Nemény András (Éljen Szombathely!) szombathelyi polgármester március 15-i ünnepi beszédét teljes terjedelmében közöljük:
Tisztelt Szombathelyiek!
„Minden hegy csúcsban végződik. Emelkedjetek bátran, s kik kiindulva a hegy alján távol álltatok egymástól, fenn a tetőn találkozni fogtok.” – így hangzanak báró Eötvös József szavai.
És 1848. március 15-én találkoztak. Találkoztak azok, akik életkorban, származásban, neveltetésben, vallásban, nemzetiségben távol álltak egymástól, de az igazság keresése, a bátorság, a kitartás, és legfőképpen a hazaszeretet mégis ugyanabba az irányba mozdította a kezeket, a lábakat, a gondolatokat és legfőképpen a szíveket.
Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Petőfi teljesen máshonnan indultak, de mindannyian azt érezték, mozdulniuk kell. Érezték, ha maradnak, el fog fogyni az éltető levegő. A szabadság levegője.
Persze másképp indul el egy fiatal, aki előre rohan, nem törődve semmivel áttöri a falakat, és másképp egy idősebb, tapasztaltabb ember, aki tudja, hogy a falak ledöntése után felelőssége van az építésben is. Ha a sebesség nem is, de az irány ugyanaz volt. És mint minden sorsfordító történelmi eseményen, mindenkire szükség volt.
Európa tengerén ezidőtájt hatalmas gályák siklottak, melyeket régi dinasztiák kormányoztak, hol egymás ellen, hol szövetségben. A gályákat befogott népek ereje hajtotta, céljuk pedig a puszta fennmaradás volt. Uralni a vizet bármi áron. Csakhogy a víz megmozdult. Mert végül mindig megmozdul.
A felkorbácsolt hullámok pedig egyszerre akarták elnyelni a megingathatatlannak hitt feudális kiváltságokat, és egyszerre akarták felszínre hozni a nemzeti önrendelkezés alapjait, a függetlenséget és a szabadságot.
S míg más nemzeteknél hamar elcsitult a forradalom szele, nálunk az „ész, erő és szent akarat”, mely átjárta az egész nemzetet, egy másfél évig tartó szabadságharcot hozott.
Az idegen nagyhatalmak, az osztrák császár és az orosz cár együttes túlereje végül győzött. De abban a pillanatban veszített is. Mert a szabadság a harcban ugyan vereséget szenvedett, de a magyar szíveket örökre megnyerte magának. A nemzeti szabadság ezekben a szívekben élt tovább, és él ma is határokat nem ismerve.
Számomra ezt jelképezi a nemzeti kokárda, ahogy az óvódákban piros-fehér-zöldre festett kis papírzászlók is, amiket a gyerekek tűznek le minden évben. S bár a forradalom hősei meghaltak vagy hosszú időre száműzetésbe kerültek, a forradalom követelései idővel sorban megvalósultak, a feudális béklyók lehulltak. De ne higgyük, hogy ma már elég csak emlékeznünk, a szabadságért folyamatosan küzdenünk kell.
Egyenlőség, szabadság, testvériség, ezek a szavak szerepelnek a 12 pont végén. Nem véletlenül így együtt. Hiszen nincs szabadság, ha legalább az esélyekben nincs egyenlőség. Ott, ahol a létfenntartás teszi ki a mindennapokat és lehetőség sincs kijutni a szegénység csapdájából, soha nem lesz valódi szabadság sem. Akik nem tudnak magukért kiállni, azok helyett a többieknek kell ezt megtenni. Egy közösségben ez a testvériség lényege.
De testvériség az is, amikor szolidaritást vállalunk azokkal, akik épp most küzdenek a szabadságért egy idegen megszálló ellen, akár az életüket is feláldozva. Ha 1848-ban az elnyomott nemzetek álltak volna egymás mellé és nem az uralkodóik, más irányt vett volna a történelem.
De felelősségünk van abban is, hogyan bánunk a nálunk kisebbségben élő nemzetiségekkel. Csak azt a szabadságot várhatjuk el a határon túli magyarság részére, amit mi adunk itthon másoknak. Azt viszont minden határon túl dolgunk kiharcolni.
Ahogy dolgunk van abban is, hogy a közvagyon valóban a köz érdekét szolgálja, és hogy a közpénzéből fenntartott sajtó ne cenzúrázhassa azoknak a véleményét, akik mást gondolnak, mint a mindenkori hatalom képviselői.
Végül tennünk kell azért, hogy minél közelebb hozzuk a döntéseket az emberekhez. Csak az erős önkormányzatiság a garancia arra, hogy a saját életünkről, saját magunk hozzunk döntéseket, a saját felelősségünkre. Ennek a gondolatnak a lényegét 1848-ban az akkori városra vonatkoztatva már Horváth Boldizsár is belefoglalta a szombathelyi 16 pontba.
A forradalmi a követeléseket és az értük kiálló nagyon különböző embereket egy dolog biztosan összekötötte, az emberi méltóság tiszteletének parancsa. Mert 1848. március 15-e végső soron az ember - és az emberek alkotta nemzet - méltóságáról szól. Arról, hogy minden ember és minden nemzet egyformán értékes. Csak egy büszke, önálló, szabad nemzet lehet egyenrangú tagja más nemzetek alkotta közösségnek.
Az éltető alapokat a ’48-asok lerakták. Amikor kellett, felemelkedtek, találkoztak a hegy tetején és együtt felemelték a nemzetet is.
A hegy csúcsán már örökké ott lobog a magyar zászló. Büszkeség a szívnek. De nem mindegy, hogy ma, 174 év után a hegy melyik pontjáról, milyen messziről látjuk lobogni.
Ha érezni akarjuk a fenti friss, szabad levegőt, akkor bizony mozdulnunk kell. Hogy merre? Egymás felé, egy szabad, független, igazságos Magyarország felé, a hazánk felé.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
