Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk!
„A téren összegyűlt a közösség: néhány száz ember, akiket a folytonos polgárháborúk arra kényszerítettek, hogy erre a Galaxis többi részétől elszigetelt helyre, szinte a világ végére meneküljenek.
A titkos emigráció igen elterjedt.
A Liga felbomlása utáni zűrzavarban sokan összeszövetkeztek, űrhajót szereztek, és új, érintetlen bolygókra távoztak, önkéntes száműzetésbe. Zárt, kis társadalmakat hoztak létre, és csak azokat fogadták be, akiknek vagyonuk volt, vagy olyan szakmát ismertek, amely a túléléshez kellett”
Luigi Menghini A felhőbirodalom című regényét, ifjúkorom egyik kedvencét újraolvasva a fentebbi soroknál rádöbbentem: amennyiben az ukrajnai háború elérné a lakóhelyemet, a titkos emigráció számomra nem lenne kiút. És nem csak azért, mivel jelenleg nincs olyan űrhajó, amivel más lakható (vagy azzá tett) bolygókra tudnék menekülni.
De azért sem, mert nincs vagyonom, amiből finanszírozni tudnám a befogadásomat, illetve nincsenek olyan képességeim, amik biztosítanák a túlélést egy ilyen helyen. Nem tudok naperőművet építeni, a mezőgazdasághoz sem igazán értek, hogy egy terraformált égitesten növényfajokat telepítsek.
Miként abban sincsen rutinom, ami a regény hősét, Frank Sondert a közösség elismert tagjává avatta. Pedig nem volt űrpilóta, energetikus, orvos vagy agrármérnök. „...de sokszor az ölés tudománya ugyanolyan fontos, mint az élni tudásé, és Frank katonaéletében ezt a tudományt igencsak jól megtanulta.”
– írja Menghini.
Nincsenek ilyen képességeim és nem is akarok rájuk szert tenni. Önmagát testi erővel vagy fegyverrel megvédeni képtelen, kézügyességgel nemigen rendelkező, a fizikai munkában járatlan műszaki analfabétaként nemcsak a Földön kívül, de szülőbolygómon sem volnának jobb esélyeim.
Valószínűleg a legelsők között válnék prédává abban a posztapokaliptikus világban, aminek bekövetkeztétől oly sokan félnek ezekben a napokban. Egy, a NATO és Oroszország közötti háború akkor is az általunk ismert civilizáció végét jelentené, ha azt zömében hagyományos fegyverekkel vívnák, s hadászati nukleáris arzenált nem, csupán taktikai atomfegyvereket, vegyi hadviselést, illetve vákuumbombákat alkalmaznának. Nagyvárosok, teljes országrészek válnának kietlen romhalmazzá, éppúgy, mint Ukrajnában. A közszolgáltatások megszűnnének, s rövid idő alatt az ököljog diktálná a törvényt.
Új világrend formálódik.Fotó: Pixabay
Rögtön hozzátenném:
még Vlagyimir Putyinról sem feltételezem, hogy tudatosan világháborút akarna indítani.
Ahogy szerintem, ha a hidegháború éveiben a nukleáris világvége bekövetkezett volna, az sem szándékosan. Hanem véletlenül. Egy rakétabázis parancsnoka félreérti a parancsot, egy bombázógép pilótája hibázik. Jön a tömegpusztító robbanás, amit senki sem akart, de nem maradhat válasz nélkül. Valószínűleg többször került bolygónk a végpusztulás határára ilyen, utolsó előtti pillanatban leállított káoszelméleti láncreakció, mint szándékos rosszakarat miatt.
Egy ilyen szituációban, mint a jelenlegi, az ehhez hasonló véletlenek esélye megsokszorozódik. Az események kontrollálhatatlanná válhatnak. A magam részéről nem támogatnék egy NATO-csapást Oroszország vagy az Ukrajnában tartózkodó orosz csapatok ellen.
