Alábbi novellát eredetileg 2019-ben, a rendszerváltás harmincadik évfordulójára kiírt Magyar Napló 30 pályázatra írtam. Ott a mű nem nyert helyezést, de mivel az HBO Besúgó című sorozata ismét aktuálissá tette a témát, ezúton teszem a művet közkinccsé az olvasóközönség számára. Jó szórakozást, kellemes (vagy épp kellemetlen) múltidézést!
A futár által hozott borítékot kinyitva még a feladónál – Miniszterelnökség – is jobban meglepte annak tartalma. Arról értesítették, hogy a rendszerváltás 30. évfordulójának tiszteletére felterjesztették őt a Köztársasági Érdemrend középkeresztjére, s érdeklődtek, hogy elfogadja, illetve átvenné-e a kitüntetést az október 23-i nemzeti ünnepen a Parlamentben rendezett ceremónián? Kérték, a lentebbi kóddal a Miniszterelnökség honlapján aktiválható elektronikus fiókban adja meg elérhetőségeit, hogy a részletek megbeszélése céljából egyeztethessenek vele.
Meglepte a dolog. Egykori III/III-as besúgókat – vagy ahogy a korabeli BM-es szakzsargon mondta: hálózati személyeket – viszonylag ritkán szoktak a rendszerváltás hőseként ünnepelni. Még ha kitüntetik is őket, akkor sem ezzel az indokkal. Kínos lenne. Persze ebből kiindulva úgy tűnik, az előterjesztők nemigen tudják, hogy 1982-ben, húszéves korában beszervezte, és több mint hét évig futtatta őt Jeges Tibor fedőnéven a belső elhárítás. Hogy miért is nem tudja ezt a kormány, amely elvileg rendelkezik az ügynökakták fölött, arra volt egy tippje. Inkább azt furcsállta, hogy attól függetlenül, tudják-e vagy sem, mi a fasznak akarják őt kitüntetni?
Azért, mert egyetemistaként, illetve fiatal értelmiségiként tagja – bár látszólag teljesen jelentéktelen tagja - volt az úgynevezett szamizdatos demokratikus ellenzéknek? Hát ez se sokkal valószínűbb, mint az, hogy egy hajdani III/III-ast tüntessenek ki. Sőt, talán még valószínűtlenebb. Ennek az ellenzéknek a legtöbb tagja politikusként élesen szemben állt a most hatalmon lévőkkel, ráadásul többségük ma már semmilyen fontos szerepet nem játszik. Rég nyugdíjban vannak, az általuk valaha létrehozott párt hosszú évekkel ezelőtt feloszlott, miután kiesett a parlamentből. Igaz, ő jó évtizeddel fiatalabb volt a szamizdatújságok legendás alapítóinál, még ha az ő társaságukhoz tartozott is, néhány másik egyetemista fiatallal együtt.
S kétségtelen, a mostani kormánypártot létrehozó szakkollégistákkal is gyakran együtt lógott (és persze róluk is jelentett sűrűn.) Talán valamelyiküknek eszébe jutott a furcsa srác, aki nem sokat beszélt, de épp ezért remek hallgatóság volt, és mindig készségesen segített, ha megkérték valamire? Bár a rendszerváltás után se került a reflektorfénybe – mindig is háttérember volt, ami jobban is passzolt a titkos énjéhez, a kettős létéhez. (Kettős? Inkább hármas. Vagy még többes.) Soha nem a fejest szervezzük be – magyarázta neki az új tartótisztje, egy vele egykorú főhadnagy srác ’87 körül – ezért is volt hülyeség a Rajk-per. A nyugatiak se a minisztert szervezték volna be, hanem a titkárát. A sofőr, a testőr, a táskahordozó – ezek a legjobb vamzerpozíciók. Őket senki se veszi észre, annyira hétköznapiak, de mindenütt ott vannak, mindenhová bejutnak – magyarázta.
