Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk!
Van egy tipikus jelenség a hazai egészségügyben, mely korántsem csak a járvány hónapjaiban volt tapasztalható, de akkor fokozottan, a helyzet által katalizált módon jelentkezett. A hazai kórházakban azóta, a járvány enyhültével is napi szinten előforduló szituációról beszélünk.
Kórházba szállítanak valakit súlyos, akut tünetekkel, baleseti traumával vagy időskori demencia szövődményeivel. A gyors beavatkozás megszünteti a közvetlen életveszélyt, de az illető olyan egészségkárosodást szenvedett, hogy mentálisan és/vagy fizikailag önellátásra képtelenné válik. Hónapok, netán évek kérdése, hogy újra talpra álljon. Rehabilitációs szakintézmények közreműködésére volna ehhez szükség. Csakhogy a közfinanszírozott egészségbiztosítás, valamint a konkrét intézmény hely-, és pénzhiányra hivatkozva nem tudja vagy akarja ezt biztosítani.
Ilyenkor kezdődik egy játszma, egy interakció a kórház és a hozzátartozók viszonylatában. Az intézmény megpróbálja „hazaadni” a beteget, mondván: ápolja, gondozza a családja, míg fel nem épül. Kórháza válogatja, ez hol, milyen formában történik. Van, ahol alapos, részletes egyeztetési folyamat előzi meg, de olyan rémtörténeteket is hallani, mikor
puccsszerűen hazaszállítják az illetőt, és leteszik a kapuban.
A járvány idején zajló ágyfelszabadítás, intézménykiürítés jegyében számos ehhez hasonló jelenetre került sor. Olyanoknál is, akik még koránsem gyógyultak fel, a fekvőbetegként való kezelésük nem zárult le, tehát abszolút indokolt lett volna.
De ez még mindig a jobbik eset. A fentírt helyzetekben ugyanis a kezelés legalább részben vagy egészben megtörtént. A kórház mondhatja: megtettük, amit lehetett, a közvetlen életveszélyt megszüntettük, a beteget elláttuk, kezeltük, amíg tudtuk, de többre a jelenlegi vészhelyzetben nincs lehetőségünk, oldják meg a hozzátartozók. Ez is súlyos probléma. Az Ugytudjuk jó párszor foglalkozott a házi beteggondozás, az otthonápolás áldatlan helyzetével. Van azonban egy, még ennél is durvább szituáció.
Amikor mentő visz be a sürgősségire egy súlyos, romló állapotban lévő beteget. Ahol ránéznek, és gyorsvizsgálatokkal hamar megállapítják, hogy nincs közvetlen életveszélyben. S abban valóban nincs.
„Csupán” súlyos, nagyon súlyos, egyre súlyosbodó állapotban.
S mit tesznek? Nem átküldik, befektetik a tünetei szerint illetékes kórházi osztályra. Hanem felhívják (vagy felhívatják vele) a hozzátartozóit: vigyék haza. Netán az éppen ott lévő családtagokkal közlik ugyanezt.
Hazaküldik. Hétvégén is, ünnepnapon is, amikor se háziorvos, se szakrendelés. Akkor is, ha orvosként tudhatják, láthatják: néhány óra, egy fél nap múlva annyira rosszul lesz, hogy újra a mentő fogja bevinni, immár életveszélyes állapotban. Rengeteg ilyen történetet hallottam. S nemrég magam is átéltem hasonlót a győri kórház sürgősségi osztályán. Azon az osztályon, amellyel szemben betegjogi panasszal élt korábban egy, az Ugytudjuk által megszólaltatott páciens.
A betegjogi panasza szerint nyolc órát várakozott a 72 éves asszony Győrben a sürgősségin úgy, hogy orvos nem is látta
A 72 éves Nagy Jenő Lászlóné 2022. február 7-én háziorvosi beutalóval, trombózisgyanúval érkezett a győri Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház Sürgősségi Betegellátó Osztályára. „ Nyolc óra várakozás után, orvosi ellátás nélkül bocsátottak el. Ezért betegjogi panaszt tettem, hogy vizsgálják ki, mennyire volt szakszerű, ahogy velem bántak " - mondta el az Ugytudjuknak.
