgömb felszította az összes tüzet, ami csak a lelkekben parázslott és egységbe kovácsolt minden magyart.
A történelemből ismerjük a forradalmat követő eseményeket, a szabadságharc hősi küzdelmeit, az osztrák és orosz birodalmi összefogást ellenünk és az azt követő törvényszerű bukást, majd a gyász néma éveit.
De mi történt a lelkekben? Megmaradt a parázs, vagy csak a halott hamu és füst maradt.
Mi magunk vagyunk a válasz. Akik itt vagyunk, a gyerekek a kis papírzászlókkal, a szülők, akik fontosnak tartották, hogy kihozzák őket, az iskolások, akik műsort adnak, a tanárok, akik felkészítették őket, mindenki, aki kokárdát tűz és azok is, akik csak gondolnak ma a hazájukra. De azok is, akiknek jelent valamit a határon túliak testvéri közössége, akik magyarul álmodnak, akik szívből szurkolnak nemzeti csapatainknak, akik felállnak, ha meghallják a himnuszt, akik örülnek minden másik magyar sikerének.
Akik büszkék Karikó Katalinra, Krasznahorkai Lászlóra, Puskás Öcsire vagy épp Szoboszlai Dominikra, itt Szombathelyen pedig - ha sportról van szó - Halmosi Zoltánra, Király Gáborra, Kálmán Lászlóra, Perl Zoltánra, vagy akik együtt nézik lélegzetvisszafojtva, hogy milyen távolra ugrik Ekler Luca, mekkorát dob Halász Bence, akiknek megdobbantja a szívét Weöres Sándor vagy Gazdag Erzsi bármelyik verse vagy épp Geszler Mária Garzuly vagy Schrammel Imre kerámiái.
És azok is, akik tudják mekkora szolgálatot tett a hazának a forradalmi főjegyző, a későbbi igazságügyminiszter, Horváth Boldizsár.
Igen, a szabadságharc végül elbukott, de a forradalom mégis győzött, mert már kitörés pillanatában, ma 178 éve, örökre beégett minden akkori és minden később született magyar lelkébe, összetartva a nemzetet. Mert egy ország, egy nemzet vagyunk.
Mindig voltak, mindig lesznek ellentétek, talán mert mindenki a saját hite, meggyőződése szerint akar jobbat Magyarországnak. És vannak olyan időszakok - mint amilyen a mostani is - amikor ez sebeket is ejtve a felszínre kerül.
De a sebek végül begyógyulnak és nekünk utána is együtt kell élnünk itt a Dunántúlon, a Tiszántúlon és a Duna-Tisza közében. A Duna, a Tisza, a Perint és a Gyöngyös itt fog folyni akkor is, amikor a ma itt lévő kisgyerekek majd az unokáikat hozzák ki ünnepelni a nemzetünket.
Ahogy a himnuszban visszacseng:
„S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.”
Tisztelt Szombathelyiek!
1848 hőseinek, a mostanihoz képest sokkal nehezebb körülmények között élő embereknek köszönhetjük, hogy egy folyókkal szabott földrajzi tájból haza lett, az országunkból nemzet lett és hogy a következő generációk, így mi maiak is megkaptuk az esélyt a „felVirágoZáSra.”
Éljünk jól vele a mindennapokban, de tiszteljük a múltunkat, őrizzük lelkünkben a parazsat és ha azt követeli a haza és a becsületünk, mi is cselekedjük meg ami a dolgunk.
Tisztelet a hősöknek!
Köszönöm, hogy meghallgattak."
|
Neked 1%, nekünk nagy segítség! Támogasd adód 1%-val a munkánkat segítő Nemzeti Újságírók Demokratikus Egyesületét! Most a legkisebb is számít. Adószám: 19294571-1-18 |