Szóval ő a rendszerváltás után is árnyékban maradt. Persze főnökét kísérve időnként feltűnt különböző rendezvényeken, összebotlott az egymást váltó kormányok egykori szamizdatos vagy szakkollégista tagjaival, s pár mondatban felelevenítették a régi szép időket. Valakinek eszébe juthatott. Vagy – súgta ügynöki egója – mi van, ha ez egy jól felépített provokáció? Rájöttek, hogy ki is ő, s most kitüntetésre terjesztik fel az egyik kezükkel – a másikkal viszont eljuttatják a kartonját a sajtóhoz? S aztán fájó szívvel visszavonják a kitüntetését, széttárva karjukat: mi bíztunk benne, de becsapott, lám, ilyenek Ezek a Tudjukkik. Nem lenne tőlük idegen a módszer. Ám ezt még ő is túl konteósnak érezte.
Sokkal sanszosabb, hogy a felterjesztés mögött főnöke, Madarász Gergely (vagy, ahogy mindenki hívta: a Gergő) áll. A Gergő minden volt már, csak akasztott ember nem. Madarász a rendszerváltás előtt a szamizdatosokkal nyomult, ő is ott ismerte meg. ’90 után a Városházán kulturális tanácsnok, az egyik volt szamizdatos miniszternek is szakértősködött, valamint a pártelnökké avanzsált, s csak Jenkinek becézett hajdani másként gondolkodó, Gáspár mellett is olyan rettegett tanácsadóként dolgozott, hogy csak Richelieu néven emlegették.
Amellett vállalkozó, volt egy bolthálózata, ingatlanbizniszben is utazott (az egyik ügy miatt ült is pár hónapot, de aztán felmentették), valamint filmproducer és kiadóvállalat-tulajdonos is. Úgy tűnt, a jelenlegi kormány megválasztása után bealkonyul neki, ehhez képest a cégei milliárdos állami és uniós támogatásokat kaptak, egyik filmet a másik után csinálhatta. Holott egyik film se volt a kurzus szája íze szerinti, és akkor még finomak voltunk.
Biztos a Gergő pofája járt el, hogy mint a forgatókönyvírói csapat névtelen, egyik stáblistán se jegyzett szürke eminenciása, ő áll az Oscar-díj mögött. Hát igen, írni mindig is tudott. A jelentései is mesterművek voltak, azt el kell ismerni. Nyúlt a telefonja után, hogy felhívja a Gergőt. Aztán keze belefagyott a mozdulatba. Lehet, hogy először mást kéne felhívnia? Őt, akivel úgyis találkozna, de most előbbre kéne hozniuk? Mert ő talán tudhatja, hogy tudhatják-e róla? Ingerülten dobta az asztalra a mobilt.
Most mit parázik itt? Miért nem tud örülni egy pillanatig a kitüntetésnek, még ha amúgy hányik is az ilyenektől, és szívből megveti azokat, akik adják? Tulajdonképpen nagyon is megérdemli. Nemcsak, mint a rezsimet kulturálisan legitimáló Oscar-díj titkos összetevője, hanem mint egykori III/III-as is. Volt erre egy elmélete, amiről persze ő is elismerte, hogy félig önfelmentés - de csak félig az. Hogy szerinte még azok is többet tettek a demokráciáért a beszari kádárista kisembernél, akiket beszerveztek. Sőt, a beszari kádárista kisembernél mindenki többet tett a demokráciáért. Még az olyan besúgók is, mint ő. Mert kiket is szerveztek be? Ellenzékieket, akik legalább öt percig mertek szabadok lenni, járatni a pofájukat, mielőtt rájuk ijesztettek.
Bár az, ahogy őt beszervezték, inkább volt nevetséges, mint ijesztő. Azzal fogták meg, hogy egy bulin egy sráccal csókolózott. Pedig nem volt meleg, de még biszex se. Nagyon is a nőket szerette – túlságosan is. Egyszerűen kíváncsi volt, milyen. Ez lett a veszte. A szinte már beteges kíváncsiság. A kísérletezés, ami hajtotta előre. Persze – fakasztotta mosolyra az emlék – valójában egyszer mindenkinek smárolnia kellene élete során egy azonos neművel. Azonnal rájönne, hogy ezt nem lehet csak úgy elkapni, mint az influenzát. Ha választhatna, ő biszexuális lenne, mert azonnal megduplázódna a potenciális szexpartnerek létszáma. Csakhogy ez nem kívánságműsor. De a rendőrségen erről nem beszélt, amikor megmutatták neki a fotókat.
