Bynung-Chul Han dél-koreai professzor Pszichopolitika című (általam a Győri Könyvszalonon akciósan beszerzett) művének terjedelme az író hivatását nézve csalódást keltő is lehet.
Egy filozófustól vaskosabb kötetre számítana az olvasó.
A mű azonban olyan veszélyeket biztosan nem rejt magában, hogy túl bonyolult, összetett vagy nehezen emészthető volna.
A legfőbb kockázata, illetve mellékhatása pont az egyszerűségében rejlik.
Nehezen tagadható, hogy számos igazság van abban, amit a szerző a közösségi média negatív hatásairól leír.
„Egy sajátos történeti korszakban élünk, amelyben a szabadság maga hív életre kényszereket. A lehet szabadsága egyenesen több kényszert teremt, mint amennyit a fegyelmezés kellje, a parancs és a tilalom kimond.
A kellnek van határa. A lehetnek viszont nincs.
Következésképpen határtalan a kényszer, amely a lehetből származik. Ezáltal paradox helyzetben találjuk magunkat. A szabadság voltaképpen a kényszer ellentéte.
Szabadnak lenni annyi, mint kényszerektől szabadnak lenni. Mármost ez a szabadság, mely a kényszerek ellentéte kellene legyen, maga is kényszereket hoz létre”
– fogalmaz az író.
Való igaz, hogy a függőség, amit magunk „választunk”, a dolog, amire „önként” szokunk rá, pont azért veszedelmesebb, mint amire mások erőszakkal kényszerítenek rá, mert alattomosabb. Ha valamit nem akarunk, csak külső nyomásgyakorlással, fenyegetéssel vesznek rá, akkor azért próbálunk lázadni ellene, megszökni előle, kibújni alóla.
De ami belső kényszer által válik a szenvedélyünkké, s úgy ejt rabul bennünket, attól nehezebb szabadulni.
Pontosabban nem is a nehézségi fokozatban tér el a kettő.
Egy szigorúan őrzött börtönből se könnyű megszökni, sőt: lehet, hogy nem is fog sikerülni. De ott, mivel nem saját jószántunkból kerültünk oda, jó eséllyel megvan bennünk a szabadulni vágyás akarata, elhatározása. Amit legfeljebb kívülről, erőszakkal lehet megtörni, kiölni az emberből.
A vágyainkból, a bensőnkből fakadó dolognál azonban gyakran még a szökés, a lázadás akarata sincs meg. Mert önmagunktól kéne megszökni, magunk ellen fellázadni.
A hatalom (ál)arca.Fotó: Pixabay
Nem ragozom tovább, közhely. Vagyis annak kéne lenne. De az emberek jelentős része ma sem veszi észre: nemcsak másoktól érdemes félni, de magunktól is, sőt: magunktól még jobban.
Amiket Bynung-Chul Han mond erről a befolyásoló hatalomról, aligha vitatható (s könyvének első, 2014-es megjelenése óta a helyzet e téren csak rosszabb lett.)
„Negatív fenyegetések helyett pozitív ösztönzésekkel dolgozik. Nem „keserű orvosságot”, hanem lájkot alkalmaz. Hízeleg a léleknek, ahelyett hogy sokkszerűen megrázná és megbénítaná.”
Bólogatni tudok. Még a Pszichopolitika 2020-as hazai megjelenése előtt, 2019 januárjában egyebek közt arról értekezvén, mik a mesterséges online intelligencia veszélyei, arra jutottam: nem feltétlenül azt jelenti, hogy mint a Terminátorban a Skynet, a számítógép ellenünk fordul, sőt.
Pont hogy nem szembeszáll velünk, hanem nagyon is kiszolgál bennünket.
S minél többet tud rólunk, annál jobban kiszolgál.
S ugyanezt teszi – mint lebutítottnak tűnő, de valójában nagyon is okos alkalmazás – az új típusú szuperpopulista politikus is. Aki előtt tűélességgel feltárul az internet tükrében az emberi természet legrosszabb oldala, s ő ezt próbálja saját érdekének jegyében kiszolgálni.
Minőség és mennyiség, elit és tömeg, ráció és ösztön, tudatosság és zsigeri reflexek erőegyensúlya felborulni látszik, az utóbbiak javára.