Egy idős családtagomat ide vitte be a mentő augusztus 20-án. S miután megállapították, hogy közvetlen életveszély, halálos betegség nem áll fenn, haza akarták küldeni. Egy 70. évében járó, tudatzavaros, lábra állni sem tudó, dezorientált, mozgáskoordinációs gondokkal küzdő emberről beszélünk. Akinek (mint aztán kiderült) olyan súlyos gyulladás alakult ki a szervezetében, a bélrendszerében, ami folyamatos ételundort, hányingert, illetve aztán hányást okozott. Ez vezetett a legyengüléshez, a szédüléshez, a tudatzavaros állapothoz.
S igen, feltehető a kérdés:
Miért nem fordult hamarabb orvoshoz?
Idős embereknél gyakran megesik, hogy kisebbítik, bagatellizálják a tüneteiket, családtagjaik unszolására, kérlelésére, noszogatására sem hajlandók orvoshoz menni, titkolni, leplezni próbálják állapotukat. Aztán, mikor rosszabbodik a helyzet, akkor is szinte közelharcot kell velük vívni, hogy hajlandóak legyenek bemenni a kórházba. (Esetünkben is ez történt.) Ez nyilván hiba, illetve rossz döntés a beteg részéről. Ahogy az is az, ha valaki láncdohányos vagy alkoholista. De ettől még őket is ugyanúgy el kell látni.
Itt történt az eset.Fotó: Papp László Tamás
Értem én, hogy a sürgősségi nem egy alapos kivizsgálásra, illetve kezelésre szakosodott osztály. Hanem gyorsreagálású egység, ahol a vészhelyzeti, halogatást nem tűrő eseteket látják el. Nem is azt várom tőlük, hogy ott rögtön „kinyomozzák”, mi a páciens baja, aztán azon frissiben ki is kezeljék belőle. Hanem azt: irányítsák át egy olyan fekvőbeteg osztályra, ahol ez lehetséges. Végül ez is történt.
Mert, amikor közölték velünk: a kedves beteget az éjszaka közepén hazaküldik, a szintén ott lévő nejemmel együtt tiltakozni kezdtünk. Mondván, nem vagyunk orvosok, de jól látjuk mi is, hogy valami nagyon nincs rendben. Ezért is beszéltük rá az illetőt, hogy menjünk be a kórházba, mielőtt késő lesz. A beteg sürgősségis orvosával, aztán a műszakvezető ügyeletes főorvossal vitázva mutattunk rá a betegre, akit ketten tartottak, hogy el ne vágódjon a padlón.
Önök szerint ez így rendben van?
– kérdeztük.
Becsületükre legyen mondva, hogy nem kezdtek el fölényesen kioktatni, nem zavartak el, nem fenyegettek azzal, hogy hívják a biztonságiakat (nem is lett volna miért) hanem átgondolták a dolgot. S úgy döntöttek: átküldik a családtagunkat a belgyógyászati osztályra, hogy vegyék fel, illetve vizsgálják ki. S ez helyes döntés volt.
Mert azon az osztályon már egyértelműen azt közölték velünk: a beteg alapos kivizsgálásra, illetve kezelésre szorul. Amit el is kezdtek. De ha mi nem ragaszkodunk nyakasan ahhoz, hogy márpedig nem visszük haza, akkor bizony hazaküldik. És másnap vagy harmadnap sokkal súlyosabb állapotban ismét a mentő viszi be. A fokozódó rosszulléte miatti esetleges azonnali beavatkozás pedig (mint látjuk, elkerülhető) pluszmunkát generált volna a sürgősségi orvosainak is.
Miért van ez így? Tudjuk, miért.
Az alulfinanszírozott, létszámhiányos egészségügyi rendszer folyamatos kapacitás-, és teljesítménykorlátok szorításában nyög. Így aztán, ha nincs is ilyen konkrét, írásos utasítás, de az az elvárás, a felülről jövő informális nyomás, hogy akit feltétlenül el kell látni, azt csinálják meg, akit pedig csak lehet, azt rázzanak le, tessékeljenek haza. Ezt soha, senki nem fogja így kimondani, de ez a helyzet.