Aki először lő, az hal meg másodjára.Fotó: Pixabay
Ahogy 1962-ben is beláthatatlan következményei lettek volna, ha az amerikai légierő bombázni kezdi a kubai szovjet rakétabázisokat. Arról folyamatosan biztosítani kell Moszkvát, hogy a NATO nem fog háborút indítani. Nem mintha ezzel olyan sokra mennénk. Az orosz propaganda annyit sulykolta a nyugatról jövő katonai támadás rémképét, hogy már szerintem lassan ők maguk is elhiszik.
Ennek alapjai a szovjet időkben gyökereznek.
„1980 májusában Jurij Andropov, a KGB elnöke titkos ülésre hívta össze a KGB elöljáró parancsnokait, hogy megdöbbentő bejelentést tegyen: az Amerikai Egyesült Államok arra készül, hogy megelőző nukleáris csapással elpusztítsa a Szovjetuniót” – írja Ben Macintyre: Kém és áruló - A hidegháború legnagyobb kémtörténete című, a nyugatra szökött KGB-tiszt, Oleg Gorgyievszkij történetét bemutató művében.
A Lubjanka, a KGB székháza.Fotó: Pixabay
„A RJAN-művelet (ami az „atomrakéta-támadás” orosz nyelvű kifejezéséből - raketno-jadernoje-napagyenyije - alkotott rövidítés) a valaha megindított legnagyobb békeidős szovjet hírszerzési művelet volt”
– teszi hozzá.
„Andropov Leonyid Brezsnyev pártfőtitkárral együtt bejelentette „a döbbent KGB-s közönségének, hogy az Amerikai Egyesült Államok és a NATO „tevőlegesen készül egy atomháborúra.”
– említi a kötetetben.
A Tartós műveleti feladatszabás a NATO Szovjetunió elleni atomcsapás-előkészületeinek felderítésére címet viselő anyag a RJAN „részletes tervezete volt pontos hivatkozásokkal azokra a jelekre vonatkozóan, amelyek észlelése esetén a KGB felderíthette a Nyugat támadási előkészületeit. A dokumentum ékes bizonyíték volt arra, hogy a szovjetek valóban, mélyen gyökerezően és egyre inkább féltek az ”első csapástól”
– véli a szerző.
„Gorgyijevszkij és munkatársai „eleinte elutasítóak voltak a rendelkezések különös bevásárlólistájával szemben, és úgy tekintettek a RJAN-műveletre, mint a Központ újabb értelmetlen, tájékozatlanságon alapuló felesleges feladatszabására. A tapasztaltabb és figyelmesebb KGB-tisztek tudták, hogy a Nyugatnak nincs ínyére egy atomháború, hát még az Amerikai Egyesült Államok és a NATO kezdeményezte meglepetésszerű támadás”
– jegyzi meg.
Jurij Vlagyimirovics Andropov, a KGB elnöke, utána az SZKP főtitkára. A titkosszolgálat éléről a hatalom csúcsára.Fotó: Wikipédia
Gordgyievszkij egyik hírszerző kollégája „csak szavak szintjén foglalkozott a Központ követeléseivel”, amelyeket „nevetségesnek tartott.”
A mű részletesen elmemzi az önigazoló és önbeteljesítő szovjet paranoiát. Mint írja:
„Ha kellően tüzetesen tanulmányozzák, majdnem minden emberi viselkedési forma gyanúsnak tűnhet: elég egy égve felejtett villany a külügyminisztérium egyik irodájában, parkolóhelyhiány a védelmi minisztériumnál, egy harcias hangvételű püspök. Ahogy gyűltek a „bizonyítékok”a nem létező, Szovjetunió elleni támadás tervéről, egyre inkább megerősítették a Kreml félelmét, növelték az üldözési mánia hevességét a Központban, ami újabb és újabb igényt támasztott bizonyítékokra. Így válik egy mítosz önfenntartóvá.”
Gondoljunk bele: George W. Bush és környezete is elhitette magával, s próbálta a világgal is elhitetni a nem létező iraki tömegpusztító fegyverek létét. Márpedig, ha egy több mint kétszáz éves demokrácia vezetése ezt megtette, hogyne tehetné meg a posztszovjet autokrácia feje. Andropov ugyanúgy évtizedeken át dolgozott a titkosszolgálatnak (úgy is mint annak vezetője), s éppúgy szolgált külföldön (pont nálunk, Magyarországon) akárcsak az NDK-ban dolgozó Putyin.