Kicsit gyanakodva is néztek rá, mert jóformán csak annyit kérdezett: hol kell aláírni? Valószínűleg ez volt a történelem legsimább ügynökbeszervezése. Miért írta alá? Mert – ezt maga is belátja – nem lett volna muszáj neki. 1982-ben, Aczél György második KB-titkársága idején már senkit nem zártak börtönbe pusztán azért, mert férfi létére egy másik felnőtt férfival csókolózott. És az ügynökké válásának nem is volt köze ahhoz a kérdéshez, hogy buzi-e vagy? Meg ahhoz se, hogy egy szakkollégiumi bulin történt az eset. Mindenki tudta, hogy ezek a srácok kicsit védve vannak. A szakkollégiumi igazgató apósa nem volt más, mint a belügyminiszter, egy másik srác pedig később abban a Központi Bizottság felügyelete alá tartozó kutatóintézetben kapott munkát, amit maga Aczél György vezetett. És többiek közül is jó páran munkásmozgalmi családból jöttek. Ebből a körből nem csuktak volna le senkit azért, mert lekapott egy srácot.
Akkor miért? Még maga előtt is furán hangzik, de ha nem szervezik be, hamar otthagyta volna a szamizdatosokat éppúgy, mint a szakkollégistákat. Első generációs értelmiségiként olyan volt, mint a falusi focistagyerek, aki bejut a járási, aztán a megyei ligába. Aztán, mikor továbblép az NB I-be, kiderül, hogy több száz ugyanolyan jó focista van, mint ő, sőt. Nála jobbak is tucatjával vannak. Ő pedig igazából nem jó csapatjátékos. Csak elhitette magával, hogy az lehet. Soha nem volt jó a csoportos dolgokban. Minden közösségben előbb-utóbb a periférián találta magát. Ezért is sodródott egészen az akkori peremet jelentő illegális ellenzékhez. De ahogy máshol, úgy itt sem találta a helyét. Soha nem tudott szinkronba kerülni velük. Részt venni a közös heccekben, ugratásokban. Mindig úgy érezte, nem vele, hanem rajta nevetnek. Vélt vagy valós szellemi fölényük, intellektuális arroganciájuk, magabiztosságuk szorongással töltötte el.
Nem sokáig maradt volna köztük, előbb-utóbb innen is kikopott volna. Nem tudta volna elviselni a csoport Alfái által az ő, az Omega rovására elsütött tréfákat (persze hogy olvasta Jurjev regényét, az Alfa és Omegát, először képregényben. Minden vele egyívású kamasz olvasta.) Viszont így, hogy titkos feladata volt a csoporton belül, képes lett őket elviselni. A dolog értelmet adott neki. Úgy érezte, ez a titok a többiek fölé emeli. Ám a diagnosztizált mániás depressziója miatt hamar megjelent nála ennek a napfényes fölénytudatnak a sötét oldala. Tudta, hogy bűnt követ el, de még ennél is jobban zavarta, hogy besúgott áldozatai erkölcsileg fölé kerekedhetnek. Helyesen akart cselekedni, de mit tegyen, ha épp a szégyenteljes titok miatt képes csak a többieket elviselni?
Lehet, hogy nem ő volt a legcsillogóbb elme az értelmiségi szalonok rítusaiban. De a maga csendességében rájött, hogyan csöpögtethet az izzásba hozott bölcsek kövén megolvadt spanyolviaszt a gordiuszi csomóra. Néhány hónappal a beszervezése után a tartótisztje intézte el neki, hogy a vasfüggönyön túlra szóló útlevelet kaphasson. Bécsben látszólag tétlenül sétálgatott, valójában azt figyelte: nem követik-e? Ironikus, de beszervezése után pont a tartótisztje oktatta ki, hogyan tud feltűnésmentesen meggyőződni arról, nem figyelik-e meg, amikor a konspirált találkozó helyszínére siet. Mikor látta, semmi gond, besétált az amerikai nagykövetségre. Töredékes angolsággal előadva, hogy ő a Magyar Népköztársaság titkosszolgálatának ügynöke, és át szeretne állni. Eleinte persze nem hittek neki, leültették, váratták. Órák múlva jött egy csokornyakkendős tudósforma, olyan harvardi fazon, akit a többiek Marknak szólítottak.