S jelen pillanatban nem látni, mi lendítené vissza az ingát a másik oldal felé
– írtam lassan két éve. S most sem látom. Mi több: egyre kevésbé látom. A közösségi médiára nézve a Pszichopolitika ama diagnózis igencsak találó, miszerint:
„Az elnyomó erők már nem a véleménynyilvánításban akadályoznak minket. Ellenkezőleg: egyenesen kényszerítenek rá.”
Valóban: a Facebook és más közösségi helyek olyan patológiás, beteges közléskényszert generáltak, hoztak elő a tömegekből, ami már ijesztő. Ezeken a felületeken boldog-boldogtalan úgy érzi: véleményt, kell nyilvánítania, állást kell foglalnia, meg kell mondania a frankót. Mindig és mindenről is. Járványról, oltásról, a magyar őstörténetről, az 5G technológiáról.
Akkor is, ha nem ért hozzá, sőt: akkor csak igazán. Lehengerlő magabiztossággal, tudományos bizonyítékként idézve ezoterikus blogokat.
Ez a közeg pedig olyan, hogy lájkokkal, megosztásokkal felerősítve az emberek a legnagyobb baromságról is képesek meggyőzni egymást. Ebben a miliőben az ostobaságok okosságnak, a jelentéktelen dolgok jelentősnek tudnak látszani.
A Facebook végül is ebben sem különbözik a populista rezsimektől. Mindkét rendszer egyfajta tömeguralom. Amely a minőséget legyőző mennyiségre alapozza legitimitását.
Szóval ami a jelenség létét, valamint az azzal összefüggő kritikát illeti, sok vitám nincs a szerzővel.
A véleménykülönbség ott kezdődik igazán, amikor Bynung-Chul Han nem áll meg itt, hanem megtalálja az ennek a dolognak a főbűnösét, ideológiai mumusát, de facto szinte kizárólagos felelősét.
Ami pediglen a neoliberalizmus, melyre az író szinte bibliai átkokat szór.
Nem véletlenül lett a mű alcíme:
A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák
„A neoliberalizmus nagyon hatékony, sőt intellingens rendszer magának a szabadságnak a kizsákmányolására. Kizsákmányolunk mindent, ami a szabadság, ami a szabadság gyakorlásához és kifejezésformáihoz tartozik, mint az érzelem, a játék és a kommunikáció.
Nem hatékony módszer valakit akarata ellenére kizsákmányolni.
A mások általi kizsákmányolás esetében a zsákmány igen csekélynek bizonyul. A legnagyobb zsákmánnyal a szabadság kizsákmányolása kecsegtet”
– véli a Pszichopolitikában.
Hozzátéve azt is:
„A neoliberális rendszerben voltaképpen nem létezik proletariátus, munkásosztály, amelyet a termelési eszközök tulajdonosai kizsákmányolnának. Az immateriális termelésben egyébként is mindenki maga birtokolja a termelési eszközeit.
A neoliberális rendszer már nem osztályrendszer a voltaképpeni értelemben.
Nem osztályokból áll, amelyek nem antagonisztikusan viszonyulnak egymáshoz. Éppen ez magyarázza ennek a rendszernek a stabilitását”
A szerző okoshatalomnak nevezi azt a rendszert, amely erőszak helyett hízelgéssel, az egóra ható manipulációval tartja fent önmagát.
A mosolygós, barátságos hatalom veszélyesebb?Fotó: Pixabay
Most egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy lehet-e az ilyenfajta befolyásolást egyetlen világnézet, ideológia jelenkori sajátosságának tekinteni. Hisz a múltban sem beszélhettünk soha pusztán és kizárólag a fizikai erőszakon, nyílt félelemkeltésen alapuló rendszerekről.
Még a legbrutálisabb diktatúrák is együtt alkalmazták az erőszakot, illetve a lakosság valamilyenfajta meggyőzését, „megvesztegetését”, az előnyökkel, lehetőségekkel, karrierrel való kecsegtetést.
Ehhez képest a szerző a neoliberalizmust olyan rendszernek tartja, ami (a ma is létező diktatúrák, autokráciák módszereivel szemben) teljesen lemondott a fizikai erőszakról, és csak a befolyásolás vértelen formáival operál.