A KGB-ben voltak olyan tisztek, akik nem hittek az amerikai nukleáris támadás rablómeséjében, ahogy Hruscsovot is próbálták meggyőzni: veszélyes őrültség Kubába atomrakétákat telepíteni. Ugyanígy az FSZB és az SZVR jelenlegi tisztjei között is lehetnek szép számmal, akik ostobaságnak tartják Putyin konteóit a neonácik vezette Ukrajnáról és a NATO végzetes fenyegetéséről. De ha 2003-ban a demokratikus USA-ban az iraki háború esetén a titkosszolgálati józan ész alul maradt a politikai prekoncepciókkal szemben, akkor Oroszországban sokkal inkább ez a helyzet.
És igen, benne van a pakliban, hogy a helyzet elfajul. Akkor is benne lenne, ha az USA rohanná le hadosztályaival az oroszbarát Venezuelát vagy egy netán Moszkva-pártivá váló Mexikót. A magam részéről egy ilyen USA-akciót ugyanúgy nem támogatnék, ahogy Oroszország ukrajnai beavatkozását sem. Természetesen nemcsak az atomháborút, de egy korlátozott NATO-Oroszország összeütközést is mindenáron el kell kerülni.
S mi az amit ugyanígy bármi áron el kell kerülni?
Hát azt, hogy a háborút kirobbantó Putyin megússza. Ami azt jelenti, hogy nemcsak a helyén marad, kitölti a ciklusát (netán valami ismételt alkotmánymódosításnak, választási csalásnak köszönhetően újraválasztják, vagy más módon de facto átmenti a hatalmát, befolyását, vagyonát), de az agressziója révén szentesít egy korábbi agressziót. Vagyis úgy köt békét, azon feltétellel hajlandó csapatait kivonni, hogy nemzetközi jogilag elismerik a Krím annektálását, a donyecki, luhaszki és egyéb, időközben létrehozott bábköztársaságokat. Ja, és bónuszként a szankciókat is feloldják.
Akinek térkép a táj.Fotó: Pixabay
Ha ez bekövetkezik, a Nyugat nem csupán az ukrán népet és a nyugatbarát orosz ellenzéket köpi szemen, de saját magát is. Nem, a Nyugat ezt nem teheti meg. Következmények nélkül semmiképp. Putyinnak és rendszerének buknia kell.
Hogyan érhetjük mindezt el?
Úgy, ahogyan 1962-ben Kuba, s mint korábbi cikkemben leírtam, 1979-89 között Afganisztán esetén.
Miért nem nyerheti meg Putyin az Ukrajna elleni háborút?
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk! A jelenleg zajló eseményekre több ponton is hasonlító 1979-es kínai-vietnami háború arra is jó példa, amire a Putyin vezette Oroszország a jelek szerint nem képes. Időben kiszállni egy háborúból, melyet nem fogunk tudni megnyerni.
Az USA, a Nyugat elérte, hogy nem tört ki atomháború, de a szovjeteknek ki kellett vonniuk rakétáikat Kubából, s végezetül a gonosz örökké terjeszkedni akaró birodalma belebukott az afganisztáni kalandorakcióba.
Ehhez viszont a Nyugatnak a maga okos háborúját kell vívni, nem pedig belemenni Putyin buta háborújába. Őszintén szólva, én Putyint mint ravasz, dörzsölt titkosszolgálati embert ennél jóval okosabbnak gondoltam. Azt hittem, kifinomultabb módszerekkel próbálkozik majd. Novicsokkal, Polónium 210-zel, merényletekkel, provokációkkal, gerilla-, és terrorakciókkal, puccskísérletekkel az ukrán kormány ellen. Nem azzal, hogy mint egy tuskófejű agyatlan bunkó, rárúgja az ajtót Európára.
Ám kiderült, ugyanolyan buta és korlátolt, mint George W. Bush.
Ha ő ezt csinálta is, mi ne menjünk bele az utcájába, ne hagyjuk provokálni magunkat. Ha Putyinnak esze lett volna, tanul az USA iraki kalandjának csődjéből.