Egyértelműen látszott, hogy ő itt a fejes. Tolmács segítségével hosszan kérdezgette, miként szervezték be, pontosan mit írt alá, kik a tartótisztjei. Látszott, hogy kisujjában van az egész. Mint aztán megtudta, Mark a State Department a nagykövetnél is magasabb rangú embere volt (korában meg CIA-s nagymenő), aki véletlenül tartózkodott épp akkor a követségen. Végül rákérdezett, vállalná-e a hazugságvizsgálatot. Mire ő azt felelte, természetesen, de mivel ő pszichiátriai beteg, nem tudja, mennyire lenne korrekt a poligráfteszt. Erre Mark és a többiek nevetni kezdtek, aztán megveregették a vállát, kezet fogtak vele. Ezzel győzte meg őket. Melyik komcsi provokátor lenne annyira hülye, hogy bevallja a mentális baját?
Még jobban nevettek akkor, miután válaszolt a kérdésre, hogy milyen fedőnevet akar. Ő azonnal rávágta: Czolgosz. Erre Mark hátba verte, imádom ezt a pasast. McKinley elnök gyilkosának nevét választani CIA-fedőnévnek: van érzéke az iróniához. Mark később bevallotta neki, hogy a szamizdatos háttere miatt haboztak először beszervezni. Langley ebben az időben nem szervezett be nyilvántartott ellenzékieket. Így is arról szólt a Moszkvából vezényelt propaganda, hogy a másként gondolkodók CIA-ügynökök. Még csak az kéne, hogy ezt egy perben bizonyítani is tudják.
A tény viszont, hogy a belső elhárításnak dolgozik, csábító volt nekik. Nem is tettek vele rossz lóra. Az évek alatt kiadta nekik az összes tartótisztet, akivel dolga volt. A konspirált találkozók helyszínét, a T-lakások címét. A Markék által adott, jól elrejthető miniatűr fotómasinával le is fényképezett mindent. Jelentéseit előbb olvasták Langleyben, mint a III. Csoportfőnökségen. Részletes leírást adott az ellenzéki személyiségekről. Soha eszébe nem jutott disszidálni.
Mert úgy érezte, mindezzel helyrebillent az egyensúly. Elárulta a barátait, aztán elárulta azokat is, akik a beszervezéssel rávették, hogy elárulja őket. Tehát minden rendben van. Persze amikor a bipoláris szuperhatalmi világ bipoláris lelkivilágú kettős játékosaként átbillent a sötét hangulati oldalra, úgy vélte, semmi nincs rendben. Hisz kétszeresen árulkodik róluk. De aztán mindig visszahuppant a napfénybe. Ugyan már, ezt az ügynökdolgot túlértékelik. Aki ellenzéki volt, az jól tudta, mit vállal ezzel. Különben se kellettek ahhoz ügynökök, hogy tudják, ki a szamizdatos. Lehallgatták a telefonjukat, a lakásukat, követték őket. Persze ő viszont tudta, ezzel átlépett egy határt.
A homoszexualitás meg az ellenzékiség gyanúja egy dolog. Ám ha a BM megtudja, hogy a CIA-nak dolgozik, azért hosszú évekre börtönbe kerül. De soha nem bukott le. Tudta, milyen figurát kell hoznia. Egyszer beszélgetett egy izompólós focihuligán gyerekkel. Egy rosszhírű kocsmáról, ahol a srácot többször is megverték. Mire ő: én is jártam ott, de soha nem bántottak. A nagydarab csávó elnézően veregette meg a vállát: Persze, mert téged nem tekintettek ellenfélnek. Ez volt a titka. Ő volt a pasas, akiből nem nézik ki. Ezért lehetett Madarász jobbkezeként, a szamizdatos múltja dacára minden párthoz bejáratos. Nem vett részt az átalakulás utáni szekértáboros harcokban, nem csatlakozott egyetlen aláírásgyűjtéshez sem, nem írt pártos állásfoglaló cikkeket. Ő volt a közvetítő ember, aki mindenkivel jóban van.