Halasszuk későbbre annak boncolgatását, tényleg olyan-e a neoliberalizmus, amilyennek a kötet leírja. Helyette arra próbáljunk válaszolni: egy olyan rendszer, amelyben az emberek a maguk által választott, a vágyaikból, döntéseikből fakadó rosszat szenvedik el, vajon romlás vagy fejlődés az előzőekhez képest?
Bynung-Chul Han ezt inkább negatívnak látja, jómagam viszont az '56-os szerepe miatt a Nagy Imrével együtt kivégzett Gimes Miklóssal értek egyet.
Aki a tévedését belátó kommunistaként arról beszélt, teljes körű demokráciára van szükség, az embereknek kell eldönteni, kit választanak vezetőnek.
S ekkor az egyik kommunista elvtársa szörnyülködve megkérdezte Gimest:
és mi van, ha a nép Mindszenty József bíborost választja?
Mire Gimes ezt felelte:
„Hát akkor el kell fogadnunk, hogy a nép ezt a rossz választást tette, s akkor legalább az általa választott rosszat szenvedi meg, s nem azt a rosszat, amit nem is választott. Azután pedig módjában áll majd tapasztalatai alapján mást választani”
– idézi Révész Sándor Egyetlen élet című Gimes-életrajzában
Én szívesebben szenvedem el a magam hülyeségének, rossz döntésének következményeit, mint a mások által (pláne erőszakkal) rám kényszerített dolgok hatását.
Ha választhatok, inkább tartózkodom az elmém börtönében, ahová saját ösztöneim, előítéletem, tévedéseim zártak be, mint egy fizikailag létező cellában, ahová egy diktatúra zárt. Még akkor is, ha önmagamtól soha nem tudok megszabadulni, míg a börtönajtót kinyithatja egy rendszerváltás.
De jobban tetszik a belőlem eredő függőség, mint a kívülről rám oktrojált.
Rátérve a neoliberalizmusra: nyilvánvaló, hogy ez a világnézet hozzám közelebb áll, mint Bynung-Chul Han-hoz. Ez még önmagában nem sokat jelentene, de szerintem azzal se vagyok egyedül, hogy a neoliberalizmusról nem az jut eszembe, hogy gazsuláló módon „hízeleg a pszichének, ahelyett hogy fegyelmezné, kényszereknek vagy tilalmaknak vetné alá”
Szerintem a neoliberális Bokros-csomagra (vagy akár a Bajnai-csomagra) sok mindent mondhatunk, de azt aligha, hogy ezekkel a széles néptömegek kegyeit hajhászták volna azok, akik bevezették.
Ezek kifejezetten, felvállaltan népszerűtlen intézkedések, „keserű pirulák” voltak, méghozzá a legkellemetlenebb gazdasági döntések a rendszerváltás óta. Innentől kezdve pont a neoliberalizmusra illik a legkevésbé az a vélelem, hogy azt teszi, amit a többség látni, hallani, érezni szeretne.
Persze némiképp vakargatta a fejét a kritikus, hogy pontosan mit is érthet a szerző neoliberalizmus alatt.
Mert a lentebbi sorokból úgy tűnik: nála olyan ez, mint a NER-újbeszélben
az LMBTQ-aktivista, a migránspárti vagy a Soros-ügynök.
Gyakorlatilag bárkire rámondják, aki nem szimpatikus a rendszernek, függetlenül attól, hogy van-e tényleges köze ezekhez. Tehát pusztán a helytelenítés definiálatlan eszköze.
Mert mit kezdjünk azzal a mondattal, hogy
„Az átláthatóságot is az információszabadság nevében követelik. Valójában nem egyéb, mint egy neoliberális eljárás”
írja Bynung-Chul Han, aki ezt részletesen is kifejti:
„Az átláthatóság, amit manapság követelnek a politikusoktól, minden, csak nem politikai követelmény. Nem a politikai döntési folyamatok átláthatóságát követelik, az egyetlen fogyasztót sem érdekel. Az átláthatóság imperatívusza mindenekelőtt a politikusok leleplezését, lebuktatását vagy a megbotránkozást szolgálja.
Az átláthatóság követelménye a botránkozó néző pozícióját helyezi előtérbe. Nem az elkötelezett polgár követelménye, hanem a passzív nézőé. A részvétel reklamáció és panasz formáját ölti. Az átláthatóság társadalma, amelyet nézők és fogyasztók népesítenek be, egy nézői demokráciát alapoz meg”
– állítja.