Az új szolgálati jogviszonyról szóló törvény hatályba lépése óta már hálapénzzel is kevésbé lehet (vagyis jóval rizikósabb, sikerrel kevésbé kecsegtető) ellátást vásárolni a közkórházakban. Inkább az van, hogy a karakán, rámenős fellépésű (vagy ilyen hozzátartozóval rendelkező) beteget rendesen ellátják, kezelik, a fülét-farkát behúzó, sorsába csendesen beletörődő pácienst meg hazatessékelik. Mi hárman legalábbis ezt tapasztaltuk.
Mit tanácsolok hát annak, aki hasonló cipőben jár?
Azt, hogy ne hagyja magát.
Tiltakozzon, mondjon ellent, próbálja meggyőzni az orvost. Akkor is, ha nem kezelés előtt (vagyis anélkül) küldenék haza valamelyik szerettét. Hanem a kezelés után talpra állni nem tudó beteget akarják „rásózni” a gondozására, ápolására alkalmatlan, azt piaci alapon megfizetni nem tudó rokonokra.
Álljunk ki a hozzátartozóinkért!Fotó: Pixabay
Az intézmény oldalán ilyenkor van egy komoly lélektani előny. Ugyanis az ember nem szívesen közli, hogy nem tudja vagy akarja a családtagját gondozni. Még akkor sem, ha ez ténylegesen így van. Akkor is habozik ezt kimondani, ha ő maga szintén beteg, illetve fizikailag is képtelen egy tehetetlen fekvőbeteg mozgatására, fürdetésére, tisztába tételére. Netán munkája van, gyereket nevel, más idős hozzátartozóról gondoskodik, ezért hát nem tudja bevállalni.
Pedig valószínű, hogy amennyiben a rokon nyíltan az orvos szemébe mondja, jegyzőkönyvbe veteti, hogy a beteg családtagjáról gondoskodni nem tud, ezért „nem veszi át”, az intézmény kénytelen lesz valamit csinálni, más megoldást találni. Amennyiben pedig
rokonok ezrei, tízezrei, százezrei tömegesen lázadnának fel
az ellen, hogy kezelésre, rehabilitációra szoruló családtagjukat egyoldalú döntéssel a nyakukra „deportálják”, valószínűleg a szavazatok elvesztésétől félő kormányzatnak is el kellene gondolkodnia.
Ám a lakosság elsöprő többsége - néhány önérzetes, öntörvényű csodabogarat leszámítva - nem így tesz. Ugyanis mindenáron el akarják kerülni annak látszatát is, hogy gonosznak, érzéketlennek vagy számítónak tűnjenek. Pedig néha épp arra van szükség. A rendszereknek, intézményeknek is megvannak a sajátos önérdekeik. S azért, hogy ezeket érvényesítsék, gyakran rájátszanak a hozzátartozó lelki kiszolgáltatottságára, érzelmi kitettségére.
Az egészségügyi intézményekkel folytatott csaták néha olyanok,
mint egy kőkemény üzleti alkufolyamat.
Semmi nincs előre garantálva, leosztva. Sokszor a beteg, illetve a hozzátartozó karakánságán múlik, tud-e valamire jutni. Amihez időnként bizony „gonosznak” kell lenni, vállalva, hogy önzőnek tartanak. Hogy nem érdekel, ha csúnyán néznek rám. S ez nem csak a fenti szituációra áll.
Nem az orvosok, egészségügyi dolgozók elleni harcra buzdítok. Ők rendszerint ugyanolyan áldozatai a rendszernek, mint a betegek. De amikor ott áll az ember egy súlyos beteg rokonnal, akit vagy kiraknak a kórházból vagy nem, akkor szó szerint a lét a tét. Nem tehetünk mást, ha életben akarunk maradni, illetve másvalakit életben tartani.
S ahogy a pácienseket karakánságra biztatom, ugyanezt javallom a kórházak orvosainak, dolgozóinak, vezetőinek is. Legyenek ugyanoly bátrak, mint az Országos Meteorológiai Szolgálat leváltások ellen tiltakozó, a politikai nyomással dacoló vezetői. Lépjenek fel nyíltan az embereken való segítségre felesküdő, hősinek titulált rendszerük embertelenné torzulása ellen. A betegeket szolgálják a tiltakozó szavaikkal, és ne hatalom mellé álljanak a cinkos hallgatásukkal.