Szüksége is volt erre. 1989 őszén Mark javaslatára áthelyeztette magát a hírszerzéshez. Okos volt a pasas, nyilván tudta, hogy a III/III-nak hamarosan befellegzik, hát kioktatta, hogyan vetetheti át magát a III/I-hez. Ő pedig szorgalmasan írogatta Langley-be címzett jelentéseit a magyar titkosszolgálatról, a belpolitikáról, a privatizációról, az alvilági robbantásokról, a Csurka-dolgozatról, Antall betegségéről, Horn pufajkás múltjáról, a délszláv helyzetről, az MDF-Fidesz-székházügyről, a Tocsik-ügyről, az olajszőkítésről, a korrupcióról. Néha komolyabb nemzetközi dolgokkal is megbízták. Az 1991-es és az 1993-as moszkvai puccsok idején ki akarták utaztatni Moszkvába, mint magyar üzletembert, hogy nézzen körül, mi a helyzet.
Aztán persze, mire lett volna a dologból valami, a puccs elbukott. ’97-ben, a NATO-csatlakozás idején egy, Mark által legyártott dezinformációs jelentést adott le a magyar hírszerzésnek. Hogy a CIA tud egy Guszev fedőnevű, magas rangú orosz ügynökről az NBH-központban. Be akarták pánikoltatni a magyar elhárítást, hátha a NATO-csatlakozási lázban valóban talál egy ruszki vakondot. III/III-as kartonját vagy a magyar hírszerzés, vagy a CIA tüntette el. Most, hogy kitüntetik, mindent elsöprő vágyat érzett valamire. Hogy az átadó ceremónián álljon ki eléjük. És mondja el az egészet. A titkos élete által lefojtott, de búvópatakból árvízzé duzzadó nárcizmusa kitörni vágyott. Hogy az arcukba fröcskölje. Igen, ennyi éven át túljártam az eszeteken, idióták!
Persze ebből mindenki csak vesztene. Elvesztenék annak a csendesen titokzatos, a nők és mindenki által imádott, szelíd-szolid embernek a hazugságokon alapuló illúzióját, aki volt a szemükben. És ő se nyerne vele semmit. A múltat már nem írhatja felül. Nem véletlenül a kedvenc filmje a Tehetséges Mr. Ripley. Mint Tom Ripley, ő is azt választotta, hogy igazi senki helyett hamis valaki lesz. Mark egyszer azt mondta neki: a legjobb áruló-nyersanyag, az ideális ügynök a félrelépő házastárs. Aki hazudik a legközelebbi családtagjának, miért ne verné át a kormányt, amelyet szolgál?
Értette, hogy Mark mire gondol, de úgy vélte, túl keményen ítélkezik. Ő is hazudott a feleségének. Nem abban, hogy szereti. Merthogy tényleg szereti. Hanem abban, hogy csak őt szereti. Más nőket is szeretett, másképp, mint a nejét, de azokat is. Hogyan is lehetne csak egy embert szeretni? Vagy egy hazát? Számára ez a hazaárulás-dolog ugyanolyan érthetetlen volt, mint a házasságon belüli féltékenység. A nacionalistákra, a nemzethívőkre ugyanúgy egzotikus törzsként tekintett, mint a hagyományos házasság támogatóira. Ugyanolyan szívesen elmondta volna az igazat a feleségének, mint a múltját a kitüntetésre összegyűlteknek, de egyiknek se lett volna már értelme.