Vagyis, aki híve az átláthatóságnak, szeretné, ha a kettős életet élő, bort ivó és vizet prédikáló (mondjuk homofób törvényeket megszavazó, közben meleg bulikra járó, ellenfeleiket korrupcióval vádoló, közben kenőpénzt elfogadó) politikusok lelepleződnének, az neoliberális.
Ha ez igaz, akkor sok olyan ember is neoliberális, aki (e sorok írójával szemben) kézzel-lábbal tiltakozna e jelző ellen, sértésnek véve azt.
Amúgy pedig a politikai döntési folyamatok átláthatósága és az azokat intéző politikusok átláthatósága között szerintem azért van némi összefüggés.
A liberális, szabadpiaci kapitalizmus baloldali kritikájával persze sokan próbálkoztak már a történelem során, Karl Marxtól Naomi Kleinig húzódik a sor. A Pszichopolitika szerzője róluk is szót ejt.
„Marx feltételezésével ellentétben a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondása nem szüntethető meg egy kommunista forradalommal.
Mert megszüntethetetlen.
Éppen ennek a benne rejlő permanens ellentmondásnak a révén menti át magát a kapitalizmus a jövőbe. Így mutálódik az ipari kapitalizmus neoliberalizmussá és finánckapitalizmussá a posztindusztriális, immateriális termelési móddal, ahelyett hogy kommunizmusba csapna át”
– írja Marxról.
De Naomi Klein „összeesküvés-elméletekben bővelkedő” könyvéről, a Sokkdoktrínáról sincs túl hízelgő véleménnyel. S azt hiszem, ezen nem fogunk (vagyis: nem ezen fogunk) Bynung-Chul Han-nal összeveszni. (Lásd a Sokkdoktrínáról írt kritikámat.)
A Pszichopolitika leginkább ott bicsaklik meg, amikor a helytálló, de általánosságok szintján mozgó bírálat után valami konkrétumot próbál mondani az általa neoliberálisnak tartott közösségi térről, de csak annyit árul el, mennyire nem ismeri azt.
„A kommunikáció ott éri el a maximális sebességét, ahol hasonló hasonlóra reagál. A másság vagy idegenség ellenállása és önfejűsége ezzel szemben lassítja a hasonlók sima kommunikációját. A kommunikáció éppen a hasonlók poklában éri el a legnagyobb sebességét”
– véli.
Ilyet csak az írhat le, aki még soha nem látott olyan (a Facebook-on tipikusnak számító) jelenetet, hogy valamilyen eretnek, atipikus vagy kisebbségi vélemény hatására a főáram, a többség a „normális emberek” dzsihádista trollhadseregként védelmezve az „egyetlen igazságot”, nekiesnek a hitüket kétségbevonónak.
S hívőként persze össze is zárnak, s az elhajlókkal szembeni harc megszilárdítja a csapatszellemet. Tehát nemhogy belassulnának, nagyon is pörögni kezdenek.
Manapság szinte eltűnni látszik a kívülálló, a bolond vagy az idióta típusa a társadalomból
– írja a szerző, szomorúnak gondolván e tényt.
Mert ki is az idióta? A modern eretnek.
Akinek:
„Van bátorsága eltérni az ortodoxiától. Bátran megszabadul a konformitáskényszertől”
Ha megnyugtatja Bynung-Chul Han-t, én szívesen jelentkezem idiótának, mert a fentebb jellemzett Facebook-vitákban rendszerint nem én vagyok a főáramúak seregének vezénylő tábornoka.
A kapitalizmus önkritikus, (neo)liberális híveként pedig nemcsak szívesen veszek bármilyen, a kapitalizmust érintő nívós bírálatot, de időnként magam is gyakorlom azt.
Mert a kapitalizmus nem tökéletes, s a legjobb benne, hogy a létező szocializmussal ellentétben nem is próbálja magát annak eladni. Szóval jöhet a kapitalizmuskritika, ha az érdemi és tényszerű.
De a Pszichopolitikára sajna kénytelen vagyok ugyanazt mondani, mint 2016-os kritikámban a Sokkdoktrínára.
A neoliberalizmust sokan temetik.
De ha ezt a könyvet elolvashatná, a sírjában is darabjaira hullana szét a csontváza. A röhögéstől.
Utána meg visszatérne egyet kísérteni, csak hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból.