MI járhat a fejében?Fotó: Pixabay
Az Egyesült Államok a buta háborúival igazából Oszama bin Laden forgatókönyvét követte. Az al-Kaida célja végső soron az volt: válaszcsapást kiprovokálni, becsalogatni a Nyugatot olyan harcmezőre, ahol nem nyerhet. A terror elleni háborúban országok megszállásával nem lehet győzni. Putyin is azt csinálja a maga módján, mint Oszama és Hitler. Provokál, kósolgat, megpróbálja a vele szemben felsorakozott demokráciákat megosztani, zsákutcába vinni. De már korántsem olyan jó ebben, mint korábban, sőt.
Bár a provokáció nagymesterének tarthatták eddig, valójában ezúttal ő dőlt be egy (ráadásul valószínűleg nagyrészt csak a fejében létező) provokációnak, amikor olyan megnyerhetetlen háborút indított Ukrajna ellen, mely végül az ő rendszerét buktathatja meg. Nem csupán erkölcsi okokból vagyok a demokráciák híve a diktatúrákkal, tekintélyuralmi rezsimmekkel szemben. Hanem azért is, mert azt gondolom:
előbbiek okosabbak az utóbbiaknál.
A demokráciák például nem háborúznak egymással. Legyen köztük bármekkora ellentét, vita, az Unió nem támadta meg katonailag Nagy-Britanniát a Brexit miatt. Az USA se szállja meg Kanadát, Japán se Dél-Koreát, ha összevesznek valamin. S az iraki fiaskóból a nyugati demokrácia lassan, kevervesen, saját kárán azt is megtanulta: a diktatúrákat sem háborúval kell legyőzni. Hanem szankciókkal, fegyverszállítmányokkal, az ellenzék támogatásával, „ideológiai diverzióval”, diplomáciai, hírszerzési, informatikai, pénzügyi cselvetésekkel okosan kivéreztetni.
Az egyik csapda, amibe a nyugati civilizáció belesétálhat, az a buta háború. A másik pedig a
békét mindenáron, békét azonnal
koncepciója. Az emberek jogos, érthető békevágyára játszik rá Putyin és a NER gépezete is. Mert a béke jó, nem véletlenül akarjuk szinte mindnyájan. Csakhogy, ha a béke érdekében hajlandóak vagyunk akár országokat, népeket feláldozni, az a béke annyira lesz tartós, mint a Csehszlovákiát feláldozó 1938-as müncheni konferencia által megőrizni akart béke. Mindig is a legvéresebb diktatúrák voltak a legnagyobb békeharcosok. Az olyanok, mint Kína.
Nem is csoda, hisz ahogy a New York Times-nak 444.hu által idézett cikke írja:
„Kína azért is érdekelt lehet a háború gyors lezárásában, mert minél tovább húzódik a konfliktus, a nyugati országokban annál erőteljesebben térhet vissza az értékalapú közösségiesség eszméje: a háború kitörése óta rengetegen leírták már, hogy a Nyugat hogyan tudott váratlanul gyorsan és határozottan egységet mutatni, hogyan szólnak már a hírek a szorosabb katonai és gazdasági együttműködésről, és ez pont olyasvalami, ami senkinek sem hiányzott Pekingben”
Fotó: Marienko Andrii / UNIAN
Ha most okosak vagyunk, s nem engedünk sem a buta háború, sem a zsarnok által diktált béke csábításának, akkor a Nyugat újjászületése jöhet ki ebből a helyzetből. Egy olyan Nyugat születhet most, amelynek nem (vagy legalábbis jóval kevésbé) kell keleti despoták előtt gazsulálni. Mint a Nyugat örökbefogadott, törvénytelen gyermeke, egy ilyen civilizációs szülőt akarok magamnak.
Akire büszke lehetek.
Amely megvédi azt a világot, ahol nem csak túlélni lehet, hanem élni is érdemes. Ahol nem az izom, a fegyver, az ősemberi létharc dönti el az emberek rangját. Fogjunk hát össze egy ilyen Nyugatért, s okosan nyomjuk le az ellenségeit!