A legtöbb ember már csak ilyen. A hazugságot nem tűri, de az igazságot sem viseli el. Valójában nem akarja ténylegesen, fájóan, az eleven húsba vágóan megismerni a másikat. Csak annak kellemes illúzióját akarja, hogy ismeri. A gyerekeihez pedig még kevésbé lehetett teljesen őszinte, mint a feleségéhez. Hogyan mondhatná el az ember a gyerekeinek, hogy igazából nem akarta őket, csak a felesége, a családja és beszervezői elvárása miatt (egy családos ember szinte gyanú fölött áll!) ment bele a létrehozásukba? És hogy ezek a nem kívánt gyerekek nem is olyanok lettek, amilyeneket könnyen el tudott volna viselni?
Ahogy Herbert Greenleaf, Dickie apja mondja Tom Ripley-nek: nem választhatjuk meg a szüleinket, de a gyerekeinket sem. Ha nem lettek volna gyerekei, most nyugodtan elmondhatná: megbánta, hogy nem lettek. És mindenki őt sajnálná, örülnének, hogy ha későn is, de végre belátta, hogy nekik volt igazuk. De azt hogyan lehet elmondani: az ember megbánta, hogy vannak gyerekei? Nesze neked, őszinteség. Ő nem is mondana ilyet, nem intimpistáskodna a gyerekei kárára. Nem olyan paraszt, mint az az író, aki részletesen ecsetelve megírta a saját kisfia ágybavizelését. Korszakos irodalmi műként ünnepelték, neki viszont a gyomra kifordult tőle. Az addig rendben, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, de mást talán nem kéne a pokolra küldeni.
Eszébe jutott a kedvenc szeretője, a vele egykorú szőke Lili a szamizdatos holdudvarból. Aki pont a titokzatosságát, a rejtelmes csendességét kedvelte benne. Vajon akkor is vele maradt volna ennyi ideig, ha az arcába tolva a bensőjét, részletesen feltárja, ki is ő? Tartósabbá vagy sérülékenyebbé tette volna ez a tudás a viszonyukat? Takargatott exhibicionista lényének gyötrelem volt, hogy sokkal többet tudott az átlagnál, de sokkal kevesebbet mondhatott el. Talán jobb lett volna elhinni, hogy vannak Irakban tömegpusztító fegyverek, lelkes cikkekben követelni a háborút, aztán lógó orral meakulpázni. Mint kezdettől fogva tudni, hogy nincsenek – CIA-összekötői bizalmasan, a második pia után elmondták neki – de nem szólhatott róla.
Tartói az elitista deep state emberei voltak. Akik mélységesen lenézték az idióta politikusokat, és azokat is, akik rájuk szavaztak. Mindig úgy beszéltek, hogy mi, az értelmes emberek, mi tudjuk, mi a dörgés, de mit tegyünk, ha a főnökeinket agyhalottak választják? Mi a jobb, őszintének lenni, s kikopni a belső körökből, vagy jó képet vágva hozzá benn maradni? Trump megválasztása után a CIA-emberrel együtt iszonyatosan berúgtak.
– Mit csináljunk, Czolgosz, lőjük le az elnököt? – kérdezte tőle. – Hol van Leon Frank Czolgosz, amikor a nemzetnek szüksége volna rá? - Röhögni kezdtek.
Egy CIA-rezidens és az elnökgyilkos anarchista nevét viselő ügynöke az elnök megöléséről beszél. Oliver Stone maga alá szarna a gyönyörtől, már ha épp van ideje rá Putyin leszopása közben.
– Nem, Jen, mi nem vagyunk ilyenek, mi nem lövünk le senkit! – mondta a nőnek, akivel, erősen karcolva a szakmai etikát, egy időben szintén viszonya volt. - Mi szépen elücsörgünk a hajón, hallgatjuk a zenekart, miközben lágyan siklunk a zátonyok felé, mert az utasok ezt szavazták meg útiránynak. – Hallgatjuk a zenekart az ütközésig, s még utána is. S mielőtt elsüllyedne a hajó, még átvesszük a kapitánytól a kitüntetést a hajózás zátonymentesítéséért – tette hozzá magában az emlék felidézése után.
Címlapkép: Pixabay
